A három tölgy titka - The Three Oak Mystery E-Book

Edgar Wallace

• Herausgeber: Fapadoskonyv.hu Kiadó
• Kategorie: Fremdsprachen
• Sprache: Englisch
• Veröffentlichungsjahr: 2016

Seitenzahl: 572

Beschreibung

While brothers Lexington and Socrates Smith, authority on fingerprints and blood stains, are guests of Peter Mandle and his stepdaughter, they observe a light flashing from the direction of Mr. Jethroe's house. “Come three oaks,” it spells in Morse code.

Leseprobe

EDGAR WALLACE

A három tölgy titka

*

The Three Oak Mystery

fapadoskonyv.hu2014

Honlap: www.ipubs.hu

E-mail: [email protected]

A magyar nyelvű szöveget fordította

WIESNER JULISKA

Borító: Rimanóczy Andrea

ISBN 978-963-377-576-9 (epub)

ISBN 978-963-377-577-6 (mobi)

© Fapadoskonyv.hu Kiadó

A három tölgy titka

I. Socrates Smith

– Gyilkolni nem tudomány és nem művészet, a gyilkosságot mindig a véletlen szüli – mondta Socrates Smith, és Lex Smith, az öccse és leglelkesebb bámulója, gúnyosan mosolygott.

Nagyobb ellentétet nem is lehetett volna elképzelni, mint ami a két testvér között volt. „Soc” Smith sovány, magas, hajlott hátú ember volt, az arca olyan, mint valami hevenyészve, félig kifaragott márványszobor, amely még nincs lesimítva és kidolgozva. Kemény, erélyes szája felett kis, acélszürke bajusz sötétlett, amely szorosan odafeküdt az arcához.

Lex huszonöt évvel volt fiatalabb és fél fejjel alacsonyabb. De széles, erőteljes vállai voltak, és a legtöbb ember azt gondolta, hogy a két testvér egyforma magas. Sőt távolból mindenki úgy emlékezett, hogy a csinos, jó megjelenésű fiatalember a szálasabb.

– Szent Isten, Soc, már az aforizmákra veted magad! – mondta Lex Smith derült ünnepélyességgel.

– Ha ezt aforizmának nevezed, fiam, határozottan túlbecsülöd! – mondta Soc. – Légy szíves ideadni a vajat!

Éppen reggelinél ültek a nagy ebédlőben, amelynek az ablakai a Regent’s Parkra néztek. A két testvér a hatalmas házak egyikében lakott, amelyek a Park külső körzetén épültek. A lakásuk két emeletet foglalt el. A ház Socrates Smith tulajdona volt. Még alig volt több harminc évesnél, amikor ezt a házat megvásárolta.

Abban az időben sokat foglalkozott a házasság gondolatával. De miután a házat megvette, annyira el volt foglalva, hogy nem volt ideje senkibe sem beleszeretni és így „anyai ösztön”-eit – amint Lex tréfásan mondani szokta – nála sokkal fiatalabb öccse nevelésében élte ki.

Socrates Smith élete annyira teljes volt, hogy nem maradt ideje apró és kedves kalandokra, udvarlásra. Néha áldotta a Tollemarsch gyilkosságot, amely lekötötte minden gondolatát abban az időben, amikor a nagynénje – egyetlen rokona Lexen kívül – mindenáron össze akarta boronálni egy fiatal leánnyal, és a lehetetlent is elkövette, hogy mielőbb besegítse a házasság rózsaszínű révébe. Ugyanis a választott hölgy azóta már három válóperével szerepelt a bíróság előtt és egész Londonban ismerték.

Bűnügyi tanulmányait azzal kezdte, hogy rendszeres rendőri szolgálatot vállalt. Valószínűleg sem azelőtt, sem azóta nem volt rendőr, aki éjjel-nappal nálánál buzgóbban rótta a körzetét, üres óráiban pedig London legzárkózottabb klubjainak szívesen látott vendége volt.

Hatezer font évi jövedelem felett rendelkezett, ezt a mesterséget tisztára kedvtelésből űzte. De ha be akart jutni a bűnügyi-nyomozó különítménybe, akkor nem volt más mód rá, minthogy beöltözzön a rendőr egyenruhába és le is szolgálta becsülettel a kemény tanulóesztendőt.

Négy éven keresztül felváltva irodai és nyomozói szolgálatot teljesített őrmesteri rangban, ami meglepően gyors előmenetelt jelentett. Azután kilépett a tényleges szolgálatból, és a külföldi rendőrségek tanulmányozásával töltötte az idejét. A legbehatóbban foglalkozott azonban az antropológiával, ami ezer meglepő felfedezéssel tökéletesítette is tudását.

A Scotland Yard nagyon féltékeny és zárkózott intézmény. Bizalmatlanul fogadja a kívülállót és hidegen néz a lelkes műkedvelőre. De Soc a Yard legmelegebb jókívánságaival távozott és általános elismerésben részesült.

Amikor az ujjlenyomat-rendszert bevezették, őt is meghívták. Ettől kezdve újra együtt dolgozott a Yard embereivel és lassanként szokássá vált, hogy kikérjék a tanácsát, ha szokatlan nehézségek tornyosultak a nyomozás útjába. Socrates nevét csakhamar szárnyára kapta a hírnév. Elismert tekintély volt ujjlenyomatokban és vérfoltokban, és őt hívták szakértőnek, valahányszor a ruhákon talált vérfoltok pontos elemzéséről volt szó.

– Melyik vonattal indulunk? – kérdezte Lexington.

– Két órakor, a Waterloo pályaudvarról – mondta a bátyja, mialatt összehajtotta a szalvétáját.

– Mit gondolsz, nagyon fogok unatkozni? – kérdezte Lex.

– Azt hiszem – felelt Socrates. – De ez feltétlenül csak hasznos lesz rád nézve. Az unalom az egyetlen büntetés, amely elől nem tudsz megszökni.

Lex nevetett.

– Ma reggel állandóan ilyen bölcs mondásokkal szórakoztatsz. Csupa előrelátásból kereszteltek Socratesnek.

Socrates Smith már régóta megbocsátotta a szüleinek, hogy erre a különös névre keresztelték. Az apja gazdag vasgyáros volt, aki sokat foglalkozott a klasszikusokkal és csak az édesanyja szívós és kitartó tiltakozása mentette meg Lexet attól, hogy Aristophanesre kereszteljék.

– Ha már egy gyermeknek Smith a családneve – szokta mondani az idősebb Mr. Smith nem minden igazság nélkül a feleségének –, akkor gondoskodni kell róla, hogy legalább előtte valami meglepő és érdekes legyen.

Végre is Lexingtonban egyeztek meg, mert a fiú Lexington Lodge-ban született.

– Ha már benne vagyok csakugyan a bölcs mondásokban, akkor szolgálok még eggyel – mondta Smith és fehér fogai megvillantak mosolygás közben. – A közelség veszélyesebb, mint a szépség.

Lex bámulva nézett rá.

– Hogy érted ezt? – kérdezte.

– Mandle lánya állítólag nagyon bájos –, és most három teljes napot fogsz vele egy fedél alatt tölteni.

– Ugyan! – mondta a fiatalember ellentmondó hangon –, nem szokásom minden lányba belehabarodni, akivel véletlenül összetalálkozom.

– Eddig még nem találkoztál olyan sokkal – felelt a bátyja.

Később délelőtt Lex csomagolás közben berontott a bátyjához. Socrates éppen nagy lelki nyugalommal szemlélte az egyetlen kézitáskáját, amelybe sehogy se akart beleférni mindaz, amit az útjára feltétlenül magával akart vinni.

– Miért nem hagyod itthon ezeket a felesleges dolgokat? – kérdezte Lex a kis barna dobozra mutatva, amelyről tudta, hogy bátyja a mikroszkópját szokta tartani benne. – Talán csak nem akarsz Hindheadben is valami gyilkosság után nyomozni?

– Semmit sem lehet tudni – mondta Socrates reményteljesen. – Ha nem vinném magammal, egészen bizonyosan történne valami, viszont, ha magammal viszem, okvetlenül biztosítja a nyugodt, zavartalan víkendet.

– Miféle ember ez a Mandle? – kérdezte Lex, akinek hirtelen eszébe jutott, hogy miért jött tulajdonképpen a szobába.

– Elsőrendű detektív és nagyon pontos hivatalnok volt – mondta Socrates. – Amikor a pályafutása tetőfokán távozott a rendőrségtől, kiváló nyomozóerőt veszítettek vele. Ő és Stone egyszerre távoztak. Stone most a közelében lakik.

– Tehát Stone is magasabb állást töltött be a Scotland Yardnál?

– Rendőr őrmester volt – mondta Socrates. – Ők ketten már akkor is kebelbarátok voltak, és amikor Mandle pénzügyi manőverekkel kezdett foglalkozni, Stone is követte a példáját, és mind a ketten meggazdagodtak. Mandle csöppet sem titkolta a dolgot. Jelentkezett a feljebbvalójánál, bejelentette, hogy nem tudja egyszerre két dolognak szentelni a figyelmét, úgy, hogy mind a kettőt rendben elintézhesse, és ezért elhatározta, hogy kilép a rendőrség kötelékéből.

– Nagy csalódás érte, annyi bizonyos; mindenáron el akarta fogni Deveroux-t, a híres, nagyszabású bankrablás tettesét. De a gazember Dél-Amerikába szökött, és így kisiklott a kezei közül. Ezért és még egy-két jelentéktelenebb dologért a feljebbvalói – ha nem is nyíltan – de hibáztatták. Mégis, amikor kivált a Yardból, mindenki őszintén sajnálta.

– Stone is nagyon eszes és tehetséges volt, és így egyszerre két embert vesztettek olyan időkben, amikor egyet sem tudtak nélkülözni.

– Hármat, öregem – mondta Lex, miközben a bátyja vállára veregetett. – Te is ugyanabban az időben távoztál.

– Igen – mondta közömbösen Socrates. – De én nem számítok.

II. John Mandle mostohalánya

„The Woodlands”, John Mandle háza, gyönyörűen feküdt a domboldalon. Hat holdnyi fenyves vette körül, és maga a ház az utcáról láthatatlan volt.

Körülbelül egy mérföldnyire volt Hindheadtől. A domboldal lankás rétjeiről John Mandle messzire belátta a gyönyörű környéket.

Az öregúr a fogadószobában ült. A térdeire vastag takaró volt terítve. Szomorúan bámult ki a szép vidékre. A haja őszes volt, az arca szigorú és kemény. A komorságával szinte elárasztotta az egész környezetét.

Fiatal lány lépett a szobába. John Mandle leveleit hozta be. Szelíden megállt, mialatt az öregúr átható pillantással nézett rá.

– Nem jött sürgöny Smithtől? – kérdezte mély sóhajtással.

– Nem, apám – mondta a lány nyugodtan.

Socrates Smith egyáltalában nem túlzott, amikor azt mondta róla, hogy bájos teremtés. A szép nőkben rendszerint nincs szív, de ebből a lányból sugárzott a jóság és a kedvesség. Csak mostohaapja jelenlétében volt mindig hideg és részvétlen. Igyekezett a lehetőség szerint zárkózottan viselkedni. Félt ettől az öregembertől – ez első pillanatra meglátszott rajta –, kicsit talán gyűlölte is, mert visszaemlékezett, milyen keményen bánt meghalt édesanyjával, hogy mennyire zsarnokoskodott felette, és az anyja halála után ez rámaradt örökségül.

Mandle-nek nem voltak édes gyermekei, és látszólag nem is vágyódott utána, hogy apa legyen. Olyanformán bánt a fiatal leánnyal, mint valami jobb cseléddel, és amióta csak közelebbi kapcsolatba jutottak, sohasem mutatta iránta a legcsekélyebb gyöngédséget vagy elismerést sem.

Tisztán szeszélyből kivette az iskolából, ahol korban és társadalmilag hozzáillő gyermekek között volt és hazavitte „The Woodlands” nyomott, feszült levegőjébe, idegbeteg édesanyja és saját, komor és igazságtalan társaságába, aki sokszor napokon át nem beszélt egyetlen szót sem. A lány érezte, hogy irigyelte őt – irigyelte tőle a boldogságot, amelyben a kedves intézeti élet részesítette, irigyelte tőle a tanulás lehetőségét, amelynek a segítségével egész életére önálló ember lehetett volna, irigyelte tőle a hitét az emberekben és még inkább magában a jó Istenben.

– A két szoba rendben van? – kérdezte recsegő hangon.

– Igen, papa – felelt a lány.

– Kövess el mindent, hogy minél nagyobb kényelmet nyújtsál a vendégeimnek – mondta parancsoló hangon. – Socrates Smith régi jó barátom, az öccsét nem ismerem.

A lány ajka szögletében enyhe mosoly ült.

– Milyen furcsa neve van – mondta.

– Ha neki jó, neked is jó lehet – mondta John Mandle.

A lány egyszerre elhallgatott.

– Tíz éve nem láttam Socratest – kezdte John Mandle és a lány érezte, hogy csak hangosan gondolkodik, különben nem szokta őt beavatni a bizalmába. – Tíz éve! Okos ember, nagyszerű ember!

A lány ismét kísérletet tett, hogy beszélgetésbe vonja mostohaapját.

– Ugye Smith az a híres detektív? – kérdezte a lány és megijedt, hogy ismét le fogják torkolni, de az öregúr legnagyobb meglepetésére bólintott.

– A legnagyobb és a legkiválóbb az egész világon, de legalább is Angliában mindenesetre. És mint az utóbbi időkben hallottam, az öccse is a nyomdokaiba akar lépni.

– Az öccse fiatal ember?

John Mandle hidegen végignézett a lányon bozontos szemöldöke alól.

– Huszonöt éves – felelte. – De most vedd tudomásul egyszer és mindenkorra, hogy nem tűrök a házamban semmiféle szerelmeskedést.

Molly bájos arca kipirult.

– Nem szoktam szerelmeskedni a vendégeiddel – mondta haragtól remegő hangon. – Miért beszélsz velem ilyen hangon?

– Mert nekem így tetszik – mondta az öregúr vállat vonva.

– Neked talán tetszik, de nekem nem – mondta a lány hevesen. – Tűrtem a zsarnokoskodásod szegény anyám halála óta, de most már a türelmem végén tartok. Ezt a gyönyörű helyet valóságos pokollá tetted a számomra, és nem akarok tovább szenvedni melletted.

– Ha nem tetszik, szedheted a sátorfádat – mondta John Mandle és közömbösen elfordult.

– Éppen ez az, amit tenni akarok – mondta a lány, most már kissé nyugodtabban. – Bevárom, míg a vendégek eltávoztak, aztán Londonba megyek, és magam fogom a kenyerem megkeresni.

– Bizonyosan csinos jövedelemre fogsz szert tenni – mondta Mandle gúnyos mosollyal. – Ugyan mihez akarsz kezdeni?

– Hála a te nevelésednek, semmihez sem értek – mondta a lány. – Ha ott hagytál volna az iskolában, most már kész tanítónő lennék.

– Tanítónő – mondta a mostohaapja durva nevetéssel. – Micsoda ostobaságokat beszélsz, Molly. Tudod jól, hogy ha cserbenhagysz, egy fillért sem kapsz a pénzemből a halálom után.

– Nem kell a pénzed, sohasem vágyódtam a pénzed után – kiáltott fel a lány szenvedélyesen. Az édesanyám néhány ékszert hagyott rám…

– Amelyeket én vettem neki – morgott az öregember. – Nem volt joga hozzá, hogy az én tulajdonom neked ajándékozza.

– Annyi bizonyos, hogy eddig nem sokat láttam az ékszerekből – felelt a lány.

Már éppen távozni akart a szobából, amikor mostohaapja visszahívta.

– Molly – mondta szelídebb hangon, mint ahogy valaha is beszélt vele, oly szokatlanul szelíden, hogy a lány megállt –, tekintettel kell lenned rám, nagyon beteg vagyok.

Molly haragja egyszerre megenyhült.

– Sajnálom, papa – válaszolta. – Gondolnom kellett volna rá. Nagyon fájnak a térdeid?

– Nagyon. Annyira, hogy már nem tudom elviselni – felelt nyögve. – Rettenetesen bosszantó, hogy ez a nyomorult reuma éppen most vett elő, amikor régi barátomat akarom vendégül látni. Azt hiszem, egy hétig legalább ágyban kellene maradnom. Küldd ide az inast és mondd neki, hogy hozza be a kerekesszéket. A szobámba akarok menni dolgozni.

A kertész és az inas egyesült erővel begurították a székben a tágas, levegős dolgozószobába. Ez a szoba, amelyet utólag építtetett hozzá a házhoz, dolgozószoba és hálószoba volt egyszerre, ha nem volt kedve felmenni a lépcsőkön, amikor a reuma elővette.

A lány, miután meggyőződött róla, hogy az öregurat jól elhelyezték az íróasztal mellett, háztartási teendői után látott.

Mandle kint ült a székében a ház előtt, amikor délután Socrates Smith és az öccse megérkezett.

– Mi baj, öregem? – kérdezte Socrates meglepetten –, csak nem vagy beteg, John?

– Ez a nyomorult reuma! – kesergett Mandle. – Boldog vagyok, hogy végre látlak, Socrates. Te semmit sem változtál.

– Ez itt az öcsém – mondta Socrates, és most a fiatalember is kezet nyújtott.

Molly mindaddig nem is került a szemük elé, amíg Lexington teára betolta a kocsit az ebédlőbe. De amikor a fiatalember megpillantotta a lányt, csaknem megállt a szívverése.

– Gyönyörű teremtés! – mondta a bátyjának, amikor uzsonna után egyedül maradtak. – Bájos és kedves! Láttál már valaha is ilyen szemeket, ilyen arcot… Istenem! Oly tiszta és makulátlan, mint egy rózsalevél. És láttad, milyen csodálatra-méltóan viselkedik…

– Lex, édes fiam, ne untass – mondta Socrates fáradtan. – Attól félek, hogy hosszú évek munkája kárba veszett. Miután annyi évig távol tartottalak az asszonyok kis játékaitól…

– Tudom, hogy most nem beszélsz komolyan – vágott közbe Lexington. – Tudod jól, hogy ez a lány elragadóan szép.

– Nem csúnya éppen – mondta az óvatos Socrates. – Az én számomra éppen olyan, mint a többi lány.

– Milyen hitetlen és milyen nyárspolgár vagy! – mondta Lex támadó hangon.

– Mind a kettő egyszerre nem lehetek – mondta Socrates bölcs nyugalommal. – Azonban valamit én is megfigyeltem… – Hirtelen, a barátjára való tekintettel, elhallgatott.

– Mit? – kérdezte az öccse várakozásteljesen. – A modort, ahogyan a mostohaapja bánik vele?

Socrates bólintott.

– Összeférhetetlen vén ember – mondta Lex hevesen. – Nem tudom megérteni az ilyen embert, akiben nincs a legcsekélyebb finom érzés sem, és olyan modorban beszél egy fiatal leánnyal, mint más a kutyájával. Hallottad, hogy veszekedett vele a cukor miatt?

– Azt hiszem, John gyűlöli a mostohalányát – mondta Socrates elgondolkozva. – És meg vagyok róla győződve, hogy a lány is gyűlöli őt. Egészen érdekes háztartás, tekintettel arra, hogy John Mandle állandó félelemben él.

– Félelemben?

Socrates Smith bólintott, mert kiolvasta a rettenetes halálfélelmet John Mandle szemeiből.

III. Mitől fél John Mandle?

– De hát mitől fél tulajdonképpen? – kérdezte Lexington tágra nyílt szemekkel.

– Azt én is szeretném tudni – felelt Socrates nyugodtan. – Láttad a vészcsengőt a kerítés közelében? Láttad, hogy a dolgozószoba ajtaján elektromos zár van? Aligha, hiszen még csak kezdő vagy az én mesterségemben. Láttad, hogy a revolver a hálószobájában és a dolgozószobájában egyformán könnyen elérhető helyre van téve, és a hármas tükröt, amely úgy van elhelyezve az íróasztala felett, hogy mindent láthat benne, ami mögötte, vagy akármelyik oldalon történik? Fél, rettenetesen fél a haláltól. Hidd el, hogy igazam van. A legkétségbeesettebb félelem tükröződik a szemében.

Lexington tátott szájjal bámult a bátyjára.

– Részben ez az oka az ideges viselkedésének és ezért tekintettel kell lenni rá. De ott látom Bob Stone-t – mondta hirtelen. Keresztülvágott a füvön és a férfi elé sietett, aki feléjük közeledett. Hatalmas, széles vállú, mosolygós arcú ember volt, és olyan harsogó hangon üdvözölte a vendégeket, amelyet mérföldekre el lehetett hallani.

– Soc, de hiszen te soványabb vagy, mint valaha! – mennydörögte. – Valósággal csak csont és bőr vagy. Hát leszoktál az evésről?

Socrates Smith mosolygott, miközben megrázta hajdani barátja hatalmas kezét.

– Zajos vagy, akár hajdanában, Bob – mondta és körülnézett John Mandle után.

– Házigazdánk jelenleg a masszőr kínzásai alatt nyög – mondta Lexington.

– Tehát ez az öcséd, már nem is emlékeztem rá. Csinos fiú, Socrates, nagyon csinos. Nem gondolja, Miss Templeton?

A lány meglepetten látta, hogy Lexington kissé zavarba jött.

– Nem tudok ítéletet mondani a férfiúi szépségről – mondta Molly. – Hiszen magán és a papán kívül nem is ismerek senkit.

Bob Stone a gúnyos megjegyzésre hangosat kurjantott és a térdére ütött. Erről eszébe jutott a barátját ért kellemetlenség.

– Szegény John, milyen sokat szenved a lábával. Kétségbeejtően sokat. És még hozzá az a baj, hogy Johnban nincs semmi hit és vallásosság.

Socrates élesen nézett az egykori detektív szemébe.

– Ez egészen meglepő kijelentés a részedről, Bob.

– A vallásosság? Igaz, csak későn tértem erre az útra. Nagy kár, hogy nem leszel ott Godalmingban a nagy feltámadási vitán. Evans, a walesi tiszteletes úr is el fog jönni. Nagyon érdekes lesz. Én is fogok beszélni.

– Te? – kiáltott fel Socrates meglepetten.

Bob Stone bólintott. Az arca természetellenesen ünnepélyes volt.

– Igen, beszélni fogok a gyülekezethez. Egyelőre ugyan még sejtelmem sincs róla, hogy mit – mondta. – De majd csak lesz valahogy, és remélem, nem fogom nevetségessé tenni magam. Végre, John!

John Mandle odakormányoztatta hozzájuk kerekesszékét. Komor arccal bámult öreg barátjára.

– Feltámadási vita? Jól hallottam? A hangod olyan, Bob, mint az angyalok éneke.

Bob nevetett.

– Úgy van. Jövő héten nagygyűlés lesz Godalmingban, amelyen én is fel fogok szólalni. Miért nem jössz oda te is, John? Jutalmul a jó Isten bizonyosan megszabadítana a reumádtól.

John valamit morgott magában a gyógyulásról általában és a papokról részlegesen, de Stone csak annyiba vette a haragját, mint valami jó tréfát.

Gyönyörű nyár eleji nap volt, és kint maradtak a szabadban, míg csak egészen be nem sötétedett.

A fiatal lány némi habozás után letelepedett a vendégek között, sőt még néhány megjegyzést is megkockáztatott. Határtalanul meglepte az a tény, hogy a mostohaapja ezúttal nem torkolta le olyan durván, mint máskor. A türelmet talán Lexington Smithnek köszönhette, de annál jobban félt, mi lesz a bátorsága következménye, ha majd egyedül marad a mostohaapjával.

– A találkozásunk nem emlékezteti a „Három Testőr”-re, Miss Templeton? – kérdezte Lex, és a lány mosolygott.

– Egyre csak hajdani szörnyű munkájukról beszélnek, felelevenítik azoknak a szegény ördögöknek az emlékét, akiket rabságra, akasztófára juttattak… – folytatta Lex.

– Legtöbb esetben tévedtünk, amikor büntetéssel sújtottunk embereket – vágott közbe Socrates. – A bűnösök sokkal érdekesebbek, mint a hétköznapi, vagy sikerekre visszatekintő emberek – elsősorban, ha beszélgetni akarunk róluk. Ha majd idősebb leszel, Lex, neked is lesznek hasonló emlékeid, és nagyon szívesen fogsz róluk beszélgetni.

– Köszönöm a bókot – mondta Lexington udvariasan.

– Az az érzésem, hogy a bátyja nagyszerű ember lehet – mondta a lány halkan. – Milyen csodálatos szemei vannak.

– Azt hiszem, az én szemeim is egészen tűrhetőek – mondta a fiatalember, aki esküdt ellensége volt az álszerénységnek.

A lány felkacagott.

– Nem, Socrates csakugyan rendkívüli ember – folytatta most Lexington komoly hangon. Ő a legokosabb ember, akit valaha láttam, akit egész életemen át csodálni fogok. Az édesapjáról beszélgettünk…

– Illetve a mostohaapámról – javította ki a lány nyugodt hangon.

– Bocsánatot kérek, igen, a mostohaapjáról. – Nagy udvariatlanság volt Lexington részéről John Mandle jelenlétében mentegetődzni. De Mr. Mandle egészen el volt merülve egyik fiatalkori élménye elbeszélésébe, és szerencsére nem hallotta a megjegyzést.

– Soc mondta nekem, hogy Mr. Mandle és Mr. Stone a legügyesebb emberek, akik valaha is voltak a Scotland Yardon. Ők ketten haditerv nélkül, ösztönszerűen, hajszálnyi pontossággal tudtak mindig dolgozni, és ez a tehetségük volt az, ami a sikerhez segítette őket.

Mindaddig kint maradtak a kertben, amíg a vacsorára hívó gong megszólalt. Akkor bementek a házba. A vacsora ünnepélyes volt és kitűnő. Bob Stone, mint mindig és mindenütt, vezette a társalgást. Kifogyhatatlan volt a különféle történetek elbeszélésében, és még Mandle is elmosolyodott – igen, bármennyire is hihetetlenül hangzik, egyszer vagy kétszer elmosolyodott az étkezés folyamán.

Ebéd után Lexington a kerekesszékében betolta a szalonba és odaállította a kártyaasztalhoz, de az ifjúság legnagyobb örömére Stone kijelentette, hogy nem akar játszani.

– Ez is egyike azoknak a földi örömöknek, amelyekről le akarok szokni – mondta.

– Öreg napjaidra valóságos szent leszel, Bob – mondta gúnyos mosollyal Mandle, de a hatalmas, nagy ember csak mosolygott.

– Bob egyetlen gyönge oldala, hogy mindenáron feltűnést szeretne kelteni – folytatta Mandle, mialatt is meggyújtatlan cigarettát szívta a fogai között. – Ezt az egyetlen rossz tulajdonságot sehogy sem tudtam kinevelni belőle. Mindenáron szerepelni akar. Mindenét odaadná érte, hogy egy kevés tapsot arathasson.

– De végre az is lehetséges, hogy Bob csakugyan hívő lett – mondta Socrates. – Történtek már ilyen esetek.

– Nála ez ki van zárva – mondta John Mandle kicsinylően.

– Bob nem nősült meg időközben?

Ezen az estén Mandle harmadszor elmosolyodott. Arra nézett, amerre a fiatal lány ült Lexingtonnal.

– Nem, még nem – mondta nyugodtan –, bár szívesen elszánná magát.

– Látom – mondta Socrates nyugodtan.

Lexington meghallotta a megjegyzést és felsóhajtott.

– Csak nem magát? – kérdezte halkan a lánytól.

Molly bólintott.

– És maga?

A lány vállat vont.

– Szeretem Stone-t, de nem ebben az értelemben, bár nagyon kedves, rokonszenves ember. A terve reménytelenül nevetséges, és ezt meg is mondtam neki.

– És mit szól hozzá a mostohaapja?

Molly egy pillanatig habozott a válasszal.

– Azt hiszem, a mostohaapám elvesztette az ügy iránt minden érdeklődését, amióta észrevette, hogy nem lelkesedem a terv iránt – mondta keserű hangon. – Ha azt hitte volna, hogy ez a házasság boldogságot jelenthet nekem, bizonyosan a legerélyesebben tiltakozott volna ellene.

Lex nem felelt. A lány egészen elbájolta, nemcsak azért, mert eddig kevés időt szentelt a nőknek.

A két óra, amelyet a vacsora után még együtt töltöttek, oly gyorsan repült el kettőjüknek, mint két perc, és Lexington meg volt lepődve és szomorkodott, amikor a bátyja felállt.

– Azt hiszem, legokosabb, ha lefekszem – mondta Socrates. – A falusi levegő egészen elálmosított. Te is jössz, Lex?

– Igen – mondta a fiatalember, mert észrevette a titkos figyelmeztetést a bátyja szemében.

– Bejössz kicsit a szobámba? – kérdezte az idősebb testvér, mialatt felértek a felső emeletre. – Azt hiszem, sejted, hogy a legérzékenyebb oldalán érintetted John Mandle-t? – kérdezte az öccsétől, amikor becsukta az ajtót maga mögött.

– Én? – kérdezte Lexington meglepetten.

– Figyelj! – mondta Socrates bólintva.

A szobájuk éppen a szalon fölött volt, és lentről izgatott szóváltás zaja hallatszott.

– Attól félek, hogy most zsörtölődik a leánnyal – mondta Socrates nyugodtan.

– De miért?

– Tudja Isten – mondta Socrates, miközben levetette a kabátját. – De észrevehetően bosszantja, ha valaki figyelmet szentel a mostohalányának. És csakugyan, Lex, el sem mozdultál az oldala mellől, és állandóan rajongó pillantásokat vetettél rá.

– Ez csak nem sértés? Ebben nincs semmi természetellenes.

– Sőt, nagyon is természetes, Lex – mondta mosolyogva Socrates. – Nem szeretem azt a modort, amely John Mandle házában uralkodik. Minden ember büszke lenne, ha ilyen lánya van, még akkor is, ha csak a mostohalánya. De az állandó félelem, amelyben él, teljesen kihozta a nyugalmából.

– Tehát még mindig fenntartod ezt a véleményt? – kérdezte Lexington.

Socrates bólintott.

– Láttad, amikor az inasa bejött? Bizonyosan ő szokta a dróthálót és a csapdákat elhelyezni, amelyekkel John Mandle a házát védelmezi.

– Megkérdezted, hogy mi ennek az oka?

Socrates a fejét rázta.

– Nem okos dolog megkérdezni egy embertől, hogy miért fél. Erről senki sem szeret nyilatkozni.

Hallották, amint a lány gyors léptekkel elhaladt a szobájuk előtt és közvetlenül utána a két cseléd súlyos lépteit, akik a hálószobájukba vitték Mr. Mandle-t.

– Jó éjszakát, John – kiáltott ki Socrates.

– Jó éjszakát – felelt egy mély, rosszkedvű hang.

– Jó éjszakát, Mr. Mandle – mondta most Lexington is, de nem kapott választ.

– Úgy látszik, csakugyan haragszik rád – mondta nevetve Soc.

Gyönyörű holdfényes éjszaka volt. Ott ültek cigarettázva a nyitott ablak mellett, mialatt az egész ház lassan elcsendesedett és a cselédek nehéz lépései is elhallgattak.

Halkan beszélgettek emberekről, a vidék szépségeiről, a gyönyörű éjszakáról. Lexington ásítva felállt, amikor a bátyja egyszerre megkérdezte:

– Miféle ház az ott?

A völgy túlsó oldalára mutatott, ahol nagy fehér ház állt a ragyogó holdfényben.

– Szerencse, hogy éppen ezt kérdezted, mert ez az egyetlen ház a környéken, amelyet ismerek – mondta Lexington. – Délután, mialatt sétáltam, nekem is feltűnt, és megkérdeztem az egyik kertésztől. A ház Mr. Jetheroe tulajdona, aki nagy emberbarát, de teljesen visszavonultan él. Ezenkívül jó barátságban van Molly Templetonnal, bár azt hiszem, hogy az apja nem tud róla. Ő… – A fiatalember nem fejezte be a mondatot.

A fehér ház egyik szokatlanul nagy ablakában fény villant meg. Azaz úgy tűnt fel, mintha az egész ablak felizzott volna valami földöntúli világosságban, amely a következő pillanatban már ismét kialudt.

– Mi volt az? – kérdezte Lexington.

Az ablak újra megvillant, aztán elsötétült. Azután gyors egymásutánban sokszor megismétlődött ez a jelenség.

– Valaki jeleket ad le, ezek Morse-jelek – mondta Socrates, aki betűzni kezdett: j-ö-j-j. A következő betűt nem tudta kivenni, és egy darab ideig tartott, míg meg tudta fejteni a jelzések értelmét. „ÁROM TÖLGYFÁHOZ” olvasta hangosan és most egyszerre rájött az értelmére. „HÁROM TÖLGYFÁHOZ.”

– Érthetetlen, ki az ördög küld ilyen titokzatos módon üzeneteket – mondta azután.

– Három magyarázatot is tudnék mondani – jelentette ki Lexington. – De ha azt mondom, hogy valami leszerelt tisztiszolga tanította meg szíve szerelmét ezekre a jelzésekre, akkor azt hiszem, legközelebb járok az igazsághoz.

– Nézz csak oda! – mondta Socrates szokatlanul izgatottan.

Karcsú, szinte légies alak surrant végig lopva a virágágyak mentén, a bokrok árnyékában.

Lex oda nézett és a szemei tágra nyíltak. Molly Templeton volt! A kezében kis csomagot vitt.

Egyszerre eltűnt a szemük elől, és a két férfi egymásra bámult.

– Semmi ok sincs rá, hogy miért ne menjen éjfélkor sétálni – mondta Socrates, és Lex bólintott.

– Jó éjszakát, Soc, aludj jól – mondta a fiatalember és felállt. – És hívjál, ha reggel sétálni indulsz. Remélem, amikor bejelentetted, hogy korán felkelsz és nagy sétát fogsz tenni, nem céloztál arra, hogy valami felkeltette a gyanúdat és ki akarod nyomozni?

– Majd mindent megtudsz holnap reggel – mondta sötéten Socrates.

IV. A három tölgyfánál

Lexington „mindent tudott”. Valaki egy nedves szivacsot dugott az arcába és pislogva, ásítva felült az ágyában. Ez a váratlan ébredés félbeszakította az álmát, amelyben az álom zavarosan összekeveredett a valósággal és látta Molly bájos alakját és John Mandle-t, amint keresztülhaladtak a füvön.

– Itt az ideje, hogy felkelj, fiam – mondta Socrates gyöngéd hangon.

Ő már teljesen fel volt öltözve, az ablak nyitva volt. Az egész környék beburkolódzott a reggeli ködbe, amelyen nehezen törtek át a nap sugarai.

– Hány óra? – kérdezte Lexington álmosan, és a papucsai után nyúlt.

– Fél hét, és még legalább négy mérföldet fogsz gyalogolni, mielőtt reggelihez jutsz.

Egy órával később már kint voltak a kertben. Úgy látszik, a házban mindenki későn kelt. John Mandle nekik is ugyanezt ajánlotta. Ő a maga részéről sohasem mutatkozott a déli órák előtt. És tegnap este még azt is kilátásba helyezte, hogy az egész napot ágyban fogja tölteni.

Mielőtt kiértek az utcára, egész csomó csaknem láthatatlan dróthálózaton haladtak keresztül, amely különféle vészjelzőkkel volt összeköttetésben, és az egyik helyen egy rendkívül ötletes magnéziumlámpával is.

– Még most sem tudom felfogni, miféle jelentősége lehetett a Morse-jeleknek – mondta Socrates, mialatt egymás mellett haladtak felfelé a domboldalon. – Emlékezhetsz, hogy csak a ház felét láttuk, a másik részét eltakarta a domb hajlása. Innen éppen jól láthatjuk – s a botjával előremutatott. A ház olyan volt a reggeli napsütésben, mint valami fehér ékszer. A köd már egészen eloszlott. Mögötte, kissé jobbra, Prince’s Place, Bob Stone házának a vörös teteje látszott.

– Azt hiszem, kár emiatt a fejed törni, Soc – mondta Lexington jókedvűen. – Egészen félelmetes, öreg detektív vagy. Még ezen a bűbájos helyen is rejtélyek és bűnök után kutatsz.

Ő maga viszont aggódva gondolt Mollyra, de nem mert beszélni róla.

Séta közben egyre közelebb jutottak a fehér házhoz. Egyszerű, négyszögletes épület volt, hatalmas ablakokkal, amelyek tündöklőitek a napfényben.

– Úgy látszik, az az ember, aki ebben a házban lakik, nagyon szereti a világosságot. Látod a földszinti és a szokatlanul nagyra méretezett emeleti ablakokat?

– Folytasd következtetéseidet, oh, nagy férfiú! – mondta Lexington. – Hűséges tanítványod leszek.

– Ne beszélj ostobaságokat – mondta Socrates, aki ezen a ponton nagyon érzékeny volt. – Errefelé út vezet a völgybe. Menjünk tovább, hogy közelebbről megnézhessük a fehér házat.

Az utacska egészen keskeny volt. Alig haladtak előre öt percig, amikor Socrates hirtelen megállt.

– Három tölgyfa! – mondta és előremutatott.

Éppen velük szemben három hatalmas tölgyfa állt. Az út egyenesen odavezetett.

– Erre a három fára vonatkozott a Morse-jelzés.

– Az ilyenféle helyeken mindig akad három tölgyfa, vagy három domb, vagy három híd – mondta Lexington. – Én a magam részéről nem vagyok elég romantikus arra, hogy különösebben érdeklődjek két szerelmes találkája iránt. Csodálnám, ha Mr. Mandle járt volna valaha is ezen az isteni helyen.

Socrates mosolygott.

– Szegény, öreg John, boldog volna, ha tudna két kilométert gyalogolni – mondta. – Már hónapok óta nem távozott a saját lábán a birtokáról.

Sűrű bokrok között haladtak előre és néhány pillanatra szem elől vesztették a fákat. Az út most egyszerre bekanyarodott és az egyik tölgy néhány méternyi közelségben tűnt elébük. Egyszerre Lexington érezte, hogy a bátyja megragadja a karját.

– Szent Isten! – kiáltott fel Socrates és előre mutatott.

Az egyik faág egészen kihajolt az út fölé, és rajta fekvő helyzetben szorosan oda volt kötözve egy ember. A karjai tehetetlenül lecsüngtek a fű fölé, az arca feléjük fordult és a két szeme között ott volt a bíborszínű sebhely, amelyet valami revolvergolyó okozhatott.

Socrates odarohant a fához és felnézett. Most már semmi helye nem volt a kétségnek.

A halott John Mandle volt. Meggyilkolták.

V. A cipő és Mr. Jetheroe

Hosszú ideig megdöbbenve álltak és a szörnyű képre bámultak, amely elébük tárult. Lexington mozdult meg hamarabb. Már éppen előre akart lépni, amikor Soc, aki még mindig fogva tartotta a karját, visszarántotta.

– Itt maradsz – mondta szigorúan.

– De hiszen ez Mandle! – suttogta Lex. Socrates bólintott.

– Úgy van, Mandle – mondta a detektív komolyan és a tölgyfa körül a földre nézett. – Sajnos, túlságosan kemény a föld, a lábnyomok nem hagyhatnak benne semmi nyomot – mondta sajnálkozva. – Menj körül gondosan, de vigyázz, nehogy olyan helyre tedd a lábad, ahol esetleg valami nyomot sejtesz.

A kihajló faág alatt állt. Ha kinyújtotta a karját és lábujjhegyre emelkedett, éppen elérhette a halott kezét.

– Gondosan járj körül, Lex, nézd meg alaposan, hátha találsz valamit. Én felmegyek a fára.

Meglepő gyorsasággal kúszott fel a bütykös fatörzsön. Nem volt nehéz feladat, mert a fa törzse erősen meg volt hajolva. Bizonyosan már mások is mászhattak fel rá, mégpedig a közelmúltban is. A fa kérge több helyen meg volt sérülve és egyes helyeken szöges talpú férficipő nyomai látszottak rajta. Könnyű volt elérni azt az ágat, ahol a halott feküdt, és Lexington, aki figyelmesen nézte a bátyját, látta, hogy a testre alig fordít figyelmet, ellenben hosszasan vizsgálgatta Mandle lábait. Ezenkívül nagyon érdekelték az alsó ágak, és rövidlátó emberek szokása szerint egészen közel hajolva nézett meg egyes helyeket, mert Socrates Smithnek meglepően jó szemmértéke volt.

Egyszerre lejött és könnyed mozdulattal leugrott a fűre.

– Igen – mondta.

– Tessék? – kérdezte Lexington kíváncsian.

De Soc nem adott bővebb magyarázatot. Bizonyosan látott valamit, amit előre sejtett.

– Találtál valamit? – kérdezte az öccsétől.

– Ezt – mondta Lex és átnyújtott egy kis sárgarézkupakot.

– 35-ös automata revolver. A sebhelyről láttam, hogy sárgaréz fejű golyóval lőtték agyon. Mást semmit sem találtál?

Lex a fejét rázta.

– Ugye, rettenetes? – kérdezte suttogó hangon és felnézett az ijesztő arcra, amely nyitott szemeivel mintha egyenesen rájuk bámult volna.

– Rettenetes – felelt a bátyja nyugodtan –, de azért nem kevésbé érdekes.

Lexington Smith nem volt eléggé tapasztalt ahhoz, hogy a gyilkosságot, mindentől elvonatkoztatva, mint művészi teljesítményt tudja szemlélni. Az ő számára ez a mozdulatlan, tehetetlen alak a házigazdája volt, aki néhány órával ezelőtt még élt és élni akart, és akivel az elmúlt estén beszélgetett.

– Milyen rettenetes izgalom lesz ez Mollynak! – gondolta magában hirtelen.

– Hogyan vihették véghez ezt a gyilkosságot? – kérdezte. – Kétségtelen, hogy többen voltak. Bizonyosan belopództak a házba, mialatt mi aludtunk. Ez az, ami a legjobban bánt.

– Mit gondolsz, hányan lehettek? – kérdezte Socrates nyugodtan.

– Legalább is hárman – felelt a fiatalember. – Kicipelték az ágyból, és mi nem is hallottunk semmit. Gondolod, hogy elkábították?

– Nagyon sok mindenre gondolok – felelt a detektív kitérően. – És most, Lex, mondd el te pontosan, amit gondolsz a gyilkosság előzményeire és okaira vonatkozóan.

Lexington egy pillanatig habozott.

– Bizonyosan volt néhány mindenre elszánt ellensége – felelt Lex. – Te magad mondtad, hogy állandó félelemben élt, tehát bizonyosan számított valami hasonló támadásra. Éjszaka behatoltak a szobájába, és vagy elkábították, vagy fenyegetésekkel kényszerítették a hallgatásra, azután kihurcolták erre az elhagyatott helyre és meggyilkolták.

Socrates a fejét rázta.

– Miért nem gyilkolták meg a házban? – mondta. – Ha el tudták kábítani, miért nem mérgezték meg? Miért fáradtak annyit, hogy csaknem egy mérföldnyi távolságra hurcolják és csak akkor lőjék agyon? Fiam, a feltevésed semmi esetre sem felelhet meg a valóságnak.

– De egészen bizonyos, hogy hozták – mondta állhatatosan Lexington. – Hiszen szegény Mandle nem tudta hasznát venni a lábainak. És, Soc, emlékszel a felvillanó fényekre, a Morse-jelekre?

– Nem felejtettem el ezt sem – felelt a bátyja nyugodtan. – Most menj vissza a házba, Lex, és telefonálj a rendőrségnek. Én addig itt maradok.

Lexingtonnak szerencséje volt, nem kellett visszamenni a házba. Amint kiért az országútra, az első ember, akivel találkozott, egy rendőr volt, aki lassú tempóban biciklizett felfelé a domboldalon. Lexington megállította és röviden elmondta, hogy mi történt.

– Meggyilkolták? – kérdezte hitetlenül a rendőr. – Mr. Mandle-t?

A biciklijét beállította a bokrok közé.

– Legyen szíves egy pillanatig várni, uram – mondta. – A felügyelő azonnal itt lesz, és akkor nem kell telefonálnom.

A kerületi rendőrfelügyelő csakugyan öt perc múlva arra jött a kocsiján és alárendeltje jelzésére megállt. Mindhárman azonnal odasiettek a tragédia színhelyére.

Socrates Smitht nem találták, de hallották, hogy ott keresgél a bokrok között. Néhány perc múlva előkerült egy pár sárcipővel a kezében.

Lexington időközben már leleplezte a bátyját. Socrates Smith nevét mindenütt ismerték és becsülték.

– Rettenetes eset, Mr. Smith – mondta a rendőrtiszt.

– Rettenetes – mondta Socrates, és kutató pillantással felnézett a halottra.

– Borzalmas látvány – folytatta a felügyelő. – Vajon miért kötözték meg?

– Nincs túlságosan erősen megkötözve, azt hiszem, önök is azonnal látni fogják – mondta Socrates. – A kötél csak éppen hogy át van vetve a testén. Úgy látszik, mintha nagyon erősen volna megkötözve, de az első, amit láttam, amikor felmásztam a fára, hogy a kötél nincs is sehol csomóra kötve. Véletlenül egyensúlyi helyzetben van a fán, csak azért nem esik le. Lábnyomokat semerre sem látni.

– A föld nagyon kemény – mondta csalódottan a rendőrtiszt, de egyszerre kiderült az arca. – Ha a völgyön át jöttek, akkor keresztül kellett haladniuk egy helyen, ahol egészen lágy, agyagos a föld. Néhány száz lépésnyire innen forrás van, és ott mindig nedves és puha a talaj.

– Csakugyan? – kérdezte Socrates meglepetten. – Akkor már ennek is megvan a magyarázata. – Felemelte a gumi sárcipőket és megmutatta a sarkaikat. Egészen be volt vonva mind a kettő vékony réteg agyagos földdel, amely már egészen rá volt száradva. – Már csodálkoztam, hogy kerül ez ide – mondta.

A felügyelő a kezébe vette a cipőket és alