A címerpajzs - The Coat of Arms E-Book

Edgar Wallace

• Herausgeber: Fapadoskonyv.hu Kiadó
• Kategorie: Fremdsprachen
• Sprache: Englisch
• Veröffentlichungsjahr: 2016

Seitenzahl: 586

Beschreibung

It is a small world, and the possibility of old criminal acquaintances meeting at a Surrey roadhouse is by no means remote. Sketchley, where the Coat of Arms roadhouse stands, is a place of strange happenings. There are thefts of valuable gold plate, a su

Leseprobe

EDGAR WALLACE

A címerpajzs

*

The Coat of Arms

fapadoskonyv.hu2014

Honlap: www.ipubs.hu

E-mail: [email protected]

A magyar nyelvű szöveget fordította

Németh Zoltán és Varga István

Borító: Rimanóczy Andrea

ISBN 978-963-377-519-6 (epub)

ISBN 978-963-377-520-2 (mobi)

© Fapadoskonyv.hu Kiadó

© Németh Zoltán és Varga István

A címerpajzs

I. FEJEZET

A Sketchley Domb tetején lévő nagy, csúf barakkokat hivatalosan a Sketchley Szegények Hivatalos Intézetének nevezték. Valójában helyi tébolyda volt. Már csak a legöregebb lakók emlékeznek az építésével együtt járó heves vitákra. Több mérföldes körzetben minden földbirtokos tiltakozott a gyalázat ellenpetíciókat küldtek, kérdéseket intéztek a parlamenthez, en plein air találkozók történtek, sőt tiltakozó iratokat adtak át a kormánynak akkoriban, hogy tartsa távol megszentségtelenítő kezét a környéktől; de az intézmény végül mégis felépült. Sokáig dúlt még a vita arról, micsoda szörnyű, vandál cselekedet volt tébolydát állítani Surrey legszebb panorámájú helyére. Az illetékesek zaklatottan próbáltak elfogadható válasszal szolgálni; miszerint még az őrülteknek is joguk van a kellemes kilátásra.

Mindez azonban még esztendőkkel ezelőtt történt, amikor az öregember még siheder volt, komoran barangolva keresztül a fűvel borított hegyoldalon, agyában különös, borzasztó tetteket tervezgetve. A hatóság azonban fiatalon elfogta, még mielőtt bármelyik fantasztikus álmát valóra válthatta volna. Három orvos furcsa kérdésekkel bombázta (ő legalábbis így vélekedett), aztán beszóltak a kórházba és elvitték egy könnyű lovaskocsival, még arra a kérdésére is udvariasan válaszolva, hogy tud-e róla Viktória királynő, hogy az öccse mekkora bajba került.

Itt élt sok hosszú éven át. Közben királyok és királynők haláloztak el, háborúk dúltak. A Guildford út fehér szalagján lovak nélkül mozgó, gyors haladású kocsik váltották fel a könnyű bricskákat és homokfutókat. Sokat beszélgettek erről odafenn Sketchley-ben is. Bár az újonnan érkezettek váltig állították, hogy értik az egészet, az öregember és ódon barátai azonban tudták, hogy mind bolond, aki meg akarja magyarázni a csodát.

Sokszor megtörtént, hogy iszonyatos, szívszaggató vágy tört rá, hogy kijuthasson a piros téglafalakon túlra, lássa-hallja az otthagyott világot, s amikor ez elhatalmasodott rajta, többnyire rendszerint ágyban találta magát, egy különös, csendes szobában, ahol ott is maradt, míg meg nem békélt a környezettel, az őrséggel, a néger énekes szórakoztatásával, a helyi világgal, ahol élnie kellett.

Odakinn a jelek szerint sem sok minden változott. Épült ugyan néhány új ház Blickford felett, de amennyire tudta, Sketchley nemigen változott. Hálószoba ablakából ráláthatott az Arranways Hall oszlopaira. Negyvenöt éven át, ha kinézett az ablakon, ezeket az oszlopokat látta, meg télen a megcsavarodott kéményekből felszálló füstöt, tavasszal pedig a szép rododendron virágokat. Mögötte változatlanul ott magasodott a templomtorony, bár manapság zászlórúd került rá, amin piros keresztes zászló lobogott.

Aztán egy éjjelen még a szokottnál is erősebb késztetés tört rá a Sketchley erdő magányos vadregényéből, a barlangok mélyéből, ahol gyermekkorában játszott, meg a távoli, meredek falu bánya sötétjéből. Oly erősen hatott rá a hívó vágyakozás, hogy többé nem tudott neki ellenállni. Felöltözött és kiment a közös helyiségbe, majd le a lépcsőn, magával cipelve a nehéz kalapácsot, amit ellopott és egész nap rejtegetett.

Az ügyeletes ápoló a hallban aludt. Az öregember felemelte a kalapácsot és néhányszor lesújtott rá. Az ápoló meg sem nyikkant, míg ütötte. Valószínűleg már az első csapás megölte. Az öregember elvette tőle a kulcsokat és gyorsan kereket oldott, kilopózva a kerítés kapuján. A pirkadat óráiban ért Sketchley hűvös erdejébe, egy vad öregember, véres szakállal. Letelepedett a bányagödör szélére, letekintve a tó nyugodt vizére.

És amint lenézett, idős anyját pillantotta meg, amint ott áll a tó szélén és hívogatóan integet feléje…

Mr. Lorney, a „Címerpajzs”-os nem volt hajlandó csatlakozni az embervadászathoz.

Nagydarab, széles vállú, kopasz, kemény vonású, harsány hangú férfi volt, vérbeli hajcsár. Semmiért sem lelkesedett, a közérdekhez pedig végképp nem volt érzéke.

Csak nem régiben érkezett Sketchley-be, de már sikerült kivívnia az idegeneknek járó ellenérzést. A hatalmas kocsma, amit megvásárolt, úgy nézett ki, mint egy fehér elefánt, így ez sem javított a helyzeten.

Rendszeresen és tudományos alapossággal játszott a versenyeken; olvasta a sportlapokat, szakértője volt a sportos életmódnak és időleges látogatója a Metropolitan versenypályának. A vendégeivel viszont érdekes módon, sosem szokott a sportról társalogni, noha távolról sem lehetett azt állítani, hogy elhanyagolta volna az üzletet.

Úgy tervezte, hogy feljavítja a fogadó konyháját az előkelőbb osztályok víkend-szokásaihoz és drága bútorokkal berendezett, ízléses útszéli vendéglőt varázsol ebből a lepusztult Tudor-korabeli ivóból. Felfrissíti a régi kertet, a gondozatlan legelőt zöld pázsittal veti be. Ennek első látható jeleként már be is mázoltatta a Címerpajzsot, de olyan alaposan, hogy egész Sketchley attól bűzlött.

Nem fecsérelhette szökött bolondokra a drága idejét, és nem állt be az önkéntes rendőrök közé, akik jókora ütlegeket cipelve, egyensapkában, jelvénnyel a mellükön indultak a szökevény üldözésére. Lorney ezzel még népszerűtlenebbé vált a hivataloskodó szomszédai szemében.

Viszont épp ezért, a Sketchley-t ellepő újságírók, riporterek kiváló ellátásra leltek nála, információra ellenben annál kevésbé. Nem mintha némaságban szenvedtek volna az itt lakók. A firkászok izgalmas tudósítások százaiban taglalták az erdőség átkutatását, a hegyben lévő ismeretlen barlangok rejtett titkait, megspékelve a rémült helyiek személyes nyilatkozataival, akik állítólag mind látták az éj közepén tovaosonó, magában furcsa szavakat mormogó öregembert.

Aztán itt volt az elhalálozott temetőőr temetése, meg a bevált jóslatai, amelyeket a barátaira bízott. Első oldalas anyag egy hétig; egy cikk a hatodik lapra; egy félhasábos cikkecske; egy bekezdés; két hét után pedig már semmivé olvad, mivel az újságolvasók nagy követelményű nyilvánossága elvárja, hogy a sztorik minél gyorsabban váltakozzanak egészen a logikus végkifejletig. Ezzel szemben a Sketchley rejtélynek nem volt logikus befejezése.

 Minél gyorsabban elfelejtik az egészet, annál jobb,  fejtegette John Lorney.  Nem akarjuk, hogy az emberek azt gondolják, hogy Sketchley valami gyilkos fészek lehet. Azt akarjuk, hogy az emberek idejöjjenek és táborozzanak a környező erdőkben. Ha viszont folyton a kalapácsos öregember jár az eszükben, akkor lőttek a turistaszezonnak!

Guildford vaskereskedései valósággal felvirágzottak, annyi új zárat, reteszt és ablakrácsot forgalmaztak. Esténként alig lehetett távolabbra merészkedő férfit vagy nőt látni a környéken; még a legbátrabb szerelmespárok sem óvakodtak Hadleigh Copse-nál messzebbre, amit akár futva is el lehetett érni a főútról, ahol negyedóránként járt a busz.

Végül csak feloldódott a félelem és az emberek újra kimerészkedtek éjszaka is. Úgy vélték, hogy az öregember természetes úton elhalálozott, vagy eltávozott. Az eltűnése éjjelén látták az elkerülhetetlen fekete kocsit, amint gyorsan robogott a londoni úton. Ez a barátságtalan öregember, akinek sosem volt egyetlen látogatója sem, hirtelenjében gazdag és hatalmas barátokra tett szert. Szerelmesek sétálgattak mélyen a sketchley-i erdő szívébe. Bátrabb fiatalok pedig elkezdték a barlangok újra felfedezését  csakhogy váratlanul ismét megjelent az öregember.

Azon az éjjelen történt, hogy a Tinsden Házat kifosztották és vagy ezer font értékű ezüstneműnek veszett nyoma két és négy óra között. Egy munkás, akinek beteg volt a felesége, kiment az útra dohányozni. Holdvilágos volt az éjszaka és ő fel-alá sétálgatva várta az orvost. Közben egy alakot látott, aki a sövény takarásából előbújva átvágott az úton, hogy aztán újra eltűnjön az egyik ültetvényen. A férfi elindult felé, abban a hitben, hogy az egyik orvvadász cimborája lehet.

 Hahó!  kiáltott utána.

És akkor az alak visszafordította a fejét és a férfi jól kivehetően láthatta: egy hajlott hátú öregember volt, ősz hajú, fehérszakállú, a szeme pedig szinte „ragyogott”…

Mire az orvos megérkezett, már két beteget kellett ellátnia.

Ezután Sketchley lakossága ismét bereteszelte az ajtókat és bezsaluzta az ablakait. Nyomozók jöttek a Scotland Yard-ról és Guildfordból. A főkapitányok fontos értekezletet tartottak. Csakhogy miközben érkeztek, egy másik nagy udvarházba is behatoltak és újabb rablást követtek el. Ezúttal a Guildford és London között közlekedő postakocsi vezetője volt, aki megpillantotta az elhanyagolt alakot az út mentén álldogálni.

Collett felügyelő, aki a parancsnokságról érkezett, azzal kezdte a nyomozást, hogy megvizsgálta az öregember iratait, de semmi olyat sem talált a tébolyda könyveiben, ami közelebb vitte volna a rejtély megoldásához.

 Vagy már fiatal korában elsőosztályú betörőnek kellett lennie, vagy rengeteget tanult a tébolydában  jelentette ki.  Ó, nem, ez nem is olyan lehetetlen; emlékszem például egy esetre…

A negyedik betörés az Arranways Hallban történt, valóságos szentségtörés! Lord Arranways egy hangra lett figyelmes, felkelt és átment ifjú hitvese szobájába.

 Azt hiszem, hogy egy betörő ablak csörömpölését hallottam  mondta neki halkan.  Lemegyek körülnézni.

 Miért nem hívod inkább fel a szolgákat?  kérdezte az asszony kissé félénken.

Ezután ő is felkelt, belebújt a köntösébe és követte férjét a sötét folyosóra, majd le a széles grádicson. A férfi suttogva próbálta visszaküldeni, de az asszony csak a fejét rázta. Arranways átsietett a csendes hallon és kitárta a könyvtárszoba ajtaját. Eközben észrevette, hogy valaki átrohan az árnyékból, a nyitott franciaablak szinte vakító világosságába. Fehér haj és repdeső szakáll villanását látva, a revolvere felrándult. Dörrenés hallatszott, aztán üvegcsörömpölés.

 Miért csináltad ezt?  kérdezte dühösen.

Tüzelés közben ugyanis az asszony felütötte a karját. A csillár roncsai és vakolatdarabok hullottak alá a mennyezetről a padlóra bizonyításképpen.

 Mi az ördögért kellett rálőnöd arra a szerencsétlen öregemberre?  kérdezte higgadtan az asszonyka.

A középkorú férj lobbanékony természetű volt; második mézeshetének bája is elfakult már. Marie Arranways pedig igen idegesítő tudott lenni.

 Vagy mindent tolvajt lepuffantasz, akit észreveszel?  folytatta.

 A fickónál valószínűleg fegyver is volt  dörmögte őlordsága.  Úgyhogy átkozottul hülyeség volt ezt tenni!

Az asszonyka elmosolyodott és a férfi előtt a nyitott franciaablakhoz sétált. Nyomát sem lehetett látni az öregembernek. Félig-meddig felöltözött szolgák rohantak le a lépcsőn. Sebtében átvizsgálták a termet. Két aranyserleget tartottak itt, melyeket még a Mártír Károly király ajándékozott annak idején Arranways hetedik earljének, ezek egyike eltűnt.

Eddie Arranways egy teljes hétig mérgelődött miatta.

Az öregember újra élő hírré vált, sőt immár elérte a világhíradó különleges légkörét. Carl Rennett egykori rendőrkapitány, illőképpen visszatért egy eredménytelen világüldözésből, elolvasta az öregember történetét, aprólékos gondossággal megvizsgálta a betörései részleteit, majd összecsomagolt és elindult Angliába.

Rennett hideg, szeles utazása Southamptonban ért véget. Nagy nap volt ez John Lorney számára, mivel a Sergeant Murphy nevű ló nyerte meg a Grand National akadályversenyt, s mint ilyen, dupla nyereséget, azaz negyvenezer fontot hozott a „Címerpajzs” tulajdonosának bankszámlájára.

Rennett kapitány egyesen a Scotland Yard-ra sietett, ahol bemutatta igazolását, egy ajánlólevelet Washingtonból, az Igazságügyi Minisztériumból. A főparancsnok érdeklődve hallgatta, miközben az amerikai kifejtette, hogy miért jött.

 Minden lehetséges eszközt biztosítunk önnek  jelentette ki a parancsnok , de mint bizonyára tudja, a Scotland Yard hatásköre sajnos nem terjed ki a Metropolitan területén túlra, így az ügy, többé-kevésbé a helyi rendőrség kezében van. Az ő elméletük  amit egyébként mi is elfogadunk , hogy az öregember alighanem az intézet valamelyik másik bentlakójától sajátította el a szakmai fogásokat. Amennyire az iratokból kihámozhattuk, ezt megelőzően nem volt bűnügyi múltja, bár kétségtelenül nagy kincsgyűjtő hírében áll. Ebben nyilvánul meg az őrültsége egyik formája. Folyamatos kapcsolatban állunk az ismertebb orgazdákkal, de abból, amit eddig megtudtunk, úgy fest, hogy egyetlen általa ellopott darab sem került a piacra. Tehát valószínűleg magáért a lopás kedvéért csinálja, és könnyen lehet, hogy érintetlenül rábukkanhatunk a zsákmányára.

 De vajon hol lehet a rejtekhelye?  kérdezte Rennett.

Collett parancsnok elmosolyodott.

 Ez bizony elég naiv kérdés volt  ismerte el Rennett kisvártatva.  Feltehetőleg valamelyik barlangnyílásban az erdőség alatt, nemde?

 Sosem kutatták át teljességgel valamennyit  bólogatott a rendőrparancsnok.  Négy, vagy öt szint létezik, sőt imitt-amott talán még ennél is több. Ha az öregember ott pusztul valamelyikben, könnyen lehet, hogy sosem kerül elő a zsákmánya. Más részt viszont esetleg elkövethet valami hibát, ami a kezünkre juttathatja. A megye lakossága alaposan meg van rémülve  úgy értem, a megyének az itteni része.

A nagydarab amerikaira tekintve felcsillant a szeme.

 Maga netán betörési szakértő?

 Ez a specialitásom  válaszolta higgadtan Rennett.  Feltételezem, ez Mr. Adelton ajánlásából is kiderül. Igen, még egy szakkönyvet is írtam e tárgykörben.  Azzal derűsen elmosolyodott.

Még azon a délutánon leautózott Sketchley-be és egész úton az öregember problémája járt a gondolataiban. Bill Radley-t alighanem a guilfordi területen fogja találni, de vajon a karcsú társa is vele tart-e?

II. FEJEZET

Lord Arranways első házassága nem volt szerencsés. Drámai, sőt csaknem tragikus véget ért. Akkoriban még ő töltötte be az északi provinciák kormányzói tisztjét.

Bár az indiai titkosszolgálat csodálatraméltó leleményességgel működött, de még ők is elég nehezen tudták kimagyarázni, hogy a kormányzó egyik jóképű szárnysegédjét miért találták pizsamában, vállában pedig golyó ütötte sebbel a rezidencia kertjében, és hogy ugyanakkor miért menekült hisztérikusan, a félelemtől félőrülten, egy szál hálóingben Lady Arranways a férje katonai titkárának házába.

Őlordsága lemondott a kormányzói tisztségéről; beadta a válópert, ahová tanúként a sebesült szárnysegédet is beidézték. Eddie Arranways lelki sebe viszont jóformán még be sem hegedt, amikor találkozott egy kanadai szépséggel és röpke két hónapon belül újra megházasodott.

Magas, eléggé sápadt ábrázatú férfi volt, jóképű és elbűvölő tudott lenni. Marie Mayford-nak megtetszett és meghódította. Őt is rajtakapták már egy szerelmi afféron, így megértően kezelte a helyzetet. Eleinte fülig szerelmes volt a férjébe. Aztán még mielőtt a mézeshetek véget értek volna, felfedezte benne a másik férfit. Férje egyre panaszkodóbb, egyre gyanakvóbb lett, telve önsajnálattal. Még most is az első házassága megalázása miatt marcangolta magát és úgy tűnt, hogy a másodiktól sem várt jobb eredményt. Marie minden kezdeményezését megkérdőjelezte; beszámoltatta a szabadideje minden órájáról, magára hagyta, miközben ő maga hosszú utazásokra indult, hogy aztán a kora hajnali órákban, váratlanul érkezzen haza. Az asszony ezen érthetően megbotránkozott, feldühödött, majd egy dührohamában a férjére támadt. Ha a férfi megbánta volna a tettét, még lehetett volna némi remény számukra, de épp az volt a gyengéje, hogy önigazolást keresett.

 Elnézőnek kell lenned velem szemben, drágám. Tudod milyen megalázó kapcsolaton estem át. Az az asszony, akiben a végtelenségig megbíztam…

 Engem nem érdekel az első házasságod  jelentette ki jeges haraggal a felesége.  Ha módom és lehetőségem nyílna rá, hogy találkozzam az első Lady Arranways-szel, szívesen eldiskurálnék vele erről a dologról, és valószínűleg az derülne ki, hogy őt is ugyanúgy elhanyagoltad, ahogy engem.

Erre a férfi megsértődött, és amikor megorrolt valamiért, morózus lett.

Végül az Arranways-be látogató asszony bátyjának, Dick Mayford-nak kellett elsimítania a veszekedést.

 Ó, elég igazságtalan velem szemben, Dick – panaszkodott Eddie Arranways. – Tudod milyen szörnyűségen mentem keresztül Indiában – és ez természetesen mély nyomokat hagyott bennem, talán évekbe is beletelik, mire ismét a normális önmagam leszek. Elismerem, hogy gyanakvó vagyok. De milyennek kéne lennem egy ilyen szörnyű kaland után? Ráadásul Marie is kemény, nehezen bocsájt meg és egyáltalán nem hajlandó tekintetbe venni az én szempontjaimat. Nemrégiben például egy fickó betört hozzánk a házba – az az öregember –, mire én rálőttem. Marie emiatt is jelenetet rendezett velem szemben.

Dick csak vigyorgott.

– Hát persze, hogy mérges volt rád. Ha megölted volna azt a szegény öreg ördögöt, te lettél volna a legnépszerűbb ember egész Angliában. Jóságos uram, Eddie, neked, mint békebírónak tudnod kéne, hogy nem puffanthatsz le csak azért egy embert, mert elemelt egy kétszáz fontot érő serleget! Hol élsz te, a középkorban? Háromszáz évvel a korod után jöttél a világra. Az őseid természetesen lekapták volna a tíz körméről azt a szerencsétlen öregembert és bedugták volna a kóterbe egy csomó patkány közé, vagy levágták volna a fejét, esetleg felkötötték volna az akasztófára. De ez a huszadik század, öregfiú!

Eddie sokkal jobban hallgatott a sógorára, mint bárki másra, ilyen rendreutasítást senki mástól sem lett volna hajlandó eltűrni. Így helyre állt a béke és ő különleges ünnepélyességgel adott nyomatékot az eseménynek. Megajándékozta Marie-t egy arany-ónix öngyújtóval, az oldalán gyémántokból kirakott monogrammal. Feleségét egészen meghatotta félszeg bűnbánata, vagy annak látszata.

Ám két hónappal később, amikor Eddie-t Washingtonba hívták megbeszélésre egy idős kollégájához, az asszony arról értesült a szobalányától, hogy Eddie megbízott egy magándetektív céget Marie figyelésével, s azzal hogy készítsenek beszámolót a mozgásáról, mire visszatér. Dick Mayford szervezőkészsége rendkívül fontos volt az elkövetkező hetekben.

Dick ugyanis egy egyiptomi utazást javasolt, és e kirándulás nagy részében Eddie oly kifogástalan viselkedést tanúsított, hogy a régi, kellemes kapcsolatuk újjáéledt. Kairóban történt a lóversenyen, hogy őlordsága találkozott egy igen kellemes fiatalemberrel, Mr. Keith Kellerrel, egy gazdag ausztrál fiúval. Keith Angliában tanult. Élénk, fiatalos, vidám, szolgálatkész, felettébb jóképű, és mindennek tetejébe igencsak tisztelettudó ifjú volt. Úgy tűnt – Marie nem érdekli különösebben. Lord Arranways-nek elárulta, hogy fülig szerelmes egy ausztrál lányba, aki várhatóan ősszel érkezik Európába. Tud ott egy keveset a lóversenyről, és annál többet Lord Arranways-ről, bár őlordsága ennek nem volt tudatában. Számos erényéhez adjuk hozzá még azt is, hogy a végtelenségig tudott hallgatni, remekül ki tudta fejezni a csodálkozását, sőt csodálatot színlelni a megfelelő, alkalmas pillanatokban.

Elolvasta, s mi több, meg is értette azt a 360 oldalas jelentést, amit Eddie az indiai földgazdálkodásról irt. Ebéd után, három órán keresztül hallgatta a Stephens Hotelben, amint Eddie felvázolta előtte a Tanács elé terjesztett öntözési tervét, amit a hivatal oly röviden és ostoba módon elutasított. Hallott a válásáról, s amikor Eddie érintette a témát, kellően lehalkított hangon, megfelelő kommentárt fűzött hozzá.

Dick Mayford kifejezetten jól szórakozott. Lady Arranways-nek pedig felkelt az érdeklődése. Egyik este, egy másodosztályú operabemutatót követően, Eddie megkérdezte a fiatalembert , elkísérné-e őladységét a hotelbe. Ő ugyanis összefutott egy diplomata társával és együtt akartak a klubba menni. Mr. Keller tehát hazavitte az asszonykát, egyik kezét a kormányon, a másikat az asszony kacsóján nyugtatva. Az asszony maga sem tudta pontosan, miért nem izgatja különösebben a dolog. Talán azért, mivel ő is remekül szórakozott.

Majd amikor már majdnem elérték a szállót, a fiatalember megcsókolta és az asszonyka nem tiltakozott. Eddie-t nagyon fárasztónak találta azon az éjszakán.

Keller felkísérte őt a lakosztályába. De nem maradt ott túl sokáig. Távozása előtt újra megcsókolta és kissé lélegzet vesztve hagyta magára.

Szinte felszabadultan tértek haza, Mr. Keller nélkülözhetetlen tagja lett a társaságnak. A tavaszi szezon csúcsán érkeztek meg Rómába. Velence meglehetősen komor és bolondos volt; fehér pára ülte meg a lagúnát. Két éjszakát töltöttek Daniellinél, aztán tovább mentek Bécsbe.

Egyik délután, mikor Marie eltávozott a Bristolból, egy férfit látott a járdán ácsorogni. A pasas kialudt szivarvégen rágódott. Magas, eléggé testes férfi volt, szarukeretes szemüveggel. Akkor csak felfigyelt rá, amint elhaladtak mellette az autóval, de később újra megpillantotta a Ring strassén és akkor a vele lévő Dicknek is megmutatta.

– Amerikainak látszik.

– Miért, hogy néz ki egy amerikai? – kérdezte Dick odavetőleg. Aztán egy fokkal komolyabban: – Keller meddig marad velünk?

– Miért? – kérdezte az asszony.

– Eléggé ráfonódott a társaságra.

Az asszonyka megvonta egyik csinos vállát.

– Eddie kedveli és én is szórakoztatónak találom.

Aztán témát váltottak.

– Kaptam Pursonéktól egy levelet, szinte az egész csak az öregemberről szól.

Dick összevonta a szemöldökét. Már egész megfeledkezett az öregemberről.

– Emlékszel arra a detektívre, aki lejött Arranways-be? Hogy is hívják – Collett-nek?

Dick bólintott.

– Az a fickó, aki arra számított, hogy az öregember valami rendkívül különös dologra készül.

Az asszony bólintott.

– Be is következett – válaszolta. – Pursonék ezüstneműi ugyanis megkerültek. Egyik reggel, mikor a szolgák lejöttek, kifeszítve találták az egyik ablakot, és az összes ellopott holmi gondosan oda volt rakva az ebédlő asztalára. Valaki pedig látta az öregembert azon az éjszakán, amint az erdő szélén ballagva, egy súlyos csomagot cipelt. Hát nem ez a leghihetetlenebb történet, amit életedben hallottál? Őszintén remélem, hogy egy szép napon majd az Arranways-serleget is visszaszolgáltatja. Annál is inkább, mivel egyetlen nap sem múlik el anélkül, hogy Eddie az orrom alá ne dörgölné, miszerint engem terhel a felelősség az elveszéséért.

– Keller egész Angliáig eljön velünk? – kérdezte Dick nyersen.

Az asszony félig feléje fordult, hogy ránézzen.

– Miért? – hűvös volt a hangja; máskor kedves tekintete pedig megkeményedett.

– Csak elgondolkodtam – felelte Dick.

– Miért nem kérdezed meg tőle? Én nem tudhatom, hogy mi a szándéka. Az isten szerelmére, Dick, miért nem hagyod Eddie-re az efféle bizalmatlankodást?

– Hol voltál tegnap egész délután? – folytatta a faggatózást a fiatalember. – Vele mentél el.

– Meg az idegenvezetővel – tette hozzá az asszony. – Egy hegyi étterembe mentünk. A nevét nem tudom. De egy hotel is van ott. Eddie mindent tudott róla – sőt, valójában ő javasolta. Ott találkoztunk vele.

Dick bólintott.

– Fél négykor találkoztál vele; hallottam mikor megbeszéltétek a randevút. Te viszont már röviddel egy óra után elhagytad a szállót, pedig félóra alatt odaérhettél.

Az asszony türelmetlenül felsóhajtott.

– Áthajtottunk a Práteren. Valahol megálltunk egy kávéra, aztán Schönbrunnba mentünk, ahol megnéztük a kastélykertet. Van még egyéb kérdésed is, amit fel akarsz tenni? Velünk volt az idegenvezető is.

– Az idegenvezetőt letettétek a Práterben és majd két órával később szedtétek fel ugyanott – jelentette ki Dick csendesen. – Ne bámulj így rám, drágám. Nem kémkedtem utánad, csak történetesen én is a Práterben jártam az Amerikai Követség egyik emberével. Így éppen láttam, amint leteszitek az idegenvezetőt és megbeszélitek vele a továbbiakat. Ne butáskodj, Marie.

Az asszony nem válaszolt.

Eddie eléggé nehezen boldogult Bécsben; szinte már őrjítően értetlen volt a viselkedése. Mindenkivel vitába szállt, Keith Keller kivételével.

Az állandó ingerültség állapotában élt, amire meg is volt minden oka, főként a Berlinben történtek miatt. Ott ugyanis Marie elvesztette a gyémánt karkötőjét, az egyik legbecsesebb nászajándékát. Este színházban volt, majd az Édenben vacsorázott és táncolt, úgy hajnali egy óra tájban tért vissza a hotelbe. Karkötőjét a többi ékszerével együtt a budoár asztalára tette, ahonnan reggelre eltűnt. A budoár felső ablaka nyitva volt, az ajtó viszont csukva, és Eddie tudomása szerint meglehetősen éber alvó volt.

A bűnügyi rendőrség három tagja is megjelent az Alexander platzról a nyomozás elvégzésére. Semmi jelét sem lelték a budoárba való külső behatolásnak, így egyetlen mód maradt a betörésre: a tolvaj a fürdőszobán át juthatott be, melynek ablaka egy mély liftaknára nyílt. Bár a fürdőszobából a folyosóra is nyílt egy ajtó, ám ez – Marie emlékezete szerint – zárva volt.

Eddie dühöngött, noha a nászajándék nem az övé, hanem az apjáé volt.

– Érthetetlen számomra! Képtelenség ép ésszel felfogni, Marie – mérgelődött. – Egész biztos vagy benne, hogy nem volt nálad a karkötő, mikor a szobádba mentél? Miért szemelte volna ki pont ezt a betörő, mikor a többit itt hagyta?

– Honnan tudjam? Kérdezd meg a rendőrségtől!

Az asszony enyhén sápadt volt, pillanatnyilag a humorérzéke is cserbenhagyta.

– Nem mernék rá megesküdni, hogy levettem-e valójában. Egyszerűen nem emlékszem rá. Olyan kimerült voltam aznap. Még az sincs kizárva, hogy az Édenben ejtettem le valahol.

A rendőrség megejtette a részletes kihallgatást, ebben az irányban is. Eddie viszont még hosszú ideig minden egyes étkezésnél szóba hozta a dolgot.

– Jó pár ezer fontot megért… – dörmögte. – Szörnyű gondatlanság. Még most sem tudsz rá visszaemlékezni, drágám?

A Berlinből való eltávozásuk reggelén Marie lement, hogy rendeljen egy virágcsokrot a követ feleségének, majd e kitérő után lesétált az Unter den Lindenen és minden különösebb cél nélkül befordult a Wilhelm strasséra, csupán egy kis egyedüllétre vágyva.

Az úton végignézve, észrevett egy férfit, akit azonnal felismert. Az a magas, testes amerikai volt, aki már Bécsben is feltűnt neki. Ezúttal is ugyanazt a régi barna öltönyt viselte és most is egy kialudt szivarvég volt a fogai között. Látszólag a gondolataiba merülve, se jobbra, se balra nem nézve, lassan baktatott előre. Marie megállva figyelte, amint a férfi tovább halad és befordul a szálló felé. A nő visszatért a Lindenre, majd a válla felett hátra pillantva, meglátta a fickót, aki az úton átvágva, megfelelő távolságtartással követte őt.

Később elmesélte a dolgot a bátyjának, de Dick Mayford-ra nem gyakorolt különösebb hatást.

– Amerikaiak mindenhol vannak – legyintett egykedvűen. – De ami azt illeti, Eddie-nek van egy új elmélete a karkötődről.

– Nekem meg Eddie-ről van néhány elméletem, de ezekről távolról sem lehetne azt állítani, hogy újak lennének – jelentette ki kurtán az asszony.

Eddie elmélete valójában inkább Keith Kelleré volt. Keith nem sajnálta a fáradságot, hogy végigmenjen az Alexander platzon és megtekintse a Bűnügyi Múzeumot, sőt elbeszélgetett az egyik zseniális felügyelővel is, aki a kriminalisztikai módszerek valóságos enciklopédiájának bizonyult.

Egy ügyes tolvaj számára módfelett egyszerű feladat levenni egy karperecet egy nő karjáról. Láthatott fényképeket és szemléltető bemutatót is tartottak neki, okulásul.

– Most így, utólag, visszaemlékszem egy fickóra, aki közvetlenül maga mellett állt, mikor a parkettre mentünk, hogy táncoljunk az Édenben. Elég magas, meglehetősen sötét külsejű fickó volt. Még gondoltam is rá, hogy bizonyára színes vér folyhat az ereiben. Emlékszem rá, hogy amikor a sálját levette…

– Én semmire sem emlékszem – vágott közbe kissé élesen az asszony.

Marie Arranways nyugtalan volt. Csak arra emlékezett, hogy valamikor levette a karkötőjét. De arra már nem, hogy azon az éjszakán történt-e, vagy valamelyik korábbi éjjelen. Létezik egy bizonyos időtlen mechanizmus a vetkőzés folyamatában. Ha az ember hosszú éveken át, minden este ugyanazokkal a mozdulatokkal szabadul meg a ruházatától…

Ebédnél Eddie újra felelevenítette a gyűlöletes témát.

– Emlékszel rá, hogy akkor éjjel, miután bezártad az ajtódat, hol hagytad a kulcsot?…

– Az ég szerelmére, beszélj már valami másról! – kérlelte az asszony.

Eddie azonban nem szólt hozzá többet egészen addig a napig, míg vissza nem érkeztek Angliába.

III. FEJEZET

Keith Kellernek nem voltak különösebb tervei, a program összeállítását a házigazdájára bízta. Nem volt egyéb dolga, mint valahogy eltölteni az időt, ami elválasztja a menyasszonya megérkezésétől. Nem voltak barátai Londonban. Ezért aztán úgy határozott, hogy valamelyik londoni szállodába megy, Eddie azonban erről hallani sem akart.

– Drága barátom, ugyancsak híján lennék a vendégszeretetnek, ha nem hívnám meg magát. Jöjjön csak el Arranways-be egy vagy két hétre – győzködte szokatlan nagyvonalúsággal. – Így legalább lehetőségem nyílik rá, hogy megmutassam magának azt a vasút-tervezetet, ami szinte felbecsülhetetlen értéket jelentett volna az északi tartományok számára, ha néhány gáncsoskodó keresztbe nem tett volna neki pár koszos rúpia miatt…

El kellett ismernie, hogy Keith Keller a legintelligensebb és legtiszteletreméltóbb fiatalemberek egyike, akivel életében találkozott. Ráadásul úgy tűnt, hogy Marie egyáltalán nem érdekli. Csak nagy ritkán szólt hozzá, olyankor, ha az udvariasság feltétlen megkövetelte a válaszadást. Napja túlnyomó részét a könyvtárban töltötte a házigazdája társaságában. Gyors olvasó lévén, figyelemreméltó sebességgel el tudta sajátítani a tények egész garmadáját. Maradéktalanul egyetértett a néhai kormányzó minden következtetésével, amelyeket az északi provinciák modernizációjáról papírra vetett a 242 oldalas jelentésében. Pontosan be tudta jelölni ceruzával a vonalat, ahol a tervezett vasútvonal haladhatna, s ha itt-ott mutatkozott is némi eltérés őlordsága elképzelésétől, például a síneknek nem a Sakada-szoroson, hanem a Sibhi-szoroson kellene áthaladnia, akkor a házigazda türelmesen kijavította, rámutatva az utóbbi terület előnyeire, addig magyarázva, míg teljesen meg nem értette a termékeny Chah völgyet átszelő vasút jelentőségét.

Dick Mayford eközben leruccant a „Címerpajzs”-ba, hogy felújítson egy régi ismeretséget és pár korsó valódi sört igyon. Az új bútorzat miatt csak elég nehezen ismerte fel a házat.

– Ez már sokkal inkább hasonlít egy klubra, mint kocsmára – jegyezte meg csipkelődve.

Mire John Lorney kitüntette őt egyik ritka mosolyával.

– Tehetősebb osztálybeli vendégek járogatnak le ide manapság, az öregember keltette riasztó hírek ellenére.

– Hát még mindig nem fogták el?

John a fejét rázta.

– Nem és nem is fogják el soha.

Körülnézett a helyiségben és a hangját lehalkítva folytatta.

– Annál is inkább, mivel nem létezik semmiféle öregember – tette hozzá. – Ez a tolvaj valami általunk érthetetlen okból visszajuttatja az ellopott holmit. Olyan embernek kell lennie, aki itt lakott, vagy itt élt ezen a környéken, mert úgy ismeri, akár a tenyerét. Valami ilyen vagy olyan okból már legalább háromszor is megpróbált bejutni a „Címerpajzs”-ba; és az öregembert is ugyanannyiszor látták itt a réten. Feltételezésem szerint aligha valószínű, hogy szobát akart volna bérelni!

– Mikor látták erre legutóbb?

Lorney eltöprengett.

– Nem látták azóta, hogy a társaságuk elhagyta Angliát.

Dick rámeredt.

– Dehát nem hozott vissza ide valami lopott holmit – a Pursonék tulajdonát?

Lorney bólintott.

– Csakhogy ez még azon az éjszakán történt, mielőtt eltávoztak.

– De őladysége Egyiptomban hallotta az esemény hírét.

– Ehhez nem tudok hozzászólni – vont vállat a „Címerpajzs” marcona tulajdonosa –, de ha összefut Mr. Pursonnal, ő majd pontosan elmondja magának. Az újságokban olvasott róla?

Dick a fejét rázta.

– Nem. Maga Mr. Purson írta meg őladységének.

– Időbe telik ám mire a levél a címzetthez ér. Nem, nem látták azóta, hogy távol voltak. Azt állították, hogy megpróbáltak behatolni a Hallba, de az öregembert senki sem látta.

Míg beszélt, előhúzott egy törlőruhát és szükségtelenül letörölgette a pult patyolattiszta tetejét.

– Úgy hallom, egy ifjú gentleman is idejött magukkal. Részemről nincs szerencsém ismerni.

– Mr. Kellerre gondol?

– Nem tudom a nevét. Egy jóvágású fiatalember – felelte Lorney. – Láttam, amint ma reggel elhajtott őladységével Hadleigh felé.

– Mr. Keller – ismételte meg Dick, és ennyiben is hagyta a dolgot.

– Már egész betege vagyok az öregembernek – panaszkodott Lorney. – Egy bolondokháza a falutól alig egy mérföldnyire. Képtelenség egy hétnél tovább megtartani egy alkalmazottat. Mind megőrülnek a félelemtől.

Egy tömzsi asszonyság csoszogott át nehézkesen a helyiségen, vödörrel az egyik kezében, sikáló kefével a másikban. Vidáman, ismerősként köszöntötte Dicket, mire Lorney felnyögött.

– Íme, egy olyan szolgáló, akit nem veszít el az ember holmi öregemberek miatt – jegyezte meg Dick.

– Nem bizony – kacagott fel Lorney –, ő a megtestesült kitartás mintaképe.

– Mi a beosztása?

– Takarítónő és mindenes egy személyben – válaszolta Lorney. – Legalább fél tucatszor kirúgom hetente, de sose hajlandó elmenni – hál’ istennek! Vannak időszakok, amikor Mrs. Harris nélkül teljesen szolgáló, vagy pincérnő híján maradnék.

Valami hangot hallott, mire hirtelen felemelte a pultátjáró fedelét, gyorsan kijött, átrohant a helyiségen és kiszaladt a pázsitra vezető ajtón. Pár pillanat múlva egy csinos, szemrevaló lány társaságában tért vissza. Dick véleménye szerint úgy tizennyolc év körüli lehetett; egy karcsú, szeretetreméltó teremtés, inkább még gyermek, mint felnőtt nő. Lorney kézenfogva vezette és folyamatosan magyarázott neki. Felmentek a lépcsőn a galériára, majd eltűntek az átjáróban. Dick kiürítette a korsóját és megvárta míg Lorney visszatért.

– Ki ez a hölgy?

– Egy látogató.

– Inkább régi barátnak tűnt.

– Valóban ismertem a bácsikáját – biccentett Lorney. – A hölgy már tavaly is töltött itt egy hetet. Miss Jeans a neve – és Svájcba jár iskolába.

A válla felett hátra pillantott a galéria irányába, mintha a lány újbóli megjelenésére számítana.

– Sok évvel ezelőtt a nagybátyja nagyon rendes volt velem szemben, így külön öröm számomra, ha vigyázhatok rá. Nincs szegénynek sem apja, sem anyja.

Dick növekvő érdeklődéssel hallgatta. lévén ez az egyébként oly tartózkodó természetű férfi új oldaláról mutatkozott meg előtte; a szentimentális oldaláról.

– Mr. Lorney!

A két férfi egyszerre kapta fel a fejét. A galérián Anna Jeans hajolt a korlát fölé.

– Lemehetek?

– Természetesen, kisasszony.

A fogadós a lépcső aljához sietett, hogy találkozzon vele.

– Ez az úr itt, Mr. Richard Mayford.

A lány váratlanul elmosolyodott.

– Ottawából – mondta, mire Dick csodálkozva húzta fel a szemöldökét.

– Igen, Ottawából jöttünk, sok esztendővel ezelőtt. Netán ismeri a várost?

A lány bólintott.

– Igen. Kislánykoromban ott jártam iskolába és mindenki jól ismerte Mayford-ékat. Ön Lord Arranways sógora, ugyebár?

Öt perccel később már a gyepen sétálgattak, felelevenítve emlékeiket a városról, amelyre már egyikük sem emlékezett egész tisztán. Mr. Lorney pedig félrehajtott fejjel, kemény ajkán érdeklődő félmosollyal figyelte őket a tornácról.

Marie egyáltalán nem ismerte Miss Jeans-t és most is csak felszínesen érdekelte Dick lelkesedése.

– Tényleg olyan szeretetreméltó teremtés? És így, árván nőtt fel Kanadában? Na és mit keres itt?

– A vakációját tölti – járadékból él Svájcban. Kollégiumban lakik, vagy valami hasonlóban. Ő egy ilyen gyerek! Ennek ellenére bátran kijelenthetem, hogy soha életemben nem találkoztam még hozzá hasonlóan intelligens személlyel.

Marie furcsa szemeket meresztett rá.

– Ez elég riasztóan hangzik – jelentette ki könnyedén.

Az asszony szokatlanul vidám volt aznap, még Eddie panaszáradatát és elégedetlenségét is türelemmel viselte. Pedig az ebédnél természetesen ezúttal is szóba került az elveszett karperec; ám ezúttal egészen már okból, mint eddig. A francia rendőrség ugyanis rátalált az ékszerre egy orgazdánál, aki kiterjedten foglalkozott a Continentálból származó tárgyakkal.

– Majd háromszáz fontba kerül visszaszerezni. A vevő ugyanis ennyit adott érte. Természetesen sosem fogják elkapni a tolvajt – valószínűleg valami pokoli társaságbeli nő lehet, aki a szállodák körül sürgölődik.

Keithre pillantott, jóságosan rámosolyogva a szemüvegén át.

– Lenne néhány szavam, vagy inkább jó tanácsom magának, barátom – mondta kedélyesen.

Keith merev, maszkszerű arccal hallgatta.

– Mindig érdekelnek a tanácsai.

– Hagyjon a lóversenyfogadással – tanácsolta őlordsága. – Lehet a maga apja olyan gazda, akár egy krőzus, a bukmékerek minden pennyt kisajtolnak magából. A másik tanácsom, hogy ne hagyja félrevezetni magát a „Címerpajzs” ördögi tulajdonosától. Elismerem, hogy rengeteg pénzt keresett, de meggyőződésem, hogy egy húron pendül ezeknek a lóverseny-spekulánsoknak valamelyikével és holtbiztos, hogy előbb-utóbb rajta veszt és minden vagyonából kiforgatják.

– Ugyan mire ez a magasröptű erkölcsi példabeszéd? – tudakolta Marie.

– A minap találkoztam Dane-nel a berlini követségről. Elmesélte, hogy látta a barátját a Hoppegarten versenypályán, amint részeg matróz módjára fogadást köt – már engedelmet a kifejezésért.

Keith elmosolyodott.

– Ez valóban az én vadzabom – tehát nekem is kell learatnom – jelentette ki ünnepélyesen. – Mellesleg az atyai erszény tényleg feneketlen.

Dick figyelmét nem kerülte el a gyors oldalpillantás, amit Marie vetett a fiatalemberre, s azt is látta, amint az asszony tekintete aztán újra visszatér a tányérjára, de úgy, mintha valami megmagyarázhatatlan okból, a depresszió érzése kerítette volna hatalmába.

– Marie-tól hallom, milyen érdekes vendég van a „Címerpajzsban”.

Eddie néha módfelett atyáskodó tudott lenni.

– Hogy? – döbbent meg Dick. – Ja, igen, Anna Jeans… egy kanadai lány. Vagy legalábbis Kanadában élt.

Eddie a fejét csóválta.

– Jól gondolja meg a szavait, barátom – mondta titokzatosan és megjegyzése hátterében egy szárnysegéd elbűvölő története húzódott meg, akit vérbe fagyva, golyóval a vállában találtak, s egy fejvesztetten sikoltozó nőé, aki a hadügyi államtitkár házába menekült oltalomért. Bizony, bizony, ez volt Lord Arranways gondolatainak örökös hátterében.

IV. FEJEZET

Anna Jeans mesterien teniszezett. Golfozott és lovagolt. Az elkövetkező hét során, Dick öltözéke reggelente főként lovaglónadrágból és csizmából állt, délután pedig flanelnadrágból. A lány egész tehetségesen zongorázott – Dick pedig felidézte emlékezetében azt az időszakot, amikor koncert-énekesi karriert forgatott a fejében.

Keith Keller és Marie átment a „Címerpajzs”-ba teára és ott találkoztak a lánnyal. Marie kifejezetten bájosnak találta a lányt, mire Keith kijelentette, hogy nemigen kedveli ezt a nőtípust.

– Miért, milyen típus tetszik magának?

Visszafelé sétáltak az ültetvényen át a Hall felé. A férfi lenyúlt és megfogta az asszony kezét, ő azonban gyorsan kiszabadította magát.

– Eddie itt lehet valahol – az asszony csak ennyit mondott.

Eddie valójában az ültetvény másik oldalán volt. Így nem látott semmit, csupán két feléje sétáló fiatalt. Amikor a felesége odaért hozzá, Marie eléggé kimerültnek látszott, míg az újonnan fellelt barátja éppen azt magyarázta, hogy Arranways-éknak nem kellett volna ennyire az út közelébe építkezni, hanem valamivel hátrább, a park közepe felé.

– Pontosan – bólogatott Eddie. – Nekem is ez a véleményem.

Mr. Keller persze jól tudta, hogy ez a véleménye; hiszen hosszú órákon át hallgatta, amint őlordsága a Tudor-ősei holdkórosságát taglalta, akik azokban a régi időkben úgy döntöttek, hogy a postaút mellé építik fel a kúriájukat. Így a kocsihajtók, vagy a kísérők, akik menetrendszerűen jártak London és Guilford között, egyszerűen átdobhatták a postazsákokat a fal felett. Mr. Keller csak hallgatott és hasznosította a hallottakat. Figyelemreméltóan jó emlékezőképességgel rendelkezett, ami csak ritkán hagyta cserben. Sőt volt egy különleges trükkje is; nevezetesen az, hogy úgy használta fel mások érveit, hogy közben nem fosztotta meg őket a tekintélyüktől. Az elkövetkező napokban ismét csak a könyvtárat bújta, elsajátítva a házigazdája minden nyomtatott gondolatát. Lord Arranways egyik szíve vágya ugyanis a magánkiadás volt, így egy egész polc tele volt bőrkötésű, hivatalos és nem hivatalos jelentésekkel, ajánlásokkal, véleményekkel és tézisekkel.

Diplomáciai karrierjét bajosan lehetett volna sikeres jelzővel illetni. A külügyminisztériumban és az India Hivatalban egyaránt a képzelődő jelzőt ragasztották rá. Eddie jelenleg is egy az indiai reformokkal kapcsolatos, hivatalos munkán dolgozott, így egész elviselhető volt, mivel a nap túlnyomó részében nem mutatkozott, estére pedig annyira kifáradt, hogy ilyenkor is csak keveset láttak belőle.

Dick elég sokat időzött a „Címerpajzs”-ban. Hétvégeken a fogadó igencsak zsúfolt volt, s a tágas, kövezett udvaron mozdulni is alig lehetett a sok kocsitól. Hét közepén viszont, amikor a víkendezők visszatértek a városba, szinte a béke szigete nyílt meg itt Dick számára. Senkivel sem kellett a teniszpálya használati jogán vitatkoznia, esténként pedig, amikor levonultak onnan, vacsora után, Anna Jeans ott maradt, hogy társa legyen a dalokban, melyeket rendszerint a férfi kezdett el, de többnyire a lány fejezett be.

Majd leszállt az éj, Arranways Hall háztartása pedig meglehetősen korán tért nyugovóra. Mikor Dick tizenegy óra tájban visszaért, már általában csak a rá váró szolgát találta ébren. Félórával később pedig már csak egy helyen égett fény az egész házban, mégpedig Dick szobájában. Az ültetvény árnyékában lapuló öregember csak figyelt és fülelt türelemmel, míg az utolsó fény is ki nem aludt. Aztán várt még fél órát, majd halk lopakodással, minden árnyékot kihasználva, a ház hátsó részéhez került.

A holdat eddig eltakaró fellegek elvonultak, így csaknem nappali világosság volt, amikor átosont a célpontjától elválasztó gyepszőnyegen.

Korához képest meglepő ügyességgel mászott fel az egyik ablakpárkányra, szorosan markolva a ház oldalán felfutó repkényindákat. A fogai között egy zsákot tartva, kéz-kéz után váltogatva felhúzta magát, míg végül átlendülhetett a kőbalkonra. Szemben vele egy keskeny, szárnyas ablak volt, amit négy színes címerpajzs díszített. Egy kis vésőt szedett elő a zsebéből, és egyenletesen, türelmesen, szinte zajtalanul kezdett dolgozni. Korábban is ezen az úton közlekedett – mivel valami érthetetlen okból, ez volt Hallban az egyetlen olyan ablak, amit nem szereltek fel betörésriasztóval.

Miután az ablak kinyílt, hirtelen előre lendült és a következő pillanatban már bent is termett. Az ablakszárny előtt óvatosan megállt hallgatózni. Mivel valami gyanús hangot hallott, visszahúzódott az ablakmélyedésbe. A folyosón kinyílt egy ajtó, és egy pizsamát viselő alak kandikált ki a résen. Keith Keller azonban nem az ablakot tüntette ki figyelmével, hanem a sötét folyosó, meg a főlépcső pihenője felé tekintgetett. Kisvártatva visszalépett a szobájába és nesztelenül becsukta az ajtót. Az öregember tovább várakozott, közben ujjaival bele-beletúrt hosszú, fehér szakállába.

Éppen elszánta volna magát, hogy mozduljon, amikor újabb zajt hallott. Valaki lassú léptekkel közeledett feléje a folyosón. Egy nő volt. Belesuhant a holdfény titokzatos, szétszórt sugarába… Lady Arranways. Hálóinge felett szorosan a testére tapadó, térd alá érő öltözőkabátot viselt. Egyik fehér kezében cigaretta parázslott.

Az asszony megtorpant és visszanézett arra, amerről jött; aztán odasietett Keller ajtajához és halkan bekopogtatott. Az ajtó azonnal kinyílt. Az öregember suttogó hangokat hallott, aztán az asszony belépett. A mozdulatlanul álló öregember hallotta, amint becsukódik az ajtó, majd finoman kulcs kattant a zárban. Ekkor kilépett búvóhelyéről és végigosont a csendes ház folyosóján, látható tudatában annak az árulásnak, melynek az imént tanúja volt.

V. FEJEZET

A Waggon Farm egyik bérese, Tom Arkrigh-t váltig állította, hogy ő adta le az első riasztást, pedig Mr. Lorney kocsija legalább tíz perccel korábban megállt a ház kapujánál, mint ahogy a falu rendőre a helyszínre ért volna.

Arranways az út közelében épült, közepes magasságú kerítésfal mögött. Az ál-Tudor házhomlokzatot nem takarták sem fák, sem bokrok, így egy ehhez hasonló holdfényes éjjelen, egy láng fellobbanása akár fél mérföldnyire is ellátszott. Néhány ablakból már áradt a füst, amikor Mr. Lorney felrohant a rövid behajtón, majd miután benyomta a kaput, dörömbölni kezdett a bejárati ajtón.

A könnyű alvó Dick Mayford hallotta meg elsőként a dörömbölést – sőt mi több, most már az égő fa kesernyés szagát is megérezte –, de mivel nem tudott rájönni a szag okára, inkább lement és ajtót nyitott.

– Jöjjön gyorsan, keressük meg a szobát! – kiáltotta Lorney és kettesével véve a lépcsőfokokat, már rohant is felfelé. – A hatodik az előcsarnoktól.

Ekkorra már Lord Arranways is a folyosón termett. Egy ingben és nadrágban lévő szolga is megjelent, míg mások az ajtó körül gyülekeztek.

– Ki van itt? Keller még nincs itt? – kiáltozta Arranways kifulladva. – Dick, rohanjon, ébressze fel Marie-t és hívja le. Mondja meg neki, hogy semmi ok az aggodalomra.

Odaordított az egyik szolgának:

– Nyomja meg a riasztócsengőt!

Mivel a riasztócsengő a szolga keze ügyében volt, szinte azonnal meg is szólalt.

Lorney egy sálat csavart a kezére és úgy ütött oda az ablaktáblára. Az üveg elrepedt és a következő ütéstől kirepült a helyéről. Sűrű füst áradt kifelé. Átnyúlt a nyíláson, megkereste a kulcsot és elfordította.

– Itt várjanak! – szólt hátra. – Csukják be mögöttem az ajtót!

Azzal belépett a helyiségbe, a gomolygó sárgás füstön át. Valahol balra, előbbre, felcsapott a láng. Meglátta a padlón fekvő férfit, gyorsan odaugrott és fölé hajolva talpra segítette. Mr. Kellert alig tudta öntudatára téríteni. Valami fehéres hevert a padlón az ágy mellett. Miközben Lorney nagy nehezen elvonszolta a férfit, Keller ezt motyogta:

– Ne mondja meg nekik… hogy Marie a szobámban van.

A „Címerpajzs” tulajdonosa nagyvilági férfiú volt, akinek nem voltak illúziói, sőt ideálja is elég kevés. Komor állkapcsa még a szokásosnál is szegletesebbnek tűnt, mire kiért a folyosóra.

– Gyorsan vigyék ki a levegőre! – nyögte rekedten.

Keller a földre rogyott, de már térdre emelkedett, amikor Arranways fölé hajolt.

– Senki sincs a szobában, ugye, Keller? – kérdezte izgatottan. – A kutyája, vagy valaki?… Nem, a kutya a kennelben alszik, ugye?

– Nincs senki – motyogta a férfi –, senki a világon. Vigyenek le, jó?

Egy pillanattal később futva Dick is visszaérkezett. Marie nem volt a szobájában; valószínűleg meghallhatta a riasztócsengőt és lement a hallba, vagy ami még jobb, odakint van. Dick karján egy meleg kabátot hozott, amit azelőtt kapott fel, hogy elhagyta a szobát.

– Menjenek le a hallba! – adta ki a parancsot Arranways. – Jöjjön, Lorney, ezen az emeleten már nincs senki sem.

Egy feltűnő inasnak odakiáltotta:

– Gondoskodjon róla, hogy az egész személyzet kint legyen!

Azzal elrohant és álmában sem gondolta volna, hogy Lorney nem követi. Márpedig a „Címerpajzs” tulajdonosa továbbra is mereven állt az ajtó mellett, megvárta, míg a folyosóról a pihenőre fordulnak a többiek, aztán gyorsan kinyitotta a szoba ajtaját és bement. Vajon még időben érkezik-e? Eddig valóságos kínszenvedés volt számára a várakozás. Minden érzékét megfeszítve, a legcsekélyebb neszre is figyelt. Most már akár tönkreteszi vele a nőt, akár nem, mindenképpen ki kell hoznia innen.

Egy pillantással meggyőződött róla, hogy már senki sincs a folyosón, aztán beljebb lépett, lehajolt, karjaiba emelte a padlón heverő törékeny alakot és elhagyta vele a szobát. Az asszony eszméletlen volt; arca holtsápadt a rávetődő holdfényben.

Amint a férfi elindult vele a lépcsőn lefelé, Arranways magas, szögletes alakja jelent meg a fordulóban. Köntöse szinte repült utána, ahogy futott.

– Jöjjön már, Lorney – kiáltott oda neki türelmetlenül. – Már senki sincs…

De akkor úgy megtorpant, mintha puskagolyó találta volna el.

– Kit hoz a karjaiban?!

Furcsán, idegenül csengett a hangja. Szükségtelen is volt kérdeznie, mivel felismerte a feleségét a Lorney által megmentett alakban. Egyszeriben úgy elakadt a hangja, mintha többet futott volna, mint amennyit bírt.

– Hol talált rá?

– A folyosó legvégén lévő ablak alatt – hangzott Lorney határozott válasza.

Rövidke csend következett.

– Én észre sem vettem.

– De én igen – felelte hangosan Lorney. – És még szerencse, hogy észrevettem. Bizonyára pánikba esett szegény és rossz irányba fordult, mikor kijött a szobájából.

– Ki ez?

Közben Dick is feljött és átvette az öntudatlan nőt Lorney karjából.

– Istenem – Marie! Hol talált rá?

– Ne azzal törődjenek, hogy hol találtam rá – kiáltotta Lorney felháborodva –, hanem vigyük ki innen, mielőtt az egész ház összeomlik.

Végigrohantak a folyosón, le a lépcsőn, ki a szabadba. Arranways felkapta a kabátot, amit Dick a hall korlátjára fektetett és az asszonyra terítette.

Egész Sketchley lakossága ott tolongott a ház körül és rettegve bámulták az ódon épület megsemmisülését. Szolgálók és nézelődők, akiket sebtében sikerült összetoborozni, ki-be futkostak az udvarházban, hogy mentsék, ami még menthető. Bútorokat, képeket, minden értéktárgyat próbáltak biztonságba helyezni.

– Itt áll a kocsim. Azt hiszem, az lesz a legjobb, ha őladységét leviszem a „Címerpajzs”-ba. Jelenleg egy ifjú hölgytől eltekintve úgy sem tartózkodik ott senki.

Arranways bólintott. Máris felkapaszkodott a kocsi hátuljába, de az asszony fivére már megelőzte és felsegítette Marie Arranways-t.

Amint a kocsi kiszáguldott a birtok nyitott kapuján, Dicknek úgy tűnt, mintha egy alakot látna az út szélén állni. Egy tömzsi, szemüveges férfit, akinek az arca furcsa módon ismerősnek tűnt számára. Az a férfi volt, akit Marie leírt Bécsben.

– Keller hol lehet? – kérdezte Arranways hirtelen. Kemény hangon, körül sem nézve tette fel a kérdést.

A kormánynál ülő Lorney a válla felett hátraszólva felelt:

– Az egyik szolga szerint őt is levitték hozzám – mondta.

Marie már csaknem teljesen magához tért mire beértek vele a „Címerpajzs” kényelmes előterébe, ezért Dick jobbnak látta, ha az egyik szobalény gondjaira bízza. Közben hallotta amint Lorney Mrs. Harris-t keresi.

– Úgy rémlik, mintha a tűznél láttam volna.

– Bizonyára ott is lesz! – dünnyögte Lorney. – Ezek az átkozott bugrisok! Képesek az éj közepén felkelni, hogy kilessék amint valaki egy gödröt ás a földbe!

Guildfordban járt, mint magyarázta, és hazafelé tartva, miközben elhajtott Arranways mellett, valami arra késztette, hogy visszanézzen az udvarház felé. Ekkor vette észre a füstöt meg a lángokat Keller ablakában. Valószínűleg jó ideje éghetett már, mert több helyiségre átterjedt, mire behatolt az épületbe.

Lorney és Dick gyalogosan mentek vissza a Hallba. Lord Arranways jó tíz perccel később csatlakozott hozzájuk és csendben állva figyelték a kúria megsemmisülését, ahol ő és az Arranways-ek tíz generációja világra jött. A falusi tűzoltóság tehetetlen volt a tűzvésszel szemben. Bár Guildfordból is kaptak erősítést, vízutánpótlást azonban nem tudtak szerezni, így jobb híján csatlakoztak az immár a tetőt nyaldosó, dühöngő lángtengert figyelő, tehetetlen tömeghez.

Virradat után a kis társaság lassan visszaballagott a „Címerpajzs”-ba. Vagy három órán át, mialatt a tüzet bámulták, Arranways egy árva szót sem szólt. Dick eleinte azt hitte, hogy az otthona elvesztése, és az őt ért szerencsétlenség készteti némaságra a sógorát, ám amikor megpróbálta vigasztalni a tragédia miatt, Eddie Arranways váratlan keserűséggel felkacagott.

– Léteznek dolgok, amelyeket lehetetlenség újjáépíteni – jelentette ki rejtélyesen. Dick összeszorult szívvel hallgatta őt, mert Eddie szavaiban a saját gyanakvása visszhangjára lelt.

VI. FEJEZET

Anna Jeans-nek meg volt a maga akarata és a saját jelleme, mellyel röpke huszonnégy óra alatt messze képes volt kiemelkedni Dick vonzó női világából. Pedig a lány oly ritkán értett egyet vele, hogy az már szinte dühítő és zavaró volt.

Dick viszont jóképű fiatalember volt és akkor vált igazán felnőtté, amikor a jóképű fiatalemberek szolgálatokat vártak a szívdobogtató szüzektől. Egyik trükkje az volt, hogy szándékosan késve érkezett a találkára, mert megszokta hogy a hölgy, akit vacsorázni, vagy színházba hívott, így is nyájasan fogadja.

Így történt akkor is, mikor Annával megbeszélt egy találkozót, hogy aztán együtt lovagoljanak ki a Mailey-i romok megtekintésére. Kocsijával negyedórás késéssel ért a találkahelyre, ahol meglepetten konstatálta, hogy a lány pontosan a randevú időpontjában, vagyis negyedórája eltávozott. Kissé méltatlankodva indult a lány után, s amikor utolérte a gőzölgő testű, kölcsönkért lovával, hangot is adott a sértődöttségének.

Ám a lány sajnálat nélküli csodálkozással mérte végig szürke szemével, és csak ennyit mondott: – Van két nővérem: az egyik az idő, a másik az árapály. Már zsenge ifjúságunkban megfogadtuk, hogy soha egyetlen férfire sem várunk egy percet sem. Erről ennyit, és ha kifejezi a bocsánatkérését a késése miatt, akkor akár mehetünk is.

