A 127-es bolygó - Planetoid 127 E-Book

Edgar Wallace

• Herausgeber: Fapadoskonyv.hu Kiadó
• Kategorie: Fremdsprachen
• Sprache: Englisch
• Veröffentlichungsjahr: 2016

Seitenzahl: 168

Beschreibung

A young man finds that his old science teacher and benefactor, Professor Colson, is in contact with another world. The information the Professor is receiving has made him rich, but has also made him a powerful enemy who will stop at nothing to discover th

Leseprobe

EDGAR WALLACE

A 127-es bolygó

*

Planetoid 127

fapadoskonyv.hu2014

Honlap: www.ipubs.hu

E-mail: [email protected]

A magyar nyelvű szöveget fordította

Németh Zoltán és Varga István

Borító: Rimanóczy Andrea

ISBN 978-963-377-495-3 (epub)

ISBN 978-963-377-496-0 (mobi)

© Fapadoskonyv.hu Kiadó

© Németh Zoltán és Varga István

A 127-es bolygó

I. FEJEZET

West „Chap”, aki sosem lelkesedett különösebben a munkáért, leszúrta a Bishamtól idáig hozott hosszú rudat a Hurley Lock nyugati holtágának árnyékos medrébe, majd egy megkönnyebbült nyögéssel levetette magát a bárka alján lévő párnákra. Magas, vékony, nyakigláb fiatalember volt, némileg rövidlátó. Hatalmas, csontkeretes szemüvegével egy tudós légkörét keltette, amit azonban az iskolai eredményei, nemigen támasztottak alá.

Elsie West felébredt szunyókálásából, de miután vetett egy pillantást a környezetére, csak még kényelmesebben elhelyezkedett.

– Gyújtsd be a rezsót és főzz egy kis teát – mormogta.

– Részemről a mai napra végeztem – dünnyögte a bátyja. – Tíz perce szólt a fájront kürt; a főzés pedig sosem tartozott az erősségeim közé.

– Gyújtsd már be a tűzhelyet és főzz teát – ismételte meg a lány erőtlen suttogással.

Chap lebámult a szendergő alakra, aztán elnézett mellette oda, ahol Tim Lensman, evezőlapáttal a kézben, a part felé irányította a bárkát.

Tim hasonló korú volt az iskolatársához, bár valamivel fiatalabbnak tűnt nála. Jóképű fiatalember, annak a háznak a feje, melyet az a megtiszteltetés ért, hogy otthont adhatott Chapston Westnek. Mindketten iskolafelügyelők voltak Mildram-ben, ráadásul ugyanazon a napon léptek be és hagyták is el.

Tim Lensman becsmérlően nézett a fás, bokros lejtőt szegélyező ágas-bogas bozót és magas fű felé.

– „Magánterület, illetékteleneknek tilos az átjárás!” – olvasta fennhangon. – Ez már-már meghívásnak hangzik. Kíváncsi vagy a házra, Chap?

A másik csak a fejét rázta.

– Nem én. Fogadni mernék, hogy a legelhanyagoltabb viskó, amit csak el lehet képzelni. Az öreg Colson természetes módon bűzlik. Márpedig neki, mint a természettudomány mesterének, s a nagy tudorok egyikének, igazán illene tisztában lenni a friss levegő és szellőztetés, áldásos hatásával.

Elsie, aki teljesen felébredt a csónakoldal parthoz ütődésére, felült és kitekintett a nem sok jót ígérő kikötőhelyre.

– Miért nem mentek tovább? Itt még teát főzni sem lehet anélkül…

– Tipikus női szöveg. Evés nélkül gondolkodni is képtelenek – jelentette ki a bátyja határozottan. – Téged cseppet sem lelkesít a gondolat, hogy a tanult Colson professzor megszentelt földjén vetettünk horgonyt, aki a tudomány megszállottja, a rovartan szakértője, az atomsúlyok szakavatott doktora, ezenkívül számos hangszeren játszik, továbbá…

– Továbbá túl sokat jártatod a bagólesődet, Chap, én pedig nagyon szeretnék egy csésze teát.

– Majd teázunk a professzorral – legyintett Chap határozottan. – Csak át kell vágnunk ennek a szent helynek az összegubancolódott futórózsáin, és kristály csészében fogják felszolgálni nekünk, miközben lápisz-lazúri heverőn lógathatjuk a lábunkat.

A lány komor pillantásokkal méregette a sötét, nem túl ígéretes fás partot.

– Szerinted is tényleg itt lakik? – kérdezte Timtől, aki rábólintott.

– Állítólag itt tengeti a mindennapjait – válaszolta a fiatalember – Az útmutatásai legalábbis igen határozottak voltak, bár ha jól emlékszem, mintha olyasmit is említett volna, hogy némi nehézség is adódhat a háza megközelítésével…

– Azt mondta, „Addig másszatok, míg fel nem értek a tetőre” – vágott közbe Chap.

– De akkor ő hogyan éri el a házát? – kérdezte a lány értetlenül.

– Repülőgéppel – vágta rá Chap, miközben a bárkát kikötötte egy babérfa vaskos gyökeréhez. – Vagy talán a varázsszőnyegén. A tudósok egy csomó ilyesféle kacatot hurcolnak magukkal. De az sincs kizárva, hogy tök hétköznapi módon, a bejárati kapun lehet bejutni. Elvégre bizonyára még Berkshire-ben is létezik úthálózat.

Tim csendesen nevetgélt. – Kétlem, hogy az öreg Colson ezt a módszert választaná – jelentette ki. – Feltétlenül találkoznod kéne vele, Elsie. Ő a legfurcsább öreg csodabogár, akit csak ismerünk. Fogalmunk sincs, miért tanít egyáltalán, amikor pedig valósággal dúskál a pénzben, mert olyan akár egy tőrőlmetszett varázsló. Én még a tudomány szivacsának beszippantását gyakoroltam, amikor szembesülhettem az öreg matematikai lángelméjével. A diri szerint pedig Colson a ma élő legnagyobb asztrológus. Na persze ennek kissé ellentmondanak a hóbortos meséi, amelyek arról szólnak, miszerint képes a jövőbe látni…

– Talán még az sem lehetetlen!

Chap minden rózsás előérzete dacára, végül mégis úgy döntött, hogy jobb biztosra menni, és begyújtotta a tűzhelyet, mivel az egész délutáni erőt megfeszítő evezés után, úgy érezte, hogy szüksége van egy kis frissítőre.

– Napra, percre pontosan megmondta, mikor ér véget a háború. Sőt, a helwicki gázműveknél bekövetkezett nagy robbanást is megjósolta, és annyit tudott róla, hogy a rendőrség csaknem letartóztatta, mert azt hitték, ő áll a dolog mögött. Tavaly meg is kérdeztem tudja-e, ki fogja megnyerni a Nemzeti Nagydíj derbit, mire majd leharapta a fejem. Pedig megmondhatta volna, hogy Timothy Titus, mert mint utóbb kiderült, neki is Tim volt a favoritja.

Miután partra segítette a lányt, gyorsan körülnézett. Valóságos vadonban találták magukat. Szemei elszántan kutattak valami dzsungelcsapás után, ám minden fáradozása kárba veszett. Bár az ősrégi tábla figyelmeztette az idetévedő vízi járművekkel érkezőket, miszerint ez a földrész magánterület, de a partoldal, ahol kikötöttek, úgy nézett ki, mintha nem is ide tartozna.

– Én is veletek menjek? – tudakolta Elsie, aki láthatóan cseppet sem volt elragadtatva a várható lehetőségektől.

– Jobb szeretnél itt maradni? – tudakolta Chap, felpillantva a tűzhelytől.

A lány félénk pillantást vetett a holtág öblére, a magas nádasra, meg a lecsüngő szomorúfűzekre. Egy vízi patkány úszott át a csöndes víz fodrok között, s ez segített megérlelni a végső döntését.

– Nem, azt hiszem, inkább mégis veletek tartok – jelentette ki, majd hozzátette: – Ki nem állhatom a patkányokat!

– Az csak egy pocok volt – legyintett Tim, egy követ hajítva az úszó rágcsáló felé.

Ám a lány csinos arcát ettől csak még inkább eltorzította az undor.

– Számomra akkor is ugyanolyan rondának tűnik, mintha patkány lenne – jelentette ki.

Chap kitöltötte a teát. A lány épp a szájához emelte a csészét, amikor megpillantott egy férfit, aki őket figyelte a fák közül. Ettől úgy megrémült, hogy alig tudja elfojtani a kitörni készülő sikoltását.

– Mi bajod?

Tim látva a lány arckifejezésének megváltozását, követte a tekintete irányát, s most már ő is felfedezte az idegent.

A jövevény a legcsekélyebb mértékben sem tűnt ijesztőnek, sőt, igazából a leghétköznapibb alak volt, akit Tim valaha is látott. Alacsony, tömzsi fickó volt, kerekded, vöröses fizimiskával, amit tekintélyes méretű, homokszínű bajusz egészített ki. Csak álldogált ott, az óraláncával játszadozva, miközben apró szemeit a társaságra tapasztotta.

– Üdvözlöm! – köszöntötte Tim, pár lépésnyit az idegen felé közelítve. – Engedélyt kaptunk az itteni kikötésre. – Úgy vélte, hogy a férfi valami gondnok, vagy tiszttartóféle lehet „Helmwood”-ban.

– Engedélyt kaptak? – ismételte a jövevény. – Hát persze, hogy kaptak. Mellesleg melyikük Lensman?

– Én vagyok – válaszolta Tim mosolyogva, mire a férfi rábólintott.

– Már várja magukat, Westet és Miss Elsie Westet is.

Tim szemei tágra meredtek az ámulattól. Lehetséges, hogy megígérte a profnak, hogy egy szép napon meglátogatja a vakációja során, de az biztos, hogy Chapről meg a húgáról egy árva szóval sem tett említést. Csupán a véletlennek volt köszönhető, hogy aznap reggel Bishamben összefutott az iskolai cimborájával meg a testvérével, és Chapék úgy döntöttek, hogy csatlakoznak hozzá.

A zömök férfi, mintha csak gondolatolvasó lenne, így folytatta: – Szörnyen nagy tudású ember. Ha nem lángész, akkor biztosan őrült gazfickó. Honnan szedheti azt az eszméletlen mennyiségű információt? Tizenöt évvel ezelőtt még ötven fontja sem volt! Márpedig ez a terület tizenöt ezrébe került, maga a ház további tízezerbe, a műszereiről meg a többi tárgyról nem is beszélve, amelyeket szintén bajosan szerezhetett meg újabb tízezer alatt!

Tim úgy megdöbbent, hogy közbevágott: – Információk? Nem egészen értem…

– Részvényekről, meg sok egyébről… idén gyapoton keresett százezret. Honnan a fenéből szimatolhatta meg, hogy a gyapotmoly pokollá teszi a déliek életét, hm? Honnan sejthette meg? Viszont mikor a minap megkértem, hogy egyik havernak adjon tanácsot a gabonapiac alakulásáról, úgy rám ripakodott, akár a kutyájára!

Chap tátott szájjal hallgatta.

– Maga Mr. Colson barátja? – kérdezte.

– Az unokafivére vagyok – hangzott a másik válasza. – Harry Dewes a nevem. Ő a nagynéném fia – és az egyedüli rokonom. – Hirtelen egy lépéssel közelített feléjük, majd bizalmasabb hangnemre váltva, így folytatta: – Maguk nyilván mindent tudnak róla, fiatalurak. Kissé hóbortos alak, ugyebár? Már az is megfordult a fejemben, hogy idehívok pár orvost és megkérem őket, hogy vizsgálják meg. Talán maguknak is feltennének róla néhány kérdést…

A nagy jogászcsemete Tim, aki maga is ügyvédnek készült, látta, mire irányul a kérdés, és még akkor is világos lett volna előtte a helyzet, ha nem látja a férfi szemeiben megjelenő kapzsi csillogást.

– Diliházba záratná, hogy rátehesse a kezét a birtokára, mi? – érdeklődött hűvös somolygással. – Attól tartok, tőlünk aligha várhat ez irányú segítséget.

A férfi elvörösödött.

– Nem pont erre gondoltam – felelte félszegen. – Hanem idehallgasson fiatalember… – kisvártatva folytatta – ha találkoznak Colsonnal, tegyék meg nekem azt a szívességet, hogy nem tesznek róla említést, hogy összefutottak velem… Én most szépen lesétálok a zsiliphez… maguk meg úgyis megtalálják az utat a topolyafák között… na, viszlát! – Azzal hirtelen sarkon fordulva, bebotorkált a bokrok közé, és szinte nyomban eltűnt a szemeik elől.

– Micsoda pofátlan alak! – horkant fel Chap felháborodva. – Szégyentelen módon volt képe így, szinte ismeretlenül megkörnyékezni bennünket. Ennek a pasasnak nincs ki mind a négy kereke.

– De honnan szerezhetett tudomást Mr. Colson a jövetelemről? – firtatta Elsie egyik ámulatból a másikba esve.

Tim készületlenül állt a válasz előtt. Némi nehézség árán csakugyan egész hamar sikerült rálelniük egy a fák között felfelé vezető, alig használt ösvényre, majd jó negyedórányi meredek kaptatást követően felértek az emelkedő csúcsára, ahol egy házat pillantottak meg.

Ha Tim olyan épületre számított, ami a gondozatlan környezettel áll összhangban, akkor bizony jókora csalódással kellett szembesülnie, olyannyira, hogy „Helmwood” látványától még a lélegzete is elakadt. Ugyanis egy csinos, szilárd kőépítmény állt a szélesen elterülő, nyírott pázsit mögött. A házfalakat ugyancsak gyepszőnyeg és élénken virító, őszi virágokkal teleültetett ágyások övezték. A ház távolabbi végén, de magához az épülethez kapcsolódva, egy ugyancsak kőből épült, masszív, zömök torony emelkedett, a tetején bástyaszerű, üres toldalékkal. Ez utóbbit, furcsa, keresztbe-kasul, látszólag minden rendszer nélkül szerkesztett, dróthálózat fonta be, ami csakúgy ragyogott, csillogott a napfényben.

– Egy ezüsthuzal antenna! – lelkendezett Chap. – Ugye ez egy modern felfedezés? És a mindenségit, Tim, nézd csak azt a teleszkópot!

A torony oldalából csakugyan egy hatalmas obszervatórium harangszerű kupolája ágazott ki. Ám miután a tetőzete zárva volt, így a Chap által feltételezett „teleszkópot” inkább képzeletbelinek kellett érteni.

– Szent Mózes! – pislogott mély áhítattal Chap. – Ez legalább akkora, mint a Lick!

A látvány Timre is ugyanolyan lenyűgöző hatást gyakorolt, mint az iskolatársára. Bár azok után, hogy szerinte az öreg természettudós talán még egy autó luxusát is megengedhette magának, sejtette, hogy kényelmes körülmények között élhet. Ám azt álmodni sem merte volna, hogy a professzor olyan gazdag, hogy egy ilyen palotában tengeti a mindennapjait, a csillagvizsgálóról nem is beszélve, aminek a felszerelése egyértelműen súlyos ezrekbe kerülhetett.

– Odanézzetek, forog! – suttogta Elsie.

És csakugyan, a tornyon lévő nagy, szögletes felépítmény lassan mozgott. Tim most valami kristályos anyagból készült, két kiálló kúpra lett figyelmes, amelyek szédítően csillogtak a napfényben.

– Ez holtbiztosan vadonatúj találmány – jelentette ki –, mert csak felületesen hasonlít azokra a mostanában kikísérletezett sugárnyalábhoz használatos eszközökre, vagy, hogy is hívják őket, de mégse…

Amint ott álltak, előbb egy hosszúkás, mélyépítésű ablakot láttak kinyílni, majd rövidesen egy hajlott hátú alak jelent meg a pázsiton. Tim pillantotta meg elsőként a tudóst, aztán Chap is észrevette, és sietett neki bemutatni a húgát.

– Remélem, nem veszi zokon, amiért csak így betörtünk önhöz – kezdte Chap –, Lensmantól tudom, hogy meghívta őt.

– Igazán jól tették, hogy eljöttek – felelte Mr. Colson udvariasan –, és külön örömömre szolgál, hogy találkozhatom a húgával.

Elsie alaposabban szemügyre vette a házigazdát, és első benyomása kellemes meglepetéssel látszott párosulni. Egy sovány, simára borotvált arcú, dús szemöldöke alatt, mélyen ülő, csillogó kék szemű, idős férfiút látott, a gallárjára omló, sűrű, ősz hajjal, akinek finoman formált arcvonásairól kedélyes humor sugárzott. Lány létére, rögtön feltűnt neki Colson makulátlan tisztasága. Inge foltmentes, csinos, fekete öltönyén egyetlen porszemet sem lehetett felfedezni.

– Nyilván találkoztak a… hm… rokonommal – jegyezte meg csendesen –, aki eléggé durva fickó… mondhatnám kifejezetten faragatlan fráter. A modortalansága számomra is meglehetősen kellemetlen. Kerüljenek talán beljebb, Miss West.

Egy széles előtérben találták magukat, majd egy hosszú, széles folyosó következett, mely az egyik oldalán lévő keskeny ablakokon át nyert megvilágítást. A lány az egyik ablakon kitekintve, szépen kövezett udvart pillantott meg, amit ugyancsak derűs virágágyások öveztek.

A folyosó túloldalán, adott távolságokban, ajtók helyezkedtek el, és közülük a másodikon, egy csinos kis arany betűkkel festett feliratot pillantott meg:

A 127-ES BOLYGÓ

A fiatalok értetlen pillantását látva, a professzor elmosolyodott.

– Ez csupáncsak az én kis hiúságom – jegyezte meg.

– Egy aszteroida száma lenne? – tudakolta az asztrológia terén meglehetősen járatlan Tim.

– Nem… a Berlin Évkönyvben hiába is keresné a 127-es számot – válaszolta a prof, közben kinyitva a nagy, szellős könyvtár ajtaját és beterelve a vendégeit. – Persze nyilván létezhet egy ilyen aszteroida – ami, ifjú hölgyem, egyike lehet a Mars és Jupiter térségében bőséggel előforduló számos apró bolygónak, s amelyeket D. Q. Witts mostanság, figyelemreméltó példázattal – Érosznak nevez. Az én bolygómat, ezt a bizonyos 127-est, július 12-én fedezték fel, és még csak nem is volt aszteroida!

Nevetve összedörzsölgette a hosszú, fehér ujjait.

Elsie igazán kellemes helynek találta a könyvtárat a diófa könyvespolcaival, kényelmes székeivel s az orosz bőr halvány illatával. Ahová csak fértek, mindenütt rózsákkal telerakott, jókora kínai vázák álltak, s így a nyitott ablakon beáradó enyhe szellőt virágillat töltötte be.

– Egy percen belül kész a teájuk – közölte Mr. Colson – Már akkor megrendeltem, mihelyt megláttam magukat. Igen, szerfelett érdekelnek az aszteroidák.

Tekintete önkéntelenül a helyiségben lévő kőkandalló párkánya felé tévedt, és a pillantását követő Tim, felnézve egy szögletes, fekete üreget vett észre a tölgyfaborításban. Eltöprengett rajta, hogy vajon miféle célt szolgálhat.

– Számomra ezek jóval valóságosabbak és sokkalta érzékelhetőbbek a nagytömegű bolygóknál. A Jupiter – egy gáztömeg, a gyűrűi titkát a spektroszkópnak átengedő Szaturnusz egy olvadt halom, a Plútó, valójában nem is bolygó, csak egy legenda, s a romantikus, találékony csillagászok vágyálma. A Merkúrnak meg nincsenek belső holdjai, ami alatt azt értem – úgy tűnt, szükségesnek találja, hogy Elsie kedvéért bővebb magyarázattal szolgáljon, ami miatt Chap kifejezetten hálás volt neki –, hogy a magához a Naphoz legközelebb eső Merkúrnak nincs saját holdja, és csak a tudományos kóklerek képzelik azt, hogy van. Nos, ezt keresztelték el Plútónak…

Az ajtónyílásban egy idősebb szolga jelent meg, mire a prof nyomban odasietett hozzá. Rövid tanácskozást folytattak, (melyről Elsie, helyesen úgy sejtette, hogy valami házi jellegű problémáról lehet szó), aztán elnézést kérve, kiment.

