A fekete kísértet - The Black Abbott E-Book

Edgar Wallace

• Herausgeber: Fapadoskonyv.hu Kiadó
• Kategorie: Fremdsprachen
• Sprache: Englisch
• Veröffentlichungsjahr: 2016

Seitenzahl: 903

Beschreibung

They say the ghost of the Black Abbot has been seen near the old abbey, and Cartwright the grocer claims to have seen it too. Meanwhile Harry Alford, eighteenth Earl of Chelford is engaged to Leslie Gine, sister of Arthur, solicitor and gambler with the f

Leseprobe

EDGAR WALLACE

A fekete kísértet

*

The Black Abbott

fapadoskonyv.hu2014

Honlap: www.ipubs.hu

E-mail: [email protected]

A magyar nyelvű szöveget fordította

DR. ENDRE DÉNES

Borító: Rimanóczy Andrea

ISBN 978-963-377-513-4 (epub)

ISBN 978-963-377-514-1 (mobi)

© Fapadoskonyv.hu Kiadó

A fekete kísértet

I. FEJEZET

– Thomas!

– Igenis, m’lord.

Thomas, a komornyik, merev arccal, de élesen figyelő szemmel állt a könyvtárszoba hatalmas íróasztala előtt, amelynek fiókjából egy törékeny testalkatú, sápadt férfi néhány bankjegyet halászott elő. A fiók különben színig tele volt ezzel az értékes papírholmival, amely kétségbeejtő rendetlenségben volt egymás hegyébe hányva, gyűrve.

– Thomas! – hallatszott újból.

– Igenis, m’lord.

– Tegye ezt a pénzt borítékba… nem abba, maga szerencsétlen flótás… hanem ebbe a szürkébe… A cím rajta van?

– Igenis, m’lord. „Herrn Lubitz, Frankfurter Strasse 35., Leipzig”… m’lord.

– Ragassza le, siessen a postára, s adja fel ajánlva. Megértette? Mr. Richard idehaza van?

– Nincs, m’lord… Egy órája, hogy elment hazulról.

Harry Alford, Chelford tizennyolcadik grófja, felsóhajtott. Harmincegynéhány éves, keskeny- és fehérarcú férfi volt, s szénfekete, hátrafésült haja csak fokozta feltűnő sápadtságát. A könyvtárszoba, amelyben dolgozott, magas mennyezetű, tágas helyiség, amelynek falát három oldalon keskeny vasfolyosó szegte végig. A vasfolyosóra az egyik sarokban elhelyezett csigalépcsőn lehetett feljutni. A falak polcai természetesen úgy alul, mint felül, roskadásig meg voltak rakva könyvekkel, s csak a nagy márványkandalló fölött függött egy nagy festmény, amely életnagyságban gyönyörű hölgyet ábrázolt. Már az első pillantásra könnyű volt megállapítani, hogy őlordsága és a festményen ábrázolt réveteg tekintetű szépség között közeli rokonságnak kellett fennállnia. S csakugyan, az édesanyja volt… ugyanazokkal a gyöngéd arcvonásokkal, hollófekete hajjal és sötét, kifürkészhetetlen szemekkel. Lady Chelford annak idején, a kilencvenes évek elején, csakugyan körülrajongott szépség hírében állt, s tragikus halála mély megdöbbenést kellett egész Angliában. Az ő képén kívül nem függött egyetlen más festmény sem a teremben.

Amíg a komornyik a pénzeslevél lezárásával bíbelődött, Harry Alford szemei gyöngéden simogatták végig a festményt. Az imádattal határos rajongással szerette édesanyját, azaz inkább az emlékét, mert amikor az meghalt, ő még egészen kicsiny gyermek volt. S az ő szemében Fossaway Manor, a gyönyörű hitbizomány ősi kastélya minden gazdagságával és varázsos szépségével együtt csak szerény kerete volt az ő legnagyobb kincsének, szeretett édesanyja hű arcképének…

A púderezett hajú, fekete libériás komornyik elkészült a levéllel.

– Parancsol még valamit, m’lord? – kérdezte aztán.

– Nem! – felelte komoran őlordsága

A komornyik megindult, de még hármat sem lépett, amikor újra nevén szólították.

– Thomas!

– Igenis, m’lord.

– Ma reggel a nyitott ablakon keresztül véletlenül meghallottam, amint Filling a groommal beszélgetett… Nos…

– Igenis, m’lord… Filling azt újságolta, hogy a fekete kísértet…

A lord sápadt arca hirtelen görcsösen megrándult. A fekete barát emlegetése még világos nappal, amikor a játszi napsugarak karmazsinpiros, kék, meg ametiszt arabeszkeket rajzoltak a padlóra és szőnyegekre, még ilyenkor is megdobogtatta a szívét. Hirtelen félbeszakította a komornyik szavait.

– Thomas!… Ha még egyszer a fülembe jut, hogy alkalmazottaim akármelyike a fekete kísértetet szóba meri hozni, tüstént elküldöm, akárki legyen is az!… Szíveskedjék ezt közölni kartársaival is, Thomas!… A fekete kísértet!… Egy szellem!… Nagy ég, hát meg vannak maguk bolondulva valamennyien?

Sápadt arca most már egészen kipirult, halántékán kidagadtak az erek, s dühtől szikrázó szemei mintha visszahúzódtak volna üregükbe.

– Egy szót sem!… Megértette?… Hazugság, csúf rágalom az egész!… Még hogy Fossawayben kísértetek járnak?… Egy szó sem igaz belőle! Valamelyik környékbeli naplopó gézengúz ostoba tréfája az egész!… Igen!

Egy intéssel eltávolította színe elől a hajlongó komornyikot, s újra elmerült annak a gót betűs, régi könyvnek a tanulmányozásában, amely aznap reggel jött postán Németországból.

Alighogy betette maga után az ajtót, Thomas komornyik arca kelletlen fintorra húzódott. De csak egy pillanatra. Hirtelen eszébe jutott neki a fiókban látott rengeteg pénz. Volt vagy ezer font benne… s Thomas barátunk egyszer már három évet ült olyan összegért, ami ennek a tizedrészét sem tette ki. Még az a szerencse, hogy életének ezt a sötét pontját Mr. Richard Alford nem ismerte, pedig ő igazán mindenről tájékozva szokott lenni…

Thomasnak ekkor eszébe jutott, hogy neki is levelet kellene írnia, miután élénk és jövedelmező levelezést folytatott egy úrral, akit némi érdekszálak fűztek Fossavay Manorhoz. Mindenekelőtt azonban közölte Mr. Gloverrel, a kulcsárral, őlordsága legújabb tilalmát a fekete barátra vonatkozólag.

– Én bizony nem sokat törődöm vele – jegyezte meg a kulcsár –, különben nem is értem, őlordsága miért a komornyik által üzen a személyzetnek és nem általam… Hogy azonban őlordsága téved, egészen bizonyos. Mert a kísértet igenis itt jár, a környékben már sokan látták, s nekem magamnak is szerencsém volt hozzá egy ízben. De nem is sétálnék végig ott lenn a szilfasoron éjjel, egyedül, ötvenmillió fontért!…

S a tekintélyes férfi komolyan rázta a fejét.

– Csak azt nem értem, őlordsága miért reszket annyira tőle – folytatta Mr. Glover. – Bizony, sokkal jobb lenne, ha már megházasodna… Talán megjönne az esze!

– S az a hasznunk is meglenne, hogy megszabadulnánk Mr. Richardtól is… mi?… Ugye, Mr. Glover?

Az ősz kulcsár szipogott.

– Hát… aki nem szereti, az örülne, ha megszabadulna tőle… viszont az meg sajnálhatná, akivel sohasem volt baja… Hozzám igazán soha nem szólt egy rossz szót sem… De nézze csak, valaki ott áll az ajtó előtt.

Thomas a hall bejáratához sietett, s kinyitotta a széles ajtót. Egy leánnyal találta magát szemben. Égőpiros ajkú, tüzes szemű, kihívó szépség, feltűnő elegánsan öltözve.

A komornyik vigyorogva pillantott rá, mint ahogyan régi ismerősökre szokás.

– Jó reggelt, Miss Wenner… Ez aztán váratlan meglepetés!

– Őlordsága idehaza van, Thomas?

A komornyik fontoskodva válaszolt:

– Hm… Hát igen, idehaza volna… de attól félek, nem bocsájthatom be a misst hozzá… Megbocsásson, Miss Wenner… de Mr. Alford szigorúan kiadta a parancsot…

– Mr. Alford? – szólt a lány gúnyosan mosolyogva. – Azt hiszi, csak azért jöttem én ide Londonból, hogy így egyszerűen elutasítsanak?…

Thomas azonban a kilincsen tartotta a kezét. A maga részéről szívesen beengedte volna a lányt, aki az alatt a hosszú idő alatt, amíg őlordsága titkárnője volt, mindig a legbarátságosabban viselkedett a személyzettel szemben. Soha egy percre nem éreztette velük felsőbbségét (ami a cselédség szemében a legnagyobb sértés!), s mindig volt egy barátságos mosolya valamennyiük számára. Sőt arról is meg volt győződve, hogy őlordsága maga is szívesen fogadná a lányt, de félt Dick Alfordtól, gazdája öccsétől, akiről tudta, hogy képes lenne azonnal kidobni őt a házból, ha rendelkezéseinek ilyen nyíltan ellene szegülne.

– Végtelen sajnálom, miss – szólt aztán. – De hát a parancs parancs…

– Természetesen – bólintott a lány haragosan villámló szemekkel. – Szóval odajutottam, hogy most be sem engednek azon az ajtón, amelyről azt hittem, hogy rövidesen a saját ajtóm lesz…

A komornyik mindenképpen igyekezett olyan arcot vágni, amellyel őszinte sajnálkozását és együttérzését juttathatná kifejezésre. Ez azonban csak olyan együgyű fintor alakjában sikerült neki, amin a lány maga is elmosolyodott.

– Isten vele, Thomas! – szólt némi habozás után, s barátságosan bólintva felé, eltávozott.

– Miss Wenner volt – szólt aztán a kulcsárhoz –, akit Mr. Alford… hm… eltávolított a házból, mert észrevette, hogy ő lordsága melegebben érdeklődik iránta a kelleténél…

Ebben a pillanatban megszólalt a könyvtárszoba csengője, s Thomas besietett.

– Ki volt az a hölgy az ajtó előtt?… Az ablakból láttam elmenni…

– Miss Wenner, m’lord.

Harry Alford arcán felhő suhant végig.

– Miért nem vezette be?

– Bocsánat, m’lord, de Mr. Alford szigorúan megparancsolta…

– Ah, vagy úgy… Egészen megfeledkeztem róla… Persze, persze, jobb is így… Köszönöm.

Ezzel újra a szemére tolta a zöld ellenzőt, mert a kissé homályos teremben még nappal is lámpafény mellett dolgozott s tovább folytatta a gót betűs könyv olvasását.

Ezen a napon azonban sehogysem tudta figyelmét teljesen a munkájának szentelni. Gyakran abbahagyta az olvasást, s székében hátradőlve, révetegen tekintett maga elé. Majd felállt, s kezeit összekulcsolva, fejét a mellére eresztve, fel és alá sétált a teremben. Aztán odaállt az édesanyja arcképe elé, egy darabig nézte, majd felsóhajtott, s újra visszaült íróasztalához. Iratai tetején egy újságkivágás feküdt, amit újra elővéve, ezúttal már vagy ötödször olvasott végig. Idegesen rángatózó vonásai világosan mutatták, mennyire kellemetlennek találja, hogy egy személyével kapcsolatos újságcikk napvilágot láthat, s még hozzá olyan furcsa események központjában, amelyek igazán nem voltak alkalmasak arra, hogy egy komoly főúr tekintélyét növeljék.

Az újságcikk a következőket adta hírül:

„Sussex egyik álmos kis helységében, Chelfordburyben megint nagyszabású kísértetvadászat folyik. A fossaway-i »fekete kísértet« hosszabb szünet után újból színre lépett. A »fekete kísértet« a legenda szerint Chelford második grófja által hétszáz évvel ezelőtt meggyilkoltatott Hubert of Redruthnak, a chelfordbury-i fekete szerzetesek főnökének a szelleme, aki azóta időről időre hol itt, hol amott jelenik meg, s halálra ijesztgeti a környék lakóit. Így a legutóbbi évek óta szintén gyakran hallották szokatlanul elnyújtott borzalmas üvöltését, de látni nem látta senki sem egészen a múlt hétig.

A kísértet járáson kívül azonban van még a Fossaway-uradalomnak egyéb nevezetessége is. A családi hagyományok szerint ugyanis valamelyik Chelford-ős négyszáz évvel ezelőtt rengeteg aranykincset rejtett el a birtok területén, de olyan alaposan, hogy még most sem sikerült megtalálni. Pedig azóta egyetlen Chelford-utód sem mulasztotta el a kincs után kutatni, s egész vagyont öltek már bele az eddig mindig eredménytelennek bizonyult kutatásokba.

Chelford jelenlegi grófja, aki, mint ismeretes, nemrégiben jegyezte el Miss Leslie Gine-t, Mr. Arthur Gine-nek, az uradalom ismert nevű ügyvédjének egyetlen nővérét, tudósítónk előtt nyomatékosan kijelentette, hogy a »fekete kísértetről« szóló rémhírek semmi esetre sem felelnek meg a valóságnak, s valamelyik környékbeli éretlen fickó ízetlen áprilisi tréfájának tartja az egészet…”

Egy pillanatra úgy tett, mintha össze akarná tépni a kivágott újságcikket, de aztán mégis mást gondolt, s eltette az egyik levélnehezék alá.

Az „áprilisi tréfára” való utalás némiképp megnyugtatólag hatott rá. Erre a megnyugtatásra pedig – úgy érezte – határozottan szüksége van…

Mert Chelford lord épp oly vakon hitt a „fekete barát” valóságában, mint amilyen határozottan ostobaságnak jelentette ki az egészet az újságíró előtt…

Szünet nélkül idegesen babráló ujjai az íróasztal szélén levő csengettyűgombra nehezedtek.

– Hazajött-e már Dick… Mr. Richard?

– Még nem m’lord.

Chelford lord bosszúsan csapott tenyerével az asztalra.

– Ej, hát hol az ördögben marad el már olyan soká?

Thomas, a komornyik, merev arccal hajtotta meg magát, s nesztelenül visszavonult.

II. FEJEZET

Odakinn a learatott tarlón aranysárga búzakeresztek végtelen sora húzódott végig a szemhatár széléig. Jobbról Chelfordbury karcsú, szürke tornya bukkant elő a fák bársonyos lombjai közül, amely mögött megint a sussex-i gyönyörű síkság zöldje olvadt egybe az égbolt szélével.

Dick Alford ott ült a domb egy kiemelkedő természetes padján, s elmerengve nézte a délelőtti napfényben fürdő regényes tájékot. Erről a pontról közel tizenöt mérföldnyi kerületben tekinthetett végig. A Fossaway Manor zöld patinás teteje és apró kupolái, a kastélyt körülvevő pázsitos kertekkel meg a gondosan nyírott fasövényekkel a háta mögé estek. Dick Alfordot azonban ebben a percben sem a kövér búzaföldek, sem a zöldellő kaszálók, sem pedig az ősi kastély megkapó panorámája nem érdekelték. Nemcsak a szemei, hanem minden gondolata arra a fiatal lányra voltak szögezve, aki a dombra vezető kanyargó ösvényen gyorsan közeledett felé, s akinek már néhány perc múlva el kellett érnie azt a helyet, ahol ő ült.

A lány lovaglóruhában volt, s lovaglóostorát könnyedén suhogtatva, valami opera-részletet dúdolt. Vidám, gondtalan hangulat ömlött el egész lényén, s Dick Alford arra gondolt, nem fog-e tüstént bosszankodni kissé, ha látni fogja, hogy kedvenc pihenőhelyét ezúttal elfoglalva találja. Erre már csak azért is kíváncsi volt, mert a szép Leslie Gine-t még sohasem látta másként, mint jókedvűnek, s a gondosan nevelt és társaságban forgó hölgy lekötelező mosolyával az arcán.

Amint a lány közelebb ért, a dal hirtelen félbeszakadt. Észrevette a férfit, azonban a zavar legkisebb jele nélkül folytatta az útját a domb teteje felé, ostorával le-lecsapva egy útszéli bogáncskóró fejét.

– Kukk… Dicky!… Hát maga mit leselkedik itt? – szólította meg pajkosan üdvözlet helyett.

Nem volt olyan magas termetű, mint az angol lányok általában, de arányos karcsúsága mégis nyúlánkká tette. Könnyed mozdulatai arra vallottak, hogy sokkal fejlettebb izmai vannak, semmint azt törékeny, gyöngéd alakjáról sejteni lehetett volna. Arcának finom és gyöngéd vonásai, formás, kicsiny kezei és lábai, nemes fejtartása, szürkéskék csillogó szemei, s mosolyra álló piros ajkai pedig azt mutatták, hogy Leslie Gine még akkor is nemes szépség lenne, ha elegáns lovaglódressz helyett csupán rongyokba volna is öltözve.

Dick sokszor látta már a lányt lovon. Zsoké módra ült paripáján, térdeivel erősen szorítva annak lapockáit, ló és lovas, mintha összeforrtak volna. Látta Leslie-t a táncterem fényes parkettjén is, csupa báj és könnyed szépség minden mozdulata, s amikor vele táncolt, amikor azt a törékeny, szinte légies alakot ott tartotta a karjaiban, mégis az volt az érzése, hogy sokkal több erő és akarat van benne, mint gondolta volna. A vállaira helyezett kicsiny kéz szorosan és biztosan tapadt a helyén, a derék, amit átölelt erős és szilárd volt, s összefogózkodó kezeik izmosan kapcsolódtak egymásba.

S a lány most itt állt előtte, félrecsúszott kicsiny lovaglókalappal a fején, apró csizmákba bújtatott lábait egy kissé hetykén szétvetve, egyik kesztyűs kezét a csípőjére téve, a másikkal pedig lovaglóostorát suhogtatva. Bájos arcocskája gyöngéden kipirult, s pajkos, szürke szemeit érdeklődve szögezte rá.

Dick Alford, anélkül, hogy kényelmes helyzetéből megmozdult volna, egy kövér fűszálat tépett le, s fehér fogaival harapdálni kezdte.

– Lovagolt, Leslie? – kérdezte aztán közönyösen.

– Igen, lovagoltam – felelte a lány –, mégpedig csődörön…

A férfi ártatlan arccal tekintett körül.

– Hm… és a csődör merre van?

A lány némileg gyanakodva pillantott Dick arcába, azonban a napbarnította, szinte kicserzett bőr alatt egyetlen izmocska meg nem rándult.

– Az előbb leszálltam a nyeregből, hogy néhány szál vadvirágot tépjek, s a bestia megugrott tőlem… De hiszen innen bizonyosan láthatta?

– Csakugyan – felelte nyugodtan Dick –, az előbb láttam valamit, ami egy gazdátlan lóhoz hasonlított… s önök felé, a Willow-ház irányában tűnt el… Azt hittem, hogy levetette magát…

A lány bólintott.

– Úgy… Most tehát ezért a sértő feltevésért azzal fog bűnhődni, hogy megkeresi, s idehozza nekem a lovat. Itt fogok várni…

Dick kelletlenül, lustán emelkedett föl a helyéről, mire a lány mosolyogva jegyezte meg:

– Ej, ej, hát ilyen nehezére esik egy kis lovagi szolgálat, vagy mi?… A leendő sógornővel szemben?

Dick ajkai körül némileg erőltetett mosoly játszadozott. A lány azt is észrevette, hogy egy pillanatra, mintha felhő borult volna a nyílt és őszinte arcra, mire a kezét nyújtotta felé.

– Maradjon, kedves Dick… Majd előkeríti valamelyik istállógyerek is… Hiszen jól ismerem, oly étkes állat, hogy csodálnám, ha nem egyenesen az istállóba, a jászol elé futott volna vissza… Inkább üljön csak vissza a helyére, egy komoly szavam volna magához.

Ezzel, mielőtt még a férfi csakugyan leülhetett volna, egy ugrással elfoglalta a helyét, s pajkosan mosolyogva tekintett rá.

– Richard Alford! – szólította aztán meg ünnepélyesen Dicket, s mosolygó arca hirtelen, minden átmenet nélkül, elkomolyodott. – Azt mondja meg nekem, örül maga annak, hogy én leszek nemsokára a Fossaway-ház úrnője?

– A Fossaway-kastélyé?… Így akarta mondani…

– Ne kiállhatatlankodjék… örül?

– Számlálom a napokat – felelte Dick kissé homályosan.

– Örül?

A férfi egy szépművű ezüst cigarettatárcát húzott elő a zsebéből, kivett belőle egy cigarettát, gondosan végigtapogatta és rágyújtott.

– Kedves Leslie – kezdte aztán, de a lány most már nagyon komolyan és nagyon türelmetlenül szakította félbe.

– Ó… attól fél talán, hogy a gazdaság vezetését én akarom átvenni?… Ó, legyen nyugodt… én ismerem szegény Harryt, s tudom, hogy ő maga képtelen lenne gazdálkodni, de azért én igazán nem érezném magam hivatottnak belekontárkodni akármibe, amíg a vezetés olyan kezekben van, mint az öné…

Dick három szép füstkarikát engedett a levegőbe, mielőtt válaszolt.

– Téved, Leslie – felelte nyugodtan. – A magam részéről nagyon szeretném, ha ön venné a kezébe az egész gazdaságot, ha majd egyszer… Ó, épp ellenkezőleg, attól kellene félnem, ha továbbra is engem bízna meg a bátyám a vezetéssel… s különben is, a maga nagy vagyona, a maga rengeteg pénze mellett, Leslie – bocsásson meg, hogy ezt is szóba hozom –, a fossaway-i gazdálkodás jövedelme igazán nem fog sokat nyomni a latban… Elvégzi itt a dolgot akármilyen botosispán is… helyettem…

III. FEJEZET

Dick Alford nyugodtan, minden keserűség nélkül beszélt, s a lány elgondolkozva nézett maga elé. Tudta, hogy Dick második házasságból származó fiú volt, ami fölötte szerény kilátásokat biztosíthatott neki. Amikor az öreg Chelford lord, alig néhány esztendővel élve túl második feleségét, szintén megtért őseihez, az ifjú Dick sorsa – úgy látszott – végleg szintén meg van pecsételve. A gyönyörű uradalom, a grófi cím, a fogatok meg az autók, amelyeket eddig úgyszólván a sajátjának tekintett… minden a bátyjára szállt. Dick csak szerény anyai örökségét kapta meg: az alig kétszáz fontot jövedelmező birtokocskát Hertfordshire-ben, anyja néhány régi ékszerével és vagy ezer font készpénzzel. Ráadásul a pénzt meg se kapta… megfoghatatlan módon eltűnt, legalábbis az uradalom ügyvédjének, Mr. Arthur Gine-nek mindeddig nem sikerült felfedeznie a pénzre vonatkozó okmányokat.

Egyébként Dick nem sokat törődött ezzel a pénzzel, s nem is gondolt rá. Most azonban különösképpen mégis eszébe jutott, s a lány, mintha eltalálta volna a gondolatait, megkérdezte:

– Ugye, Dick, maga nem szereti Arthur bátyámat?

A férfi csodálkozva pillantott rá.

– Érdekes… hogy jutott ez éppen most az eszébe? – kérdezte némileg zavartan, mert amennyire emlékezett, soha nem árulta el ellenszenvét az elpuhult, piperkőc ügyvéddel szemben.

– Ó, én tudom ezt – felelte csendesen a lány. – Hiszen én magam is gyakran különösnek találom a bátyámat… és el tudom gondolni, hogy az olyan ember, mint maga, csak gyűlölheti őt…

Dick elmosolyodott.

– Nos… Harry, igazán nem gyűlöli… márpedig ő itt a mértékadó személyiség.

A lány szemei a messzeségbe kalandoztak. Lassan megsuhogtatta lovaglóostorát.

– Tudja, Dick… nekem olyan furcsa ez az egész… Még ma se tudom magam elképzelni, mint Harry feleségét… Az ajánlata olyan hirtelen jött, akkoriban olyan hidegen udvarias, olyan szertartásos, hogy is mondjam… valószínűtlen volt egész viselkedése, mint mindig … s tudja isten, valami mégis azt súgta, hogy igent kell mondanom…

Dick egy pillanatig sem kételkedett, hogy a bátyja házassági ajánlata csakugyan különösnek tetszhetett Leslie-nek. Mert Harry aligha lehetett valamiben gyámoltalanabb, mint épp a szerelmi ügyek lebonyolításában. Élénken emlékezett még vissza arra a meleg júniusi délutánra, amikor épp a kellő pillanatban lépett közbe, hogy bátyja, ez a gyámoltalan nagy gyermek, igent ne mondjon csinos titkárnője szerelmi és házassági ajánlatára. Szerencsére még jókor sikerült megzavarnia a veszedelmes tárgyalásokat és Miss Wenner, a vállalkozó szellemű ifjú hölgy… kissé sietve hagyta el a Fossaway-kastélyt.

– S ha Harry valahogyan másként, mondjuk a szokásos módon kérte volna meg a kezét – kérdezte most hirtelen a férfi –, akkor is igent mondott volna neki?

– Nem tudom – válaszolta Leslie kissé zavartan. – De Harry akkor olyan furcsának, olyan gyámoltalannak látszott, hogy mély rokonszenv ébredt bennem iránta… Aztán néha az is eszembe jut, vajon megszeretett volna-e… s megkérte volna a kezemet akkor is, ha…

Dick újra elmosolyodott.

– Ha maga nem volna olyan gazdag?… Ugye, ezt akarta mondani?… Nos, annyi bizonyos, hogy ez a véleménye nem túlságosan hízelgő rá…

Leslie kinyújtotta a karját, s Dick lesegítette a gyeppadról, bár erre a lány fürge és ügyes mozgásáról ítélve, aligha volt szükség.

– Dick! – szólt aztán a lány, amikor megindultak a dombról az országút felé. – Mondja, mit csináljak?

A férfi nem felelt.

– Mert Arthur feltétlenül azon van, hogy menjek hozzá – folytatta a lány –, s én pedig… noha nem tartom Harryt ellenszenves embernek… legalábbis úgy gondolom…

– Tudja, kedves Leslie – vágott közbe Dick tréfásan –, az a legnagyobb baj, hogy magára olyan hatalmas vagyon vár…

– Ez baj? – kérdezte a lány csodálkozva. Majd elgondolkozva folytatta: – És ha nem volnék gazdag?

Dick meglepetten állt meg és fürkészve nézett a lány arcába.

– Hát nem az?

A férfi arca oly különös megdöbbenést árult el, hogy a lány önkéntelenül elnevette magát.

– Magam sem tudom – folytatta aztán a lány. – Annyi bizonyos, hogy az egyik nagybátyám évekkel ezelőtt csakugyan nagy vagyont hagyott rám. Hogy mennyit, fogalmam sincs róla… Arthur bátyám kezeli. Ő pedig ellát mindennel.

– Akkor hát mit ijesztget? – szólt Dick szinte gorombán, mire a lány újra kacagni kezdett.

– Úgy gondolom – folytatta Leslie komolyan –, hogy a mi körünkből való lányok legtöbbje úgy intézi el a házasságát, mint ahogyan én készülök. Épp azért úgy tekintettem az egészet, mint szükségképp elkövetkező, elkerülhetetlen dolgot… egészen a legújabb időkig…

– S vajon, mi adott okot arra, hogy megmásítsa a gondolkodását? – kérdezte a férfi fojtott hangon, mert észrevette, hogy futó pír önti el a lány arcát.

– Nem… nem tudom.

Leslie válasza kurtán, szinte elutasítóan csengett.

És akkor tekintete a férfi tekintetét keresztezte… Valami olthatatlan vágy és kimondhatatlan reménytelenség sugárzott felé a fátyolos szemekből. Amitől hirtelen és váratlanul tudatára ébredt mindannak, amire eddig gondolni sem merészkedett volna.

S erre a gondolatra úgy érezte, mintha fojtogatná valami. A keble hevesen hullámzott, s a szíve oly lázasan kezdett dobogni, hogy attól félt, hogy menthetetlenül elárulja magát. Minden erejét össze kellett szednie, hogy újra visszanyerje nyugalmát. Lelki szemei előtt egyszerre csodálatos élénkséggel jelent meg vőlegényének alakja, a sápadt; izgékony fiatalember, akinek mindene bőven megvolt, amire egy férfinak szüksége van – kivéve a férfiasságot… Összetört idegzetű, szánalomra méltó szerencsétlen teremtés, aki csak panaszkodni vagy mérgelődni tudott… de soha eszébe se jutott, hogy azzal is törődjék, milyen hatása lehet viselkedésének arra a nőre, akit élete osztályosának szánt?… S erre gépiesen vetette rá szemeit arra a férfira, aki ott ment az oldalán, nyugodtan, derűs kedélyhangulatban… s akiből csak úgy sugárzott az erő és akarat meg az önbizalom…

Tíz perccel később már egyedül folytatta az útját haza, a Willow-ház felé. Szinte ólomsúllyal nehezedett lelkére az új probléma, amelyről tudta, hogy sohase tudná megoldani.

Dick Alford gyors léptekkel sietett a kastélyba, s már messziről látta, hogy bátyja ott várakozik rá a szilfasor végén.

Chelford lord még a fejét is előre dugta, hogy rövidlátó szemeivel tisztábban lásson, kabátja két szárnyát meg-meglobogtatta a szél, s ilyenkor messziről óriási, ügyetlen madárnak látszott… Az arca csak úgy tüzelt a dühtől, s meg sem várva, míg öccse mellé ér, már messziről rákiáltott:

– Halló, Richard!… Én igazán sokféle dolgomat rád szoktam bízni, de a szerelmi ügyeimet mégis személyesen szeretném elintézni… Megértetted?

Dick arca hirtelen bíborba borult, de egy szóval sem árulta el, hogy megütközött bátyjának durva kifakadásán.

– Nem akarom!… Értetted? – ismételte a bátyja, és gyermekes dühvel kezdett rikácsolni és toporzékolni. – Nem akarom, hogy az én magánügyeimbe ilyen illetéktelenül beleavatkozz!… Egy nőt már eltávolítottál a közelemből, most meg már Leslie-t szeretnéd eltántorítani tőlem?…

– De, kedves bátyám…

– Igenis, őt is el akarod távolítani!… Őt is!… Mert mindenképpen meg akarod akadályozni, hogy megnősüljek. De én keresztüllátok a terveiden, Dick!… Ne félj, nem vagyok bolond!… Tudom, hogy utánam téged illet az öröklés joga!… De megnyugtatlak, akárhogyan mesterkedsz is, mégis feleségül veszem Leslie Gine-t… megértetted?…

– Ugyan, Harry – kezdte újból Dick, de aztán mintha torkán akadt volna a szó, elhallgatott. Bátyjának minősíthetetlenül durva kifakadása és a csakugyan méltatlan gyanúsítás oly kínosan érintették, hogy képtelen volt egy szóval is védekezni. Hasonló nézeteltérések és élesebb hangú összeszólalkozások eddig is napirenden voltak ugyan közöttük, de ennyire durva még sohasem volt hozzá Harry. Most is csak az nyugtatta meg, hogy bátyjának haragja tíz perc múlva valószínűleg nyom nélkül elpárolog és Harry újra kedves lesz hozzá… Egyelőre azonban mégis rettentően bántotta, hogy némán kell tűrnie a sértések áradatát.

– De Harry, kérlek… miért beszélsz ily rettentő dolgokat?… Hidd el, hogy mindig a te érdekeidet igyekszem szem előtt tartani. Miss Wennert azért távolítottam el a házból, mert láttam, hogy nem hozzád való nő…

– Nem igaz!… – rikácsolta a dühöngő fiatalember. – Jól tudom, hogy nem akarod, hogy megházasodjam!… Te csak arra vársz, hogy utód nélkül… s talán mennél hamarább… hunyjam le a szememet… Chelford grófnéra neked igazán nincs szükséged, mert minden számításodat keresztül húzhatná! Igenis, így van!… Így van!…

Dick Alford nem válaszolt. Eszébe jutott, hogy szegény bátyja tulajdonképpen igazat szólt… Mert egyelőre csakugyan nem tudott elképzelni nagyobb szerencsétlenséget, mint azt, ha a bátyja megnősülne, s így más valaki is részesévé lenne annak a borzalmas titoknak, amely komor felhőként nehezedett a Fossaway Manor fölé.

IV. FEJEZET

Dick Alford egyedül volt szobájában, abban az okmányrekeszes polccal és üzleti könyvekkel teli irodaformájú helységben, ahol rendesen dolgozni szokott. A kastély előtti pázsitra nyíló ablakokon a meleg szeptemberi éjszaka balzsamos levegője áradt a szobába. Dick ingujjban ült az íróasztala előtt, szájában rövidszárú pipájával, szemei fölött pedig széles zöld ellenzővel. S ha Chelford lord feltűnően hasonlított az édesanyjához, annál inkább elütött féltestvérétől. Dick Alford hat láb magas, széles vállú, de karcsú atlétaalak volt, s bronzszínű arcbőre arról tanúskodott, hogy ideje java részét a szabad levegőn tölti, kék szemeit hamiskásan mosolyogva emelte az előtte álló komornyikra, majd félretolva az írógépet, újra rágyújtott, s kényelmesen kinyújtózkodott.

– Szóval, a fekete kísértet?… Teremtőm!… S maga is látta volna, Thomas?

– Nem, sir, én magam nem láttam. De Mr. Cartwright, a falubeli fűszeres…

S élénk színekkel kezdte ecsetelni a fűszeres határtalan borzalmát és rémületét.

A fűszeres fel is telefonált ide őlordságához, vajon nem látta-e szintén?… Hosszú évek óta most látták újra először, bár borzalmas üvöltését gyakran hallották. Különben, ahogy mondják, a lelkészlakot is a fekete kísértet akarta felgyújtani a múltkor, amikor a lelkész nem volt odahaza…

– Hm, Thomas barátom – szólt Dick incselkedve –, én inkább azt hiszem, hogy a derék Cartwright egy kissé be volt rúgva, vagy pedig saját árnyékát nézte kísértetnek…

S kitekintett az ablakon a telihold ezüstös fényében fürdő tájra.

– Mert az ember sok minden olyasmit vél látni a holdfényben, ami a valóságban nincs meg… S csakugyan nagyon helyesnek találom, hogy őlordsága is határozottan ostobaságnak tartja a fekete kísértet meséjét, s éppen azért szigorú rendeletet adott ki, hogy többé senki ne merészkedjék szólni róla a kastélyban. Ejnye, most jut eszembe, még valami megbeszélni valóm van őlordságával…

Ezzel, még egyszer meggyőződvén róla, hogy a pipája jól ég, keresztülsietett a hallon és benyitott a kissé homályosan megvilágított könyvtárszobába. A mennyezetről lecsüngő hármas csillárt nem csavarták föl, csak az íróasztal két szélén égett két kis zöldernyős olvasólámpa. Dick behúzta maga után az ajtót és karosszéket cipelt az íróasztal mellé.

Chelford lord a homlokát ráncolta öccse láttára.

– Nem értelek, Dick – szólt idegesen –, hogyan lehetsz annyira híjával minden jó ízlésnek, hogy ingujjban szaladgálsz a házban?…

– De mikor olyan meleg van! – felelte Dick jókedvűen, és titkon mosolyogni volt kénytelen, mert észrevette, hogy a bátyja gyapjúplédbe csavarta a lábait.

– Nem pihentetnéd az idegeidet, kedves bátyám, néhány szippantás jó dohánnyal? – kérdezte aztán, leülve az íróasztal végéhez húzott karosszékbe.

Chelford lord kényelmetlenül feszengett a helyén. Majd kinyújtotta a kezét és cigarettát vett az asztalon heverő nyitott arany cigarettatárcájából, és hirtelen így szólt:

– Láttad már ezt az izét?…

Elővette az újságkivágást a levélnehezék alól. Dick egy-kettőre végigfutott rajta.

– Hm, úgy látszik, mi is a nagy nyilvánosság elé kerültünk, Harry – szólt aztán, visszatéve a cikket az íróasztalra. – Bár igazán rossz néven veszem, hogy engem meg sem említenek a cikkben…

– Ej, ne ízetlenkedj!… Arról van szó, hogy hogyan kerülhetett ez az újságba?

– Hát hogyan kerül egyáltalán valami az újságba? – kérdezte vissza Dick. – Meglehet, hogy a mi külön házi kísértetünk egyben szemfüles riporter is…

Harry mérgesen tekintett az öccsére.

– Látom, igazán kevés komolyság van benned, Dick. Nem gondolsz arra, hogy engem az ilyen dolgok halálra izgatnak?… Nagyon jól tudod, hogy milyen állapotban vannak az idegeim… Hát nincs tebenned semmi jó érzés irántam?… Igazán keménylelkű, kőszívű ember vagy te, Dick! Bizonyára azért nem is szeret téged senki…

Dick úgy pöfékelt, mint egy gyárkémény.

– Sajnos, ez már az én szerencsétlen természetem. Lehet, hogy túl szigorú vagyok, de hát, istenem, ez az egyetlen módja annak, hogy valahogyan ellensúlyozzam… hogy is mondjam… sajnálatos népszerűtlenségemet… Bizony, sokszor annyira bánt a dolog, hogy egész éjjel nem tudok aludni és… ilyenkor néha különös dolgokat kell látnom…

– Légy már komoly, az isten szerelmére…

– Hiszen az vagyok – felelte Dick, s egy pillanatra lehunyta a szemeit –, rettenetesen komoly vagyok…

Chelford Harry bosszús zavarral lapozott az előtte fekvő könyvben és tekintete az öccséről az ajtóra tévedt. Ez félreismerhetetlenül az „elbocsájtást” kívánta jelenteni, s Dick csakugyan fel is állt.

– Egyébként, nem gondolod, kedves Harry, hogy mára eleget dolgoztál? – kérdezte bátyjától. – Úgy veszem észre, nem a legjobb színben vagy…

– Sohasem voltam jobban egész életemben – felelte a lord könnyedén.

Dick ezután odahajolt a könyv fölé, ami bátyja előtt volt. De már a következő pillanatban látta, hogy hiába kíváncsiskodott. A könyv ónémet nyelven volt írva, Dick nyelvészeti tudománya pedig határozottan nem terjedt tovább a párizsi vendéglőben szükséges francia kifejezéseknél. Chelford lord becsukta a könyvet, s nagy sóhajtással dőlt hátra karosszékében.

– Meg vagyok győződve, hogy tökéletesen bolondnak tartasz azért, hogy ilyen haszontalansággal vesztegetem el azt az időt, amit Leslie-vel sokkal kellemesebben eltölthetnék…

Dick bólintott.

– Úgy van!… Csakugyan azt hiszem, hogy túlságosan sok időt töltesz a zárt levegőben, Harry. Azt pedig felesleges lenne erősítgetnem, hogy a házaséletre készülő fiatalemberek rendszerint másképpen festenek, mint te…

Harry Chelford fölényesen mosolygott.

– Szerencsére, Leslie nagyon is jól tudja, hogy könyvmolynak a felesége lesz, nem pedig atlétáé…

Majd fölkelt és öccse mellé lépve folytatta:

– Hát ahhoz mit szólnál, ha elárulnám, hogy közel állok a Chelford-kincs felfedezéséhez?

Dicknek megvolt ugyan a maga határozott véleménye a Chelford-kincs kutatóiról, de mégis diplomatikusan válaszolt:

– Azt mondanám, hogy háromnegyed részben felfedezted a bölcsek kövét – felelte nyugodtan.

Fivére azonban, úgy látszott, nem értette el a gúnyt. Fejét a mellére eresztve, kezeit hátratéve, halálos komolysággal járta végig néhányszor a termet. Majd odaállt Dick elé.

– Tudtam, hogy valami ilyesformát fogsz válaszolni – mondta szomorúan. – Az lepett volna meg, ha valami mást mondtál volna. Pedig én csak azt mondhatom, hogy a Chelford-kincs igenis megvan… És pedig annyira a közelünkben, hogy nem is gondolnád…

Dick türelmesen hallgatta. Már kívülről tudta az ezer aranyrúd különös történetét. Azt is rég tudta, hogy a kincs csakugyan iszonyú értékű lehetett, mert a rudak mindegyike harmincöt fontot nyomott. Hiszen ez a legenda úgy hozzátartozott az ősi Chelford-birtokhoz, mint maga a kastély vagy az aranykalászos búzaföldek…

Harry hirtelen mozdulattal odalépett az íróasztalához, s kihúzva a felső fiókját, kis, bársonykötésű könyvecskét vett elő. A könyv lapjait, már egészen sárgára aszalta az idő, s a rajtuk levő kézírás tintája egészen világoszöldre halványodott.

– Ide hallgass! – szólt Chelford lord, s nyomban olvasni kezdett.

„…Ennek a hónapnak tizenötödik napján pedig, St. James ünnepén, megjött Sir Walter Hythe kapitány hajójával a spanyol tengerekről, amely útjának költségeire első ízben háromezer-nyolcszáz fontot, majd a lombard Belliti útján nyolcezer fontot vettem fel. Sir Walter Hythe kapitány magával hozta azt az ezer aranyrudat is, harmincötezer font súlyban, amit az »Esparanza« és »Escurial« nevű spanyol hajóktól zsákmányolt. Az aranyrudakat magam fogom eltenni a már kiszemelt biztos helyre, ha az idő továbbra is kedvező lesz, s a szárazság eltart még egy ideig, ámbár erre a jelek szerint nem sok reménység van. Egyébként elhatároztam, hogy az aranyról nem szólok Burleigh lordnak, hogy a túlságosan kapzsi királyné őfelsége meg ne tudja a dolgot. Kapitányom elhozta magával kristálypalackban az Élet vizét is, amit Don Cortez kapott az aztékok főpapjától, s amelyből egyetlen csepp elég arra, hogy életre keltse a halottat. Ezt is gondosan becsomagolva odarejtettem az aranyakhoz a biztos helyre. Sir Walter Hythe kapitánynak különben hűséges szolgálataiért és fáradozásaiért száz aranyrudat engedtem át, amit ő nagyon szépen megköszönt, s aztán elvitorlázott Chichesterből »Good Father« nevű hajóján. Sajnos azonban, még a kenti partok közelében hajótörést szenvedett, s a hajón levők egy vagy két matróz kivételével valamennyien a tengerbe vesztek. Maga Sir Walter Hythe kapitány is örökre eltűnt a hullámok közölt… Én magam pedig, hogy hűséges feleségem, Mary lady jólétét véglegesen biztosítsam…”

Chelford lord abbahagyta az olvasást és mereven fivérére szegezte szemeit.

– Az írás, sajnos, itt hirtelen félbeszakadt – mondta. – Bizonyos vagyok azonban benne, hogy a naplót nem Erzsébet zsoldosainak hirtelen támadása szakította félbe, hogy derék ősünket börtönbe cipeljék valamilyen ürügy alatt. Ó, meg vagyok róla győződve, hogy maradt elég ideje arra, hogy a kincset elrejtse… Teremtőm, hol lehet most az a kristálypalack?…

– Ördögöt kristálypalack – nevetett hangosan Dick. – Hol van az arany? Amennyire én ismerem Erzsébet királynőt, hiszem, hogy a körmei közé kaparintotta… Négyszáz esztendő óta kutatnak utána kitűnő ősapáink, s egyik sem tudott a nyomára jutni.

Chelford lord bosszús mozdulatot tett.

– Arany… arany… aranykincs!… Te egyébre sem tudsz gondolni, csak az anyagiakra. Átkozott arany!… Eredj, keresd meg és tartsd meg magadnak… engem csak a kristálypalack érdekel!

A hangja most szinte suttogássá halkult, s az arcát hideg veríték leple el.

– Dick… Kedves Dickem!… Én úgy félek a haláltól!… Teremtő nagy Isten, rettenetesen félek! Ez az irtózatos halálfélelem tönkre leszi az éjjeleimet is, a nappalaimat is… Sokszor úgy ülök a helyemen, hogy csak arra várok, milyen érzés az, amikor a lélek elhagyja a testet… Te biztosan kinevetsz ezért engem, Dick… de talán igazad is van… nevess, nevess!

De Dick Alford arca éppen nem mosolygott. Sőt nagyon, nagyon komolyan nézett a bátyjára.

– Nem nevetlek ki, Harry… csak azt csodálom, hogy te, a sokat olvasott, művelt ember… reményeket tudsz fűzni ehhez az ostoba életelixírhez…

– Miért ne? – riadt fel Chelford lord. – Annyira elképzelhetetlen lenne, hogy egy régebbi civilizáció megoldotta volna az emberi élet titkát is? Mivel volna ez csodálatosabb a drótnélküli energia-szállításnál vagy az atomok részekre bontásánál?… Ó, nekem nincs szükségem semmiféle aranyra, én csak a kristálypalackot akarom megtalálni… azt, amiben az Élet vize csillog!… Arany… arany! Odadobnám az útra… hadd kapkodják fel azok, akik rászorulnak. Én csak életet akarok…. érted… az életemet… és azt, hogy ne kelljen rettegnem érte…

Kimerülten rogyott le karosszékébe, a homlokán és arcán halálveríték gyöngyözött végig.

– …Hogy ne kelljen örökös rettegésben élnem! – dörmögte halkan.

Dick egy pillanatra sem vette le a szemeit szerencsétlen féltestvére halálsápadt arcáról és szó nélkül hallgatta.

– Ez az ember lesz Leslie Gine férje?…

Erre a gondolatra maga is összeborzadt.

V. FEJEZET

Ha valamelyik hivatásos életrajzíró arra határozta volna el magát, hogy megírja Richard Fallington Alford élete történetét, nemcsak a foglalkozása, hanem kedvtelései, sőt legtitkosabb szórakozásai leírásánál is csak ennyit mondhatott volna róla: „járta, kutatta, ellenőrizte a Chelford-uradalmat… Az ispánjai azt mondták róla, hogy személyesen ismer minden egyes bokrot és fűszálat, amely az uradalom területén nőtt… a bérlők, felesek és harmadosok megesküdtek rá, hogy első tekintetre úgy fel tudta becsülni a termést, hogy egy penny nem sok, annyit se tévedt… A kastélyt és környékét annyira ismerte, mint talán maguk az építészek sem… a maguk idejében. Pontosan meg tudta jelölni az Erzsébet-korabeli kastélyszárny kezdetét, megmutatta, hol voltak a Richard yorki herceg által leégetett kastély falai (aki Chelford negyedik grófját árulásért lefejeztette), pedig a kastélyból már csak egyetlen porladó oszlopcsonk állt a rózsáskert közepén… Mert Dick Alford olyan szenvedélyesen szerette és becézte az ősi Chelfordot, amit bármely nagyvilági szép hölgy megirigyelhetett volna.

Egy hűvös őszi reggelen, amikor a földek mélyedéseiben fehér ködtavak telepedtek meg, s a sápadt nap még a vékony felhőket is csak nagy nehezen törte keresztül, Dick Alford elindult a kastély parkján át a régi apátság romjai felé. A hajdan hatalmas épülettömb helyét ma már csak itt-ott jelezte egy-egy kőhalom. A villám sújtotta csonka torony, meg egy ablak fél boltíve emelkedett csak ki a Cromwell zsoldosaitól végleg szétdúlt apátság kőrakásai közül. A romok között nőtt bársonyos pázsit alatt azonban még mindig érezni lehetett a szilárd, kikövezett talajt…

Útközben pipára gyújtott, s a hideg, nedves levegőben valóságos élvezettel szívta magába a dohány füstjét. Egyébként az istállókhoz igyekezett. Az éjjel ugyanis egy tehén elhullott, s a tehenes ember véleménye szerint valami ragályos nyavalya pusztította el.

Útja a romok mellett vezetett. A jól ismert csonka torony meg a fél boltív óriás kérdőjelként meredtek rá, mintha azt kérdezték volna, vajon mikor szánják rá magukat a tulajdonosok a rég megérdemelt restaurálásra?… Dick elmosolyodott e furcsa gondolatra. Eh, majd egyszer!… Ha előkerül a Chelford-kincs… ha a rég kutatott szén-ér re ráakadnak… vagy Harry pénzes asszonyt hoz a házhoz…

Ez az utóbbi gondolat határozottan kellemetlenül érintette. Ajkai megvető fintorra görbültek.

Hirtelen megállt.

A romok között járkált valaki… Egy nő…

Háttal volt felé fordulva, s nyilván sejtelme sem lehetett róla, hogy valaki a közelébe ért. De alakja még így hátulról is ismerősnek tetszett, úgyhogy Dick habozás nélkül letért az ösvényről, s a nő felé tartott, aki az utolsó pillanatig nem vette észre, s csak akkor fordította hátra meglepett, sőt ijedt tekintetét, amikor Dick a nevén szólította.

– Jó reggelt, Miss Wenner! – üdvözölte a nőt udvariasan. – Nem is tudtam, hogy már ilyen korán reggel sétálni szokott…

Dick egy pillanatig sem törte a fejel azon, vajon megbocsátott-e már neki a lány azért a fölötte kínos négyszemközti beszélgetésért, amely gyors távozását megelőzte a Fossaway Manorból, bár a lánynak gyűlölettől sugárzó szemei rögtön eloszlatták volna ez iránt való minden kétségét.

– Jó reggelt, Mr. Alford – válaszolt a lány. – Itt voltam a faluban és gondoltam, megnézem még egyszer ezt a kedves, régi helyei…

Dick jóváhagyólag bólintott.

– Persze, persze, miután tegnap is hasonló romantikus gondolatok foglalkoztathatták, mikor a bátyámat akarta meglátogatni…

Miss Wenner az ajkába harapott, de nem felelt.

– Nézze, Miss Wenner – folytatta a férfi nyugodtan –, a legudvariasabb formában igyekeztem tudtára adni, hogy úgy önre, mint ránk nézve sokkal előnyösebb volna, ha nem látnánk egymást… Higgye el, végtelenül nehezemre esik, hogy ezt kell mondanom egy nőnek, de igazán nem tagadhatja, hogy tisztára ön volt az, aki fölötte meggondolatlan helyzetbe hozta magát… Remélem, megért engem, Miss Wenner?

– Túlságosan – felelte a lány a haragtól és a szégyentől elpirulva. – Szóval újból kiutasít?…

– Újból nyomatékosan kérem, szíveskedjék elkerülni a Fossaway Manor környékét…

Miss Wenner ajka gúnyos mosolyra görbült.

– Igazán sajnálom, hogy kellemetlen perceket okoztam a család éber őrző angyalának.

Dick Alford csodálkozott magában a lány éleslátásán, de csodálta a bátorságát is. A lány dühtől szikrázó szemei támadásra készen szegeződtek rá és fojtott hangja elárulta, mily erővel igyekszik visszatartani a keblében forrongó indulatokat.

– Végtelenül sajnálom – folytatta Miss Wenner remegő, de borotvaéles hangon –, hogy szerény személyem nem nyerte meg az ön legmagasabb tetszését, de mégis úgy gondolom, hogy Chelford lord, akinek három esztendőn keresztül hűséges munkatársa voltam, semmi esetre sem tiltaná meg, hogy olykor meglátogassam… különösen azok után, amik közöttünk történtek…

– Tudtommal – válaszolta Dick gyilkos nyugalommal – bátyám és ön között, Miss Wenner, semmi egyéb kapcsolat nem volt, csak az, hogy ön minden héten pontosan megkapta a fizetését…

Ezekre a szavakra azonban a lány mégsem tudta tovább türtőztetni magát.

– De volt… Mr. Alford!… Igenis volt! Chelford lord megkérte a kezemet, s én hozzá is mentem volna, ha ön közbe nem lép! – kiáltotta szinte sikoltozva. – Én most ezreket meg ezreket zsarolhatnék ki tőle a házassági ígéret meg nem tartása miatt… ha nem volnék tetőtől talpig úrilány!… S még ön kifogásol engem, maga semmirevaló koldus, aki itt él a bátyja nyakán és vele tartatja el magát? Hát nincs önben szégyenérzet?…

Dick elnéző mosollyal hallgatta a sértő szóáradatot.

– Igenis… ön megnyomorította, tönkretette egész életemet – rikácsolta a harcias amazon – az ön illetéktelen és tapintatlan beavatkozásával… Azok után, amit én itt dolgoztam három esztendőn keresztül őlordságával együtt az aranykincs ügyében! Hiszen Chelford lord maga is gyakran kijelentette, hogy nálam használhatóbb és ügyesebb munkaerőt keresve sem találhatott volna…

– Ezt mind elhiszem – szólt a férfi –, mert valószínűleg így is van. Azonban mind ennek dacára, ki kell jelentenem, hogy az ön ittléte mégis a legnagyobb fokú… hogy is mondjam… ízléstelenség…

S amíg beszélt, gyors pillantást vetett a lány válla fölött a romok közé. Arra gondolt, hátha nem is egyedül van ott Miss Wenner. De nem látott senkit. Onnan kezdve, ahol álltak, a terep lejtősen ereszkedett alá a sekély, de elég széles Ravensrill-patakig, amely majd ezer év óta az uradalom határa volt. S ha csak a kőrakások között nem rejtőzködött valaki, a lány csakugyan egyedül volt.

– Most aztán kidobhat megint! – zokogta a lány, és lehajtotta a fejét.

– Azt nem teszem, Miss Wenner – felelte Dick mosolyogva –, ellenben elkísérem a Fontwell-mezsgyéig… ez a legközelebbi út innen a faluba.

A lány sokkal jobban el volt foglalva a saját szerencsétlenségével, semhogy eszébe jutott volna tiltakozni az ajánlat ellen.

– Vajon, mit keresett Miss Wenner ilyen korán reggel az apátság romjai között? – Ezen törte a fejét Dick útközben. A lánytól azonban egy szóval sem kérdezte meg, mert tudta, hogy úgy sem mondaná meg az igazat.

Amint a kanyargós gyalogösvényről az országútra értek, a lány újból megszólalt:

– Különben megmondhatja neki – mondta fátyolozott, szinte rekedt hangon –, nem mennék hozzá feleségül egymillió fontért sem!… Vegye csak el Leslie Gine-t… mert most azzal jár jegyben, ugye?… Sok szerencsét kívánok neki a házassághoz!

– Át fogom adni kedves üzenetét! – szólt gúnyosan a férfi.

Miss Wenner szívében újra fellángolt az indulat.

– De azzal is vigasztalja meg, hogy Leslie Gine-t semmi esetre sem fogja eltávolítani tőle, mint engem! Mert abba ön is szerelmes!… Tudom én ezt jól. Tudja az egész világ!… Mondhatom, szép kis házasság lesz…

Dick leült a határkőre, s a lábait lóbálva nézett a távozó lány után mindaddig, amíg az út távoli kanyarodójánál el nem tűnt a szemei elől.

– Az egész világ tudná, hogy ő szerelmes Leslie Gine-be?… Hiszen ő is csak ebben a pillanatban jött rá, remegő csodálkozással…

VI. FEJEZET

A londoni Cityben nem igen lehetett volna fényűzőbb kényelemmel berendezett helyiséget találni annál az irodánál, amelyben Arthur Gine töltötte hivatalos óráit. Tágas terem volt ez, amelynek falait fényes fehér faburkolat fedte, s körös-körül ezüst csillárkarok nyúllak ki belőle. A padlót borító, vagyont érő, rózsaszínű keleti szőnyeg, amelybe a láb úgy belesüppedt, mintha dús pázsiton járna, a valamivel sötétebb bársonyfüggönyök, amelyek a külső zajt teljesen eltompító kettős ablakok fölé borultak, meg a fejedelmi bútorzat maga szinte döbbenetes pompa benyomását keltették, amely egyetlen látogató figyelmét sem kerülhette el. A látogató feleket különben már a titkári szobában figyelmeztették, hogy Mr. Gine szobájában tartózkodjanak a dohányzástól… Valami andalító rózsaillat terjengett állandóan a terem levegőjében… Mr. Arthur Gine a legelőkelőbb londoni illatszerész cégnek volt egyik legkitüntetettebb vevője.

Mr. Arthur Gine azok közé a férfiak közé tartozott, akik rendkívül sokat adnak a külsőre és a külszínre. Szabályos arcú, fehér bőrű és kicsiny, szőke bajuszú, alig harmincegynéhány éves fiatalember volt. Derékba szabott kabátja ránc nélkül feszült meg rajta, s galambszürke mellénye, alig láthatóan csíkozott sötét nadrágja, ragyogó lakkcipői, valamint kifogástalan nyakkendője a legtökéletesebb öltözködési művészet bizonyságai voltak.

Mr. Gine maga ritkán jelent meg személyesen az igazságügyi palotában. Úgyszólván mindig és mindenben első írnoka, egy ötven év körüli, ősz hajú gentleman helyettesítette. Ő levelezett, ő fogadta a kliensek legnagyobb részét, és csak a legfontosabb ügyeket tartotta fenn főnöke számára.

Az egyik verőfényes szeptemberi délelőtt Mr. Gine hatalmas Rolls-Royce-a zajtalanul siklott az épület bejárója elé, s a sofőr mellett ülő fiatal komornyik szolgálatkészen ugrott le helyéről, hogy kinyissa a kocsi ajtaját.

Mr. Arthur Gine hanyag előkelőséggel lépett ki a kocsiból, s csakhamar eltűnt a bejárat mélyében. Most is, mint mindig , szinte kínos eleganciával volt öltözködve, gomblyukában piciny rózsabimbó fehérlett, s a járókelők, akik kifogástalan selyem cilinderével, tükörként ragyogó vadonatúj lakkcipőjével, s fehér kesztyűs kezében ebonit sétapálcával a házba belépni látták, alighanem esküvőjére készülő vőlegénynek tartották, aki még beszól valakihez a templomba menetel előtt.

Mr. Gine a villamos felvonógépen ment fel az első emeletre, s belépett a felvonóval szemközti ajtón, amelyet egy másik komornyik tárt fel előtte és magához véve a gazdája kalapját, botját, kesztyűit, eltűnt az egyik mellékajtón.

A jogtanácsos leült íróasztalához és futó pillantást vetve az elé kikészített levelekre, gyors mozdulattal félresöpörte valamennyit, s az íróasztal végén kétszer megnyomta a miniatűr villamos csengő ónixgombját. Alig néhány másodperc múlva első segédje lépett a szobába, jó csomó irattal.

– Csukja be az ajtót, Gilder… Nos, mik azok?

Gilder az asztalra dobta az iratokat.

– Bírósági idézések! – felelte röviden.

– S nekem szólnak?

Gilder bólintott, mire Arthur Gine kelletlenül fogott hozzá az iratok átnézéséhez.

– Csak azokat hoztam be – szólt Gilder –, amelyek ítélethozatal esetén komoly kellemetlenséggel járnának. Mindeddig igyekeztem húzni-halasztani a terminusokat, de három mégis van közöttük, amelyeket igen sürgősen rendeznünk kellene. Sajnos, az ünnepek óta nem tudtam önnel beszélni, Mr. Gine… különben sokat vesztett „Goodwood”-on?

– Nyolc- vagy kilencezret – felelte Arthur Gine könnyedén. – De lehet, hogy többet vagy kevesebbet, magam sem tudom pontosan…

– Szóval, ez annyit jelent, hogy még nem egyenlítette ki – jegyezte meg az első segéd.

– Ó, egy részét… a sürgősebb tételeket kifizettem – sietett megnyugtatni a segédjét Mr. Gine. – Hát ezek mik?

S művésziesen manikűrözött ujjaival újból lapozni kezdett a papírok között.

– Hm… ez például a legsürgősebb valamennyi között – válaszolt Gilder, kihalászva egyet az iratok közül. – A Wellmann-uradalom megbízottja perli azt a háromezer fontot, amit ön Wellmanntól kért kölcsön.

– Miért nem kért tőlük halasztást?

Gilder vállat vont.

– Jól tudja, Mr. Gine, hogy épp elég halasztást kaptunk már tőlük. Tovább nem hajlandók várni… Pedig annyit mondhatok, alighanem komoly baj lesz belőle, ha az ügy tárgyalásra kerül.

Ezúttal Arthur Gine-en volt a sor, hogy vállat vonjon.

– Nem tudom, milyen különösebb baj származhatnék ebből a tiszta és világos kölcsönügyletből?…

– Az a baj, hogy ön a Wellmannék ügyvédje volt, azonban valamilyen oknál fogva… ezt önnek kell jobban tudnia, hirtelen visszavonták a megbízást. Szerintem fölötte ajánlatos lenne, haladék nélkül kiegyenlíteni a követelést… Amíg bíró elé nem kerül a dolog…

– Nos, és a többi itt? – kérdezte türelmetlenül az ügyvéd.

– Ez az ezerkétszáz fontos követelés a Willow-ház bútorszámlájának még kiegyenlítetlen részösszege, emez pedig a Willow-házért való tartozás…

Arthur Gine hátradőlt a székén és idegesen kezdte harapdálni az arany fogvájóját.

– Szóval, összesen mennyiről volna szó?

– Körülbelül hatezer fontról – válaszolta az ügyvédsegéd, rendezgetve az iratokat. – Ki tudja fizetni?

Mr. Gine lassan ingatta a fejét.

– Talán váltóval? – kérdezte a segéd.

– Azzal sem. Nincs többé semmi fedezetem.

Gilder úr az állát vakargatta.

– Miért nem fordul Chelfordékhoz? – kérdezte halkan.

VII. FEJEZET

Arthur Gine jóízűen fölkacagott.

– No hiszen, nagyot is nézne a derék Chelford lord, ha pénzért állítanék be hozzá!… Ön elfelejti, jó ember, hogy Chelford szemében én első sorban bátyja vagyok annak az ifjú hölgynek, aki egymilliós vagyonának nagy részét huszonötödik születése napján fogja kézhez kapni. S én ennek az ifjú hölgynek nemcsak a bátyja vagyok, hanem én kezelem a vagyonát is. Sőt még az anyai öröksége is rám van bízva. Ugyan, mit szólna Harry Chelford, ha most nyomorult néhány ezer fontért hozzá fordulnék?… Mert hiszen Chelford lord bolond… ez bizonyos… de annyira mégsem az, hogy bármilyen ostoba mesét feltálalhassak neki. Aztán meg ön is jól tudja, hogy az uradalom, tehát a befolyó jövedelmek és a meglevő készpénzek elszámolását is a másodszülött fiú intézi.

– Hm… Ön Dick Alfordot gondolja?…

– Természetesen. Ez pedig körmönfont ravasz fickó!… Ezt sose tévessze szem elől, Gilder! Fogalmam sincs róla, nem sejt-e az az ember máris valamit s nem derítette-e ki, hogy Leslie óriási vagyona csak koholmány. Mert annyit elárulhatok magának, hogy már néhány ízben fölötte kellemetlen kérdéseket intézett hozzám.

– Szóval, Miss Leslie Gine vagyona csak koholmány? – kérdezte Gilder mohón.

– Ezt magának épp úgy tudnia kell, barátom, mint nekem – válaszolt az ügyvéd. – Ugyan, miből éltünk volna nyolc hosszú esztendőn keresztül?… Monte Carlo krupiéi mindjárt az elején jó egyharmadát elvitték… egynéhány bukméker pedig szép birtokot vásárolt a zsebemből kihúzott pénzen… Nem, nem! Miss Leslie vagyona korántsem volt koholmány tíz esztendővel ezelőtt. Kétszázezer fonton felül volt az egy darabban… De most, ma már?…

Kinyújtotta a kezét és mosolyogva turkált az idézések, periratok és számlák tömegében.

– Mit akar hát Chelforddal, ha tudja, hogy nincs neki pénze? – kérdezte Gilder.

– Megnyugtathatom – válaszolt Mr. Gine évődve –, hogy mielőtt megvásároltam… azaz majdnem megvásároltam egy házat a Chelford-birtok szomszédságában, s mielőtt Leslie-t, s a lordot összehoztam, alaposan tájékozódtam a Chelford-ház vagyoni állapota felől. Nos, dúsgazdagoknak nem lehet őket mondani, miután készpénzük nem igen van, és Dick Alford semmi áron nem akar eladni egy hektárt sem a birtokból. Úgy látszik, szigorúan alkalmazkodik a család ősi jelmondatához: „Kitartás a végletekig!”… Mindazáltal a birtok megér jó negyedmilliót… természetesen a híres aranykincsen kívül…

Ezen aztán mind a ketten jót nevettek.

Ebben a pillanatban egy írnok lépett a szobába néhány aláírni való levéllel. Gilder főnöke asztala végén elintézte a leveleket, mire az írnok távozott.

– S Miss Gine természetesen ma is azt hiszi, hogy gazdag örökség vár rá? – kérdezte Gilder.

– Hogyne! – felelte az ügyvéd hidegen. – Persze, hogy azt hiszi!

Ezután tollat vett elő az ezüst írószertálcáról, bemártotta, s jegyezni kezdett egy papírlapra.

– Hatezer font határozottan csinos összeg – dörmögte. – S én háromszor annyit vesztettem a Drayton handicapben, amikor Black Satin rövid fejhosszal lemaradt… Csakugyan, nincs más hátra, mint siettetni Leslie esküvőjét…

– Mi van a yorkshire-i birtokkal? – kérdezte az ügyvédsegéd.

– Nagy nehezen kerítettem már rá vevőt. Bebizonyítottam neki, hogy a birtok alatt gazdag szénbánya rejtőzik… Húszezer fontot kerestem volna az üzleten… s akkor közbejön ez az átkozott Dick Alford…

A két férfi egy ideig szótlanul nézett maga elé.

– Akkor hát mit akar csinálni? – kérdezte Gilder, s fürkésző tekintettel vizsgálta főnöke arcát.

– Nem tudom – válaszolt az ügyvéd, és letette a tollat. – Úgy látszik, végére jutottam minden tudományomnak. Ebben a szorongatott helyzetben még gondolkozni is képtelen vagyok. Most az egyszer ön adjon tanácsot, Gilder…

Az ügyvédsegéd néhány másodpercig elgondolkozva állt a helyén, majd hirtelen megszólalt:

– Jó. Kérem, várjon néhány percig.

Ezzel kisietett a maga szobájába.

Alig tette be maga mögött az ajtót, az egyik írnok lépett be hozzá és levelet nyújtott át neki. A levél címzése nem eléggé iskolázott, gyakorlatlan kézírás volt.

Gilder tüstént felbontotta, s olvasni kezdte a megszólítás nélküli szöveget:

„Őlordsága még mindig az aranykincset kutatja. A múlt kedden valami régi könyvet kapott Németországból. Sajnos, még a címét sem tudtam elolvasni, olyan furcsa betűkkel van nyomtatva, mint a régi angol könyvek. Az egyik londoni könyvkereskedésből pedig a Fossaway Manor térképe érkezett meg a napokban. Mr. Alford, őlordsága fivére eladta a Vörös Majort Mr. Leonardnak 3500 fontért (itt Mr. Gilder jóízűen elmosolyodott). Miss Gine tegnap délután nálunk volt teán. Tea után őlordságával együtt kettesben sétát tettek a kastélyparkban. Megint beszélnek a fekete kísértetről. Állítólag az apátság romjai között jelent meg. őlordsága egyik tehenes emberének, Thomas Elvinnek a félkegyelmű fia látta már a múlt héten is, de senki sem vette komolyan a beszédét. Két nappal ezelőtt azonban Mr. Cartwright, a fűszeres is látta. őlordsága yorkshire-i birtokát elég szép összegért kérte valaki legújabban, de Mr. Alford lebeszélte róla a bátyját, hogy eladja. Azt mondja, hogy gazdag szén-erek rejtőznek a föld mélyében.”

Gilder bólintott. Most értette csak meg, hogy miért hiúsult meg főnökének az üzlete is.

„Amikor a teát felszolgáltam a könyvtárszobában, hallottam, amint őlordsága arra kérte Miss Gine-t, hogy októberben tartsák meg az esküvőt. Miss Gine azonban kijelentette, hogy ő inkább karácsony utánra óhajtja halasztani. Erre őlordsága azt mondta, hogy különben ő sem bánja, ha várnak még egy ideig, mert úgyis sok a dolga. Mr. Alford azt ajánlotta őlordságának, hogy a házassági szerződést Sampson & Howardékkal, a család régebbi ügyvédjével írassák meg, mire őlordsága azt mondta, hogy ő inkább Mr. Gine iránt van bizalommal… Többet nem hallottam, mert Mr. Alford kiküldött a szobából. Igaz, még itt volt Londonból Miss Wenner is, őlordsága volt titkárnője, de Mr. Alford szigorúan meghagyta, hogy ne eresszem őlordsága színe elé. Így őlordsága nem is látta a kisasszonyt…”

Mr. Fabrian Gilder kéme, a kitűnő Thomas komornyik még néhány kevésbé fontos dologról is beszámolt. Az ügyvédsegéd még egyszer végigfutotta a levelet, majd zsebre gyűrte, s tollát bemártva, gyorsan írt néhány percig.

Amikor elkészült, visszasietett főnöke dolgozószobájába. Mr. Gine fejét két tenyerébe hajtva, könyökölt az íróasztala szélén, s csak akkor tekintett föl, amikor segédje elé csúsztatta a hosszúkás papírszeletet.

– Mi ez? – kérdezte az ügyvéd riadtan.

– Váltó – felelte hidegen Gilder. – Hathónapos lejárattal, hétezer fontról. Ezer fonttal többet íratni, jó, ha marad valamicske a háznál is…

Mr. Gine kezébe vette, s oly alaposan vizsgálta, mintha soha életében nem látott volna váltót. Minden rendben volt rajta, csupán csak két aláírás hiányzott, az övé meg Harry Chelfordé, hogy ropogós bankjegyekre válthassák.

– Nem, nem!… Mondtam már, ezt nem tehetem meg, nem merem megtenni…

– Ugyan, ugyan Mr. Gine – biztatta Gilder. – Hiszen nem kell neki tudnia, hogy milyen váltót ír alá… Mondjon neki akármit – hiszen nem is kell hozzá túlságosan élénk fantázia –, mondja neki azt, hogy a nővére egyik birtokának a tehermentesítéséről van szó… Nos, ha pedig egyszer már megvan az aláírása…

Arthur Gine fürkészve tekintett segédje arcába.

Vajon, mi érdeke van neki abban, hogy még így is, szinte erőszakkal segíteni akar rajta, vagy talán rejtett céljai volnának?…

– Jó, de mi lesz, ha majd a váltó lejár? – kérdezte töprengve.

– Hat hónap múlva Harry Chelford már nős ember, s ha az ön anyagi viszonyai még mindig nem javultak volna meg, a lord semmi esetre sem fog nagy dolgot csinálni a sógora váltójából…

A két férfi összenézett.

– Nézze, ifjú barátom – szólt Gilder –, ön menthetetlenül a tönk szélére jutott… Nem természetes-e, hogy csak a javát akarhatom, hiszen, ha az ön napja leáldozott, én is elvesztem a mindennapi kenyeremet.

Hogy ez az állítás mennyiben felelt meg a valóságnak, Arthur hamarosan tapasztalta…

– Szóval az én bukásom még kellemetlenebb lenne önnek, mint nekem?… Ezt akarja mondani? – dörmögte gúnyosan az ügyvéd, miközben aláírta a váltót.

– Körülbelül… s nyugodt lehet, nem tudnék oly könnyelműen költekezni, mint ön. Ha egyszer pénzem van, tudok is rá vigyázni…

– Ej, ej… még utóbb kiderül, hogy ön is ki tudott volna segíteni a pénzzavarból?

Az ügyvédsegéd nevetett.

– Hogyne – válaszolt tréfálkozva. – De amint kijelentettem, én tudok a pénzemre vigyázni, s az önnek nyújtandó kölcsönt sehogy sem tudnám elkönyvelni a hasznos befektetések rovatába…

Mr. Gilder távozott, de alig néhány perc múlva már újból visszatért és gondosan behúzta maga után az ajtót.

– Ismeri ön Miss Wennert, Mr. Gine? – kérdezte.

Az ügyvéd a homlokát ráncolta.

– Igen. Mit akar?

– Azt mondja, sürgősen beszélni akar önnel, személyes ügyben…

Mr. Gine habozva mondta:

– Találkoztam ugyan már vele egyszer-kétszer, mert Chelford lord titkárnője volt. Nem tudta belőle kivenni, mit akarhat?

– Próbálkoztam vele, de az ügy, amint mondja, szorosan személyes vonatkozású. Ha látni óhajtja, bevezetem…

Mr. Gine elgondolkozott. Hátha valami fontos újságot hoz ez a lány?…

– Mondja neki, hogy várom…

A következő percben Miss Wenner belépett a szobába, s bizalmas fejbólintással üdvözölte az ügyvédet.

– Ej, ej, kedvesem – szólította meg az ügyvéd –, ez aztán igazán váratlan látogatás… Mi jót hozott, Mary?… Maga minden egyes alkalommal szebb, mint azelőtt…

A lány mosolyogva fogadta a bókot és leült az ügyvéd íróasztala sarkán.

– Fossawayból jövök, Mr. Gine – kezdte a lány.

– Csacsi lány – mosolygott rá az ügyvéd –, mit keres maga mindig Chelfordéknál? Hát nem tudja, hogy a lord a nővéremet akarja elvenni?

– Bánom is én!… A dolog különben igazán nem lepett meg. Régen láttam, hogy ön miben fáradozik…

A lány hirtelen lesiklott az íróasztal sarkáról, s az ügyvéd elé állva, mindkét kezét a vállára tette.

– Arthur!… Nézze csak… én végképp meguntam az írógépet… S minden áron bosszút akarok állni Dick Alfordon is, azon a hidegvérű, hitvány kutyán… Hiszen tudja, hogy ő zavart ki a Chelford-házból?… Nos, Arthur, ugye, mi mindig jó barátok voltunk?

A férfi zavartan mormogott.

– Hallgasson ide, Arthur… mondok magának valamit!… Vegyen el engem feleségül és ígérem magának, hogy nagyobb hozományt viszek a házhoz, mint az ön nővére Fossaway Manorba…

Mr. Gine riadtan nézett a lányra.

– Maga?… Nagyobb hozományt? – dadogta aztán.

Miss Wenner bólintott.

– Nagyobbat… Vegyen feleségül, s én megmutatom magának azt a titkos rejtekhelyet, ahol tizenöt tonna spanyol arany fekszik… a Chelfordok aranykincse!… Tudja, mennyi ez?… Két és félmillió font!…

VIII. FEJEZET

Tizenöt tonna arany!… Két és félmillió font sterling értékben!

Arthur Gine hitetlenül bámult a lányra. De a pírban égő arc, s a szokatlanul csillogó szemek világosan mutatták, hogy Mary komolyan beszél, vagy legalábbis hiszi, amit mond. Egy-két pillanat telt bele, amíg Arthur Gine újra szóhoz jutott.

– Tizenöt tonna arany? – kérdezte a homlokát ráncolva, de mosolyogva is egyszersmind. – Maga megbolondult, Mary…

– Dehogy bolondultam! – vágott szavába élénken a lány. – Persze, nem csodálom, hogy így hirtelenjében ezt gondolta… de biztosíthatom, tüstént hízelgőbb véleménnyel lesz rólam, ha megmondom, miről van szó… Nos, kedves Arthur, én… megtaláltam a Chelfordok kincsét!…

Az ügyvéd meghökkenve dőlt hátra karosszékében és tágra nyílt szemekkel meredt a lányra. Most aztán végleg elállt a szava.

– Hihe… tetlen! – nyögte ki végre nagy erőlködéssel. – A Chelford-kincs puszta mese… ilyen nincs és nem is volt… Maga oly sokáig dolgozott együtt Harry Alforddal, hogy végül épp úgy megbolondult, mint az a szerencsétlen…

Miss Wenner az íróasztal elé lépett, közvetlenül az ügyvéd mellé, s hátratett kezeivel az asztal szélére támaszkodva, a férfi fölé hajolt.

– Hát csakugyan azt hiszi? – kérdezte nyugodtan. – Jól van hát, hallgasson végig… Én három esztendőn át voltam Chelford lord titkárnője és reggeltől késő estig egyebet sem tettem, mint a kincsre vonatkozó iratokat és könyveket bújtam. Higgye el, még ma is undor fog el, ha régi könyvet vagy írást látok, annyira torkig lettem velük… Három esztendőn keresztül ezzel a kinccsel ébredtem, s ezzel hajtottam nyugalomra a fejemet, úgyhogy valósággal rosszul lettem, ha valaki erről akart beszélni velem… Volt idő, amikor közel voltam hozzá, hogy szerelmes legyek abba az utálatos Dick Alfordba… csak azért, mert talán ő volt az egyetlen ember, aki sohasem beszélt velem a kincsről. Egy napon aztán az egyik londoni antikvárius, akinek Harry állandó vevője volt, nagy csomó régi írást és térképet küldött, amelyek mind Chelfordburyre meg Fossaway Manorra vonatkoztak. Harry ezen a napon éppen a városba ment valamiért, úgyhogy én, egyéb elfoglaltság hiányában, hozzáfogtam az újonnan érkezett könyvek és iratok rendezéséhez. Az egyik írásban azután felfedeztem valamit, ami hirtelen kinyitotta a szemeimet…

– Mit fedezett fel? – kérdezte Arthur Gine látszólag szórakozottan.

A lány fölényesen mosolyogva tekintett a férfira.

– Mielőtt ezt elmondanám, szeretnék végleg tisztázni valamit, Arthur… Mondja, ha én ezt a kincset magának adom, vagyis inkább a részemet önnek átengedem… elvenne engem feleségül, Arthur?…

Az ügyvéd nyugodt hangon válaszolt.

– Mary, egymillióért… vagy csak félmillióért is elvenném akár a sátán öreganyját is. Hát, hogyne sietnék elfogadni egy ilyen drága, szép angyal kezét, mint maga?!

– Mellőzzük egyelőre az udvarlást – legyintett a lány közönyösen –, jobb szeretném, ha későbbre halasztaná… Legelőször is tisztázzuk a dolog üzleti részét.

S retiküljét elővéve, nagy ív papírost halászott elő belőle. Az ügyvéd feszült érdeklődéssel figyelte, mert első pillanatban azt remélte, hogy a lány a kincs rejtekhelyének a vázlatát akarja neki megmutatni. Azonban csalódott.

– Nem sokat értek ugyan az ön mesterségéhez – mondta a lány, mikor az ívet az ügyvéd előtt kiteregette –, de mégis azt hiszem, hogy ez az írás elégséges arra, hogy a kettőnk közötti jogviszonyt szabályozza.

Arthur Gine némileg csalódva vette kezébe az írást, amely a következőképpen szólt:

„Alulírott Arthur Gine ügyvéd, chelfordbury-i (Sussex) lakos, kötelező ígéretet teszek Mary Agnes Wenner kisasszonynak, hogy attól a naptól számítva egy hónapon belül, amikor átadja nekem az általa talált kincsnek rá eső részét, törvényes hitvestársammá teszem.”

Az ügyvéd letette az írást az asztalra.

– Kedves gyermekem… – kezdte aztán mézédes hangon.

– Várjon csak, Arthur! – szakította félbe a lány, s újra feltelepedett az íróasztal szélére. – Csak arra vagyok kíváncsi, igen vagy nem?… Akarja e vagy nem?… Mert egyelőre sem én nem vagyok szerelmes magába, sem maga belém. Nekem otthonra van szükségem, meg arra, hogy társaságbeli asszony lehessek. Mert ha nem is vagyok született úrilány, de mégis épp eleget forogtam előkelő körökben, hogy minden tekintetben úrinőként tudjam viselni magam. Ennyit mondjon tehát: igen vagy nem?

Arthur újra kezébe vette az írást.

– Mindenek előtt arról szeretném felvilágosítani, kedves Mary – szólt hidegen –, hogy ez a Chelford-kincs, ha csakugyan megvan, amint ön állítja, akkor ez épp oly kevéssé lehet az enyém, mint az öné. Ennek a kincsnek egyedül Chelford lord a tulajdonosa, meg az ő törvényes örökösei…

– Nem éppen! – felelte a lány fölényesen. – Ez talált kincs! Márpedig én Harryvel nem egyszer beszéltem arról, vajon, mi lenne, ha más találná meg, nem mi. Harry azt mondta, hogy ez elég baj lenne, mert a törvények szerint az ilyen régóta heverő kincs fele mindig a megtalálóé, fele pedig az államé…

Az ügyvéd mosolyogva rázta a fejét.

– Téved, kis jogtudós! – szólt évődve. – Ez csak arra az esetre szól, ha a kincs tulajdonosát nem lehetne többé megállapítani. A szóban forgó esetben azonban igazán nem kétséges, hogy az arany Chelford lordnak jogos tulajdona.

Miss Wenner riadtan tekintett az ügyvédre, aki azonban sietett a lányt megvigasztalni.

– De azért… hm… vannak utak és módok – folytatta, erősen a lány szeme közé nézve –, utóvégre is, úgy gondolom…

A lány megkönnyebbülve sóhajtott fel.

– Igen, én tudom, hogy a kincs tulajdonképpen Harryé, de azok után, ahogyan ő velem szemben viselkedett…

– Úgy van – szólt az ügyvéd meggyőző hangon. – Harryvel igazán nem érdemes sokat törődnünk. A fő dolog az, hogy biztosak legyünk afelől, hogy maga csakugyan megtalálta a kincset.

Miss Wenner bólintott.

– S maga látta is?

– Nem – válaszolt, a lány habozva. – Én magam nem láttam. Még nem volt hozzá időm. De egy rácson keresztül egész csomó olyan egyforma tartályt láttam, amelyek minden valószínűség szerint arannyal lesznek tele. A rács ajtaja erős lakattal volt lezárva… én rajtam azonban akkor olyan izgalom vett erőt, hogy újra ki kellett jönnöm a szabad levegőre. Vissza már – sajnos – nem mehettem, mert Dick Alford meglátott…