A fiatalember tehát jobb híján bocsánatot kért, s ezzel véget is ért az ügy, mivel a „hallgatás” az erények közé tartozott Anna Jeans illemtárában.

– Szabályosan átaludtam – mondta lány, amikor szóba jött a kastélytűz.

– Lorney magát is felkelthette volna… – kezdte a férfi.

– Ne butáskodjon. Miért akartam volna annyira egy égő házat látni? Mrs. Harris különben is részletesen elmesélte az egészet. A maga nővére számára biztos félelmetes élmény lehetett.

A fiatalembernek feltűnt a lány száraz hanghordozása, mire gyorsan rápillantott.

– Mindannyiunk számára félelmetes volt – felelte kissé mereven. – Még szerencse, hogy éber alvó vagyok, így meghallottam, amint Lorney az ajtót döngeti. – Aztán hirtelen témát váltott. – Meddig szándékozik itt maradni?

– Néhány hétig.

– Valójában miért jött ide egyáltalán? – tudakolta a fiatalember.

A lány gyors oldalpillantást vetett rá.

– Mert titkon azt reméltem, hogy találkozhatom magával – válaszolta. – Gyermekkorom óta csodálója vagyok. Képzelem, milyen csodás lehet, hogy titokban imádják az embert. Én már csak ilyen vagyok, Richard! Meglátni és megszeretni valakit, én aztán sosem adom fel!

A férfi ábrázata fülig vörösödött. Úgy látszik, a lány sikeresen rátapintott a rejtett hiúsága kútforrására.

– De őszintén, miért van itt?

– Egyrészt, mert kedvelem Mr. Lomey-t – felelte Anna. – Másrészt pedig azért, mivel az életem egy sátáni öregember irányítása alatt áll, aki Lincoln fogadójában él. Egy sötét, komor irodában, s amikor rám parancsol, hogy menj iskolába, iskolába kell mennem, ha pedig úgy rendelkezik, hogy a vakációd egy részét töltsd a „Címerpajzs”-ban, akkor ott töltöm.

– Az öreg családi ügyvéd? – firtatta Dick, a lány pedig rábólintott.

– Úgy bizony, a kivénhedt családi fiskális – visszhangozta.

A lány a fiatalember felé fordult a nyeregben.

– Remélem, nem akarja, hogy az élettörténetemmel untassam? Túl unalmas lenne…

A lány oly gondtalanul csevegett az út hátralévő részében, hogy Dick alig jutott szóhoz.

– Cseppet sem kedvelem Rómeót – jelentette ki a lány váratlanul, minden bevezető nélkül.

A férfi összeráncolta a szemöldökét.

– Miféle Rómeót?

– Egyáltalán nem kedvelem Rómeót – folytatta zavartalanul a lány –, még akkor sem, ha a legmutatósabb pizsamájában tetszeleg és Mr. Lorney kedvenc rózsáit dobálja nekem – képzelem, hogy fel lesz háborodva, ha észreveszi, hogy megdézsmálták a virágait. Bár ami azt illeti, el kell ismernem, hogy szörnyen romantikus volt. És azt is, hogy bizonyára a legtündéribb formámat nyújtottam ma reggel hétkor, egy szál elbűvölő neglizsében. Ilyen látványra ébredni, senki sem hibáztathatja a fiatalembert. Csakhogy tényleg olyan fiatal-e? A feje búbja ugyanis már kezd kopaszodni. Az embernek szörnyű nehéz ezt eltakarni, ha felülről néznek le rá…

– Keller? – kérdezte Dick meglepetten.

A lány bólintott.

– Azt hiszem, így hívják. Halványzöld papucsa van.

– És miért nem kedveli?

A lány a fejét csóválta.

– Részint női ösztön. Szerintem az a kikent-kifent piperkőc, akiről annyit lehet olvasni manapság. Azt hiszem, elég szemléletesen hoztam tudtára a véleményem, amikor a levegőben elkaptam a rózsáját és visszadobtam neki. Szóval nekem nem az esetem, hát maga hogy van vele?

Dick hallgatott, noha jelen pillanatban kifejezetten utálta az ausztrál fiatalembert.

– Jóvágású fiatalember, nem így gondolja? Ja, és látta az öregembert? Mrs. Harris szerint ő is ott volt a múlt éjszaka. Nem vinne ki valamelyik nap az erdőbe? Együtt átkutathatnánk a barlangokat. Annyira szeretnék vele találkozni. Állítólag teljesen őrült az öreg. A kalapácsával agyonütött valakit, de engem természetesen nem ölne meg, ha maga is velem lenne.

– Csinált már maga bármit is komolyan világéletében? – kérdezte a fiatalember kissé ingerülten.

A lány elismerően mérte végig.

– Magát például halálosan komolyan veszem – jelentette ki. – Sokkalta komolyabban, mint bármelyik férfit, aki eddig csapta nekem a szelet.

– Én nem csapom magának a szelet – tiltakozott erélyesen a fiatalember.

– De csak azért, mert nincs rá lehetősége. Esetleg a teniszpályán udvarolhatna, de hogy alakulhatna ki egy igazi románc lóháton? De mondok még valamit, ha Keller nem lenne, és a nap helyett a hold ragyogna ma reggel a fejünk felett, akkor én tökéletes Júlia volnék.

Mikor már alig fél mérföldnyire ügettek a „Címerpajzs”-tól, a lány komolysága visszatért és Mr. Lorney kedvességéről kezdett fecsegni. A bácsikája nagy barátja volt (amit a férfi tudott is róla). Anna visszaemlékezett, hogy egész kislánykorában látta őt az ügyvédnél. A férfi nyilván jól fejébe véshette a születésnapját, mert attól kezdve mindig elküldte az ajándékait. Akkoriban arra gondolt, hogy a férfi valamiért talán hálával tartozik a nagybátyjának, aki három éves koráig a gondozója volt, s akire már nem is igen emlékezett.

Lorney-t viszont csak hosszú időközönként látta és mindössze két éve töltötte nála a vakációját. A meglehetősen határozott, de modortalan férfi vele szemben mindig kedvesen viselkedett. Az egyik legfurcsább tulajdonsága a barátaival szembeni töretlen hűsége volt. Ez még az új barátaira is állt, bár azok jóval kevesebben voltak.

Mrs. Harris egy kissé tartott tőle, dacára annak, hogy az egyik legfőbb csodálója volt. Még templomba is együtt jártak. Ilyenkor a férfi egyházi ruhát öltött és a kórusban énekelt. Közepesen jó basszus lévén, szorgalmasan tanítgatta a kappanhangú falusi nebulókat valami dallamosra emlékeztető melódiára.

– Erősen kétlem, hogy Mr. Kellert kedvelné – csicseregte a lány Dick nem kis meglepetésére, ő ugyanis még arról sem tudott, hogy azok ketten egyáltalán találkoztak. – Ha Keller teniszezik, Mr. Lorney le nem veszi róla a szemét. A minap rajta is kaptam, hogy durva volt hozzá. Előre rettegek, ha arra gondolok, mi lesz, ha észreveszi, hogy Rómeó ellopta a legszebb rózsáit.

Keller a vendéglőben tartózkodott, amikor visszaértek. A karcsú fiatalember a megszokott, nett, frissen vasalt önmagát mutatta. Dick a kopaszodó foltot kereste a feje búbján, de nem lelte.

– Helló, kilovagoltak?! – kérdezte Keller szükségtelenül. Odabiccentett Dick felé és mosolyogva a lány felé indult.

– Már korábban is láttam magát – mondta a kezét nyújtva.

Anna mosolygó tekintete találkozott az övével, de a lány nem tett kísérletet arra, hogy feléje közeledjen.

– Az étteremben ebédel? – tudakolta a lány.

– Igen – válaszolta Keller sietősen.

– Akkor majd háromkor találkozunk – közölte vele a lány mosolyogva és felszaladt mellette a lépcsőn.

A férfi követte a tekintetével, míg Anna el nem tűnt a szemei elől.

– Ki ez a lány? – kérdezte, majd választ sem várva, újabb kérdéseket tett fel. – Eddie-t nem látta? Nagyon érdekelne, hogy mi történt velem a múlt éjszaka. Semmire sem emlékszem, egész addig, míg fel nem ébredtem az ágyban. Lorney a ház egyik legkényelmetlenebb szobáját adta nekem. El kell cserélnem…

Az ömlengésének azonban már nem maradt több hallgatója. Dick egyszerűen faképnél hagyta és kisétált vissza a gyepre.

Mr. Kellert azonban ilyen könnyen nem lehetett kihozni a sodrából, még csak fel sem ment benne a pumpa. Joviálisan elmosolyodott és a bár felé vette az irányt, ahol a vendégkönyvet tartották. Már javában belemélyedt a tanulmányozásába, amikor a „Címerpajzs” tulajdonosa megjelent.

– Jó reggelt, Boniface. Ki ez a szépséges hölgy?

Mr. Lorney végigsimított fénylő koponyáján és mereven a látogatójára bámult.

– Ma reggel a hármas számú szobát adtam magának, Mr. Keller – mondta. – Attól tartok, hogy a szobalány tévedésből egy kényelmetlen szobába költöztette.

– Árulja már el, hogy ki ez a csinos hölgy? – firtatta tovább Keller. – Társasággal jött? – megkocogtatta a vendégkönyvet. – Miss Anna Jeans a svájci Lausanne-ból. Ő lenne az?

– Igen, Miss Jeans valóban itt tartózkodik.

– De kicsoda ő igazából?

– Egy vendég, uram.

Bár Lorney hanghordozása nem bátorította további puhatolózásra, Keller nem zavartatta magát.

– A rokonaival van itt?

– Amennyire tudom, a hölgynek nincsenek rokonai, amennyiben a szüleire gondol – felelte nyersen a fogadós. – Hosszú ideje ismertem a nagybátyját és ismerem az ügyvédeit is. Rendszeresen ellátogat ide, hogy itt töltse a vakációja egy részét. Van még olyan részlet, amiről tájékozódni óhajt? – Lorney megváltoztatott hangsúllyal folytatta. – Az imént az egyik ösvényen találtam néhány letépett rózsámat. Bár nem rakunk ki tiltó táblákat a vendégek számára, hogy ne szaggassák le a virágokat, mivel reményeink szerint csak épelméjű embereket fogadunk ebben a szállóban.

Keller ezt a kíméletlenül ironikus hangot is elengedte a füle mellett. Annál is inkább könnyen tette ezt, mivel az élete javarészét azzal töltötte, hogy figyelmen kívül hagyta a téveszthetetlenül neki címzett sértéseket.

– Mióta van meg magának ez a szálló? – kérdezte. – Ugye nem tévedek, ha azt hiszem, hogy ez amolyan angol megfelelője az útszéli vendégfogadónak?

– Két éve és kilenc hónapja vagyok itt. De ha ennyire érdekli, napra pontosan is megadhatom, amikor a birtokomba került. A „Címerpajzs” négyezer-hatszáz fontba került. Továbbá ötezer fontot költöttem a renoválásra és a bútorzatra. A pontos üzleti hasznomat ugyan nem tudom megmondani, de csak egy szavába kerül és szólok a könyvelőmnek, hogy adja meg magának. Van még valami egyéb is, amit tudni szeretne?

Keller felkacagott.

– Nem ez a leghelyesebb módja a kliensei megtartásának barátocskám – jelentette ki. – Nem ártana megtanulnia, hogy kissé türelmesebb legyen a vendégekhez.

Lorney rezzenetlen arccal méregette.

– Állítólag maga egy dúsgazdag ausztrál fickó. Szörnyen restellem, ha egy ilyen maga fajta vendégről le kell mondanom, de úgy tűnik, előbb-utóbb megválunk egymás társaságától.

Azzal megnyomott egy csengőt, mire szuszogva megjelent Charles, a „Címerpajzs” özönvíz előtti pincére.

– Mutassa meg Mr. Kellemek az új lakosztályát. Ha bármi kívánsága lenne, teljesítse neki. Ha azt kéri, még a bútorokat is cserélje ki nála. Mindent el kell követnünk Mr. Keller kényelmének biztosítása érdekében.

Mr. Lorney igencsak kellemetlen alak tudott lenni, ha akart. Még Lord Arranways is így vélekedett róla, de csak addig, míg ki nem derült, hogy Lorney a tűz idején, az életét kockáztatva behatolt Arranways füsttel telt könyvtárszobájába és többek között kimentette onnan azt az irattáskát, ami őlordsága diplomáciai feljegyzéseit tartalmazta az indiai kormány új terveiről.

Volt azonban egy apróság, ami ennek ellenére valóságos fellegként borult rá; Eddie Arranways-t máskülönben elkápráztatta volna a „Címerpajzs”. A fogadó ugyanis régebbi épület volt, mint Arranways. Valójában egyike volt annak a számtalan vadászháznak, amelyeket John o’Gaunt létesített a megye különböző részein. Aztán körülbelül száz évenként, valamelyik új tulajdonosa, felbuzdulásában új szárnnyal bővítette az épületet, vagy hozzátoldott valamit.

Így a fogadó mára tele volt alacsony mennyezetű, ősi, tölgyfa burkolatú szobákkal. Mr. Lorney közvetlen elődje pedig egy széles balkonnal vette körül a ház egyik szárnyát, melyről egy széles falépcsőn lehetett lejutni a földszintre.

Mr. Keller magában átgondolta mindezt és úgy vélekedett, hogy azok a legkényelmesebb szobák, amelyek erre a magas lépcsőre nyílnak. Már pedig Keith Keller általában helyesen mérlegelte a lehetőségeket. Nem sokat időzött ugyan a „Címerpajzs”-ban, de már majdnem az összes szobát ismerte, amelyekbe a balkonról be lehetett hatolni. Marie Arranways-é egészen be volt függönyözve. Eddie szobájának francia ablakai viszont szélesre voltak tárva, így amint elhaladt mellette, könnyedén megállapíthatta, hogy a szoba üres. Dick szobája a balkon túlsó végén volt ugyan, ám ez semmit sem jelentett, mivel Dick éber alvó lévén, a legcsekélyebb neszre is felébredhetett. Meglehetősen veszélyes, állapította meg. A füves részről bármikor bejuthat egy hívatlan látogató a szobákhoz.

Mr. Lorney már tett lépéseket ebben az ügyben, bár azt a vendége természetesen nem tudhatta, hogy a bejáratot szöges ajtóval akarja beborítani, ám ez a terve még függőben volt. Elbeszélgetett a csinos szobalánnyal – a csinos szobalányok rendszerint vonzódtak hozzá – és az ő szájából is végighallgatta az öregember történetét. Noha a helyi legendák nem gyakoroltak rá különösebben nagy hatást, de azért mégis furdalta annyira a kíváncsiság, hogy aznap délután felmenjen a hegytetőn lévő barakképülethez.

Az épület látványától enyhe nyugtalanságérzete támadt és bár rendes szokása szerint ilyenkor rögtön átgondolta és megkereste az aggodalom okát, most még sem vesztegette erre az idejét. Ott volt például az a St. Louis-i lány… Homlokráncolva gondolt rá, aztán egykettőre kiverte a fejéből. Egy kellemetlen kaland volt csupán, amiért oktalanul hibáztatták. Az a lány sosem volt egy különösebben kiegyensúlyozott jellemű teremtés. Szó se róla, csinos fruska volt, de végül is éppen ez vezetett a bonyodalmakhoz. Kedves és szeretetreméltó, csak sajnos túl érzékeny, az a fajta ki lépten-nyomon sírva fakad. A röpke visszaemlékezés a lány remegő ajkaira már valóságos undorral töltötte el.

Álmában sem gondolta volna, hogy kritikus helyzetnek néz elébe, mígnem egy este, vacsoránál a lány félelmetes sikoly kíséretében, felragadott egy kést és rátámadt. Mindez elég zavarólag hatott Mr. Kellerre, annál is inkább, mivel többekben is kételyek merültek fel a személyével kapcsolatosan és egyéb nőügyek is szóba kerültek. Mindezekért összességében indokoltnak találta a lehető legsürgősebben elpályázni St. Louisból.

A kaland nem is volt olyan haszontalan, ugyanis ez a gyenge lány megtalálta a módját, hogyan lehet semmissé nyilváníttatni egy olyan házassági szerződést, amit az apja szilárd meggyőződése szerint, sosem lehetett volna megtámadni. Bár az is igaz, hogy Keith Kellernek súlyos készpénz összegben kellett megváltania a szerződés terheit.

Úgy döntött, hogy ideje visszatérni a „Címerpajzs”-ba. Már félúton járt a hegyről lefelé, amikor azt a személyt látta feléje közeledni, aki körül egész nap a gondolatai forogtak. Meggyorsította lépteit.

Anna Jeans nem is próbálta kikerülni. A lány a sétabotja lendítésével üdvözölte, aztán már ment is volna tovább, ha a férfi meg nem szólítja.

– Maga az egyetlen emberi lény, akinek a társaságára vágytam ma délután – mondta a férfi. – Merre tart?

A lány két kézzel a botjára támaszkodva, mélyen a szemébe nézve felelt:

– Az attól függ. Eredetileg meg akartam mászni a Thicket erdőbe vezető hegyet, de ha maga mindenáron rám erőlteti a kíséretét és semmiképpen sem tudom róla lebeszélni, akkor inkább visszamegyek a fogadóba.

– Eléggé sértő a kijelentése – somolygott a férfi.

A lány bólintott.

– Őszintén reméltem, hogy belátja – válaszolta, azzal folytatta útját.

Keith Keller alaposan kijött a sodrából. Fokozott érdeklődéssel nézett a lány után. Nem volt hozzászokva, hogy a nők így bánjanak vele. Sokáig álldogált még ott Anna alakján legeltetve a szemeit, végül aztán csak visszatért a fogadóba és arra a játékra koncentrálta gondolatait, melyet szinte mesteri szinten űzött és szinte mindig megnyert.

Marie-t nem látta aznap, Eddie Arranways-t is csak egyetlen egyszer volt alkalma megpillantani. Eléggé fáradtan ment le aznap este az étkezőbe, ekkor fordult elő első ízben, hogy összetűzésbe került Arranways-ékkel. Hívatlanul odatelepedett Dick asztalához, és azon melegében megpróbált vele társalgást kezdeményezni.

– Néhány csomagot láttam a hallban az imént. Valami új vendég érkezett?

– Erről inkább Lorney-t kérdezze – horkant fel Dick ingerülten.

Egyáltalán nem volt jó kedvében. Keith Kellernél sokkal kellemesebb vacsorapartnerre számított, Anna Jeans azonban nem jelent meg a téte-á-téten, illetve egy pillanatra lejött ugyan, de csak azért, hogy közölje a fiatalemberrel, hogy ő már túl van a vacsorán, majd visszament a szobájába.

– Úgy látom, valami amerikai vendég bőröndjei lehetnek. Sok amerikai jár ide?

Mr. Keller fáradhatatlan érdeklődése végképp kiborította.

Dick odaintette a pincért.

– A kávémat a nappaliba kérem – közölte vele.

Igencsak unalmas este várt Mr. Keith Kellerre. Már az összes polcon található könyvet kiolvasta, és a bárpultnál az éjszakai műszakot átvevő Mrs. Harris-szel is hasztalanul próbált társalgást kezdeményezni.

Ezért körbe sétált a ház körül, azt remélve, hogy talán rátalál a csinos szobalányra, aki legalább elterelné a gondolatait.

Tizenegy órakor lefeküdt, olvasott egy fél óráig, aztán eloltotta a lámpát és papucsos lábbal zajtalanul kilépett a balkonra. Egy lelket sem látott. Odaosont Marie ablakához. A felső ablak ugyan nyitva volt, az alsó szárnyak viszont zárva és be is volt függönyözve. Hiába hallgatózott, semmit sem hallott. Óvatosan megkocogtatta az ablakot, de nem kapott rá választ. Aztán viszont meghallotta, hogy valaki megmozdul Dick szobájában, mire gyorsan visszaosont a sajátjába.

Remélte, hogy a nő később talán bemegy hozzá. Pizsamára vetkőzött és lefeküdt, olvasott még egy negyedórácskát, aztán a lámpát újra eloltotta, az ajtót pedig nyitva hagyta.

Egy időre elszundított és arra ébredt, hogy hideg légvonatot érez az ablak felől. Erre egy káromkodással felkelt az ágyból és bekattintotta a zárat. Alig feküdt le, máris újra elaludt. Negyedórával később, mikor a templom órája hármat ütött, egy sötét alak jelent meg, lassan közeledve a füves rész felől. Csendben felosont a balkonra, megállt Keith Keller ajtajánál és óvatosan megpróbálta a kilincset.

Dick felfigyelt a hangra és kilépett a balkonra. A legfelső lépcsőnél mintha valami gyanús mozgást látott volna.

– Ki az? – kiáltotta élesen, mire a jövevény megfordult.

Dick egy röpke pillanatig láthatta a fehér, gondozatlan szakállú, hajlott alakot. Végigszáguldott a balkonon, de mire a lépcső aljára ért, az öregember már eltűnt.