– Ez a fickó valóságos észkombájn – kezdte Chap, ám egyszerre elakadt a hangja. A kandalló feletti sötét üregből ugyanis váratlanul vékony, sípoló hang kezdett áradni, ami fokozatosan fülsiketítő bugyborékolássá erősödött, mint valami féktelen „légnyomás növekedés”.

– Ez meg mi lehet? – suttogta a lány.

Mire azonban Tim válaszolhatott volna, a bugyogás megszűnt, és egy édeskés, lágy hang szólalt meg: „Lo… Col-son! Ja’ze ga shil? Itt Col-son beszél… A 127-es Bolygóról… Hatalmas tűz a zehbámban… a város… kiterjedt tűzvész…”

Egy kattanás hallatszott, aztán a hang hirtelen elhallgatott, és ugyanabban a pillanatban ismét megjelent Colson professzor.

A szögletes fali üregre meredő, csodálkozó csoport láttán megrándult az ajka.

– Hallották…? Megszakítottam a kapcsolatot, noha attól tartok, hogy ma éjjel már nem kerülhetek vele újra összeköttetésbe.

– De hát ki volt ez, uram? – tudakolta Tim rosszallóan. – Valami igen nagytávolságú adásnak tűnt.

A professzor nem siette el a választ. Olyan élesen, gyanakodva nézett a lányra, mintha annak az éles elméjűségétől tartana, majd nagy sokára így felelt:

– A férfit, aki beszélt, Colsonnak hívják. – magyarázta megfontoltan. – A hangját pedig 186 millió mérföldről hallották!

II. FEJEZET

Döbbenten hallgattak.

Meghibbant volna az öreg professzor? A hozzájuk beszélő hang csakugyan Colsoné lett volna…?

– Száznyolcvanhat millió mérföldről? – kérdezett rá Tim hitetlenkedve – De hát nem a maga hangját hallottuk, Mr. Colson?

Az idős férfi halvány mosolygással rázta a fejét.

– Ő szó szerint az alteregóm volt – a másik énem – válaszolta, s úgy tűnt, mintha még mondani akarna valamit, ám aztán egyszerre témát váltva, Elsie-re mosolyogva így folytatta: – Menjünk inkább teázni – A szolgálóm azzal az aggasztó hírrel állított be, hogy nem érkezett meg a jégkrém. De miközben a tragédiáról tárgyaltunk, az is megjött!

Elsie-t ugyan valósággal elbűvölte az idős férfi, bár kissé rá is ijesztett, miután a társaságból egyedül ő fogta fel, miszerint a profnak a hangról tett kijelentése, hogy száznyolcvanhat millió mérföldes távolságból érkezett – tényleg nem valami vicc volt a részéről.

Végül Chap volt az, aki a maga suta módján visszaterelte a beszélgetés tárgyát a titokzatos hangra.

– A ma reggeli lapokban olvastam, hogy Vancouverben jeleket fogtak a Marsról, uram – mondta.

A professzor ismét elmosolyodott.

– Úgy gondolja, hogy valami légköri jelenséget hallhattak? – sugallta Elsie, ám nem kis meglepetésére, Colson a fejét rázta.

– Légköri jelenség semmiképp sem lehetett – felelte csendesen –, de nem is a Marsról származtak. Ugyanis erősen kétlem, hogy ott bármiféle szerves élet létezne, hacsak nem kezdetleges növényfajták.

– A kráterek… – kezdte Chap.

– Az optikai csalódás lehet – vágott közbe a tudós. – A negyven millió mérföldnyi távolságban lévő saját holdunkon is hasonló krátereket lehet felfedezni, mint amelyek a Marson látszanak. De az az igazság, hogy mindeddig nem tudtunk a Marshoz elég közel jutni ahhoz, hogy kielégítően éles fotókat készíthessünk róla!

– Hát a Jupiterről? – akarta tudni Chap, most már feltámadó érdeklődéssel.

Mr. Colson tovább mosolygott.

– Azon a félig megolvadt tömegen jó eséllyel ugyancsak nem létezhet élet. És a Szaturnuszról sem jöhette, mint ahogy a Vénuszról sem – tette hozzá nehézkesen.

– De hát akkor melyik világrészből jöhettek ezek a jelek? – csattant fel Chap, mire Mr. Colsonból kitört a nevetés.

Már a teánál ültek, amikor Elsie a nagy ablakon át csodálattal kitekintve a színpompásan tarkálló kertre, olyasmit vett észre, ami újabb ámulattal töltötte el. Az egyik szögletesre nyírt sövénysor végén ugyanis két férfi bukkant fel. Egyikük az a jellegtelen kinézetű kis alak volt, akivel félórával ezelőtt találkoztak – és aki azt állította magáról, hogy a professzor unokatestvére. Társa, magasabb és idősebb volt nála, s a lány megítélése szerint, valami felsőbb osztályból származhatott. Hosszúkás, sólyomszerű arcával a társa felé hajolva, a gesztikulálásából következtetve, valami fontos dologról beszélhettek.

– Istenemre! – kiáltott fel Chap hirtelen – Nem Hildreth közeledik ott?

Mr. Colson sebtében feltekintve, éles kék szemeivel nyomban átlátta a helyzetet.

– De bizony ő az, Mr. Hildreth – dünnyögte csöndesen. – Ismeri őt?

– Meglehetősen! – vágta rá Chap. – Gyakorta megfordul a házunkban. Apám tőzsdeügynök, és Mr. Hildreth a város egyik legnagyobb spekulánsa.

Colson rábiccentett.

– Így igaz, ő a város egyik legfontosabb személyisége – válaszolta, alig érezhető, árnyalatnyi iróniával a hangjában. – Itt viszont koránt sem olyan jelentős személy, ezért azon töprengek, miért jött vissza újra.

Hirtelen kiegyenesedett és elhagyta a helyiséget. Az újonnan érkezőket figyelő Tim láthatta, amint mindketten mintegy vezényszóra a professzor felé fordítják a fejüket, aztán eltűnnek szem elől. Miután az idős férfi visszatért, Tim észrevette, hogy olyan halvány pír van az arcán, a szemeiben pedig olyan fény, amit korábban sosem volt alkalma látni.

– Félóra múlva visszajönnek – jelentette ki a prof, Elsie szerint szükségtelenül. A lány úgy vélte, hogy az öregúrnak bevett szokása lehet hangosan kimondani a gondolatait, és ebben nem is tévedett különösebben. Gyors felfogású nő lévén, egyszer-kétszer az a kényelmetlen érzés futott át rajta, hogy útban van, és bár Colson professzor még a legkörültekintőbb házigazdával szemben támasztott igényeknek is eleget tett a kifogástalan modorával, egészen a kis étkezés végéig képtelen volt palástolni az aggodalmait.

– Csak kisajátítjuk az értékes idejét, Mr. Colson – jegyezte meg a lány káprázatos mosolyával, amint a teázást követően felállva odakínálta karját az idős férfinek. – Úgy látom, vihar készülődik, ezért jobb lesz, ha visszamegyünk. Te is velünk jössz, Tim?

– Hát persze… – kotyogta közbe Chap, a húga azonban félbeszakította.

– Tim azt mondta, valami találkozója lesz a közelben, ezért itt hagy bennünket – magyarázta a lány.

Tim már nyitotta a száját, hogy letagadja, miszerint ilyen kijelentést tett volna, amikor Elsie a pillantásával elhallgattatta. Valamivel később, miközben Chap a Marsra vonatkozó sületlen elméleteit taglalta a profnak – neki ugyanis a Nap alatt és felett is mindenre voltak elméletei – a lánynak sikerült négyszemközt néhány szót váltania Timmel.

– Biztosra veszem, hogy Mr. Colson beszélni akar veled – közölte Elsie –, csak azt akarom mondani, hogy ha erre sor kerül, miattunk nem kell aggódnod. Simán visszamegyünk. A folyó sodra egyenesen levisz minket.

– De honnan az ördögből veszed mindezt?

– Tudom is én – rázta a fejét Elsie. – Csak valahogy ilyen érzésem támadt. Mint ahogy abban is biztos vagyok, hogy addig nem akar veled találkozni, míg az a két ember a közelben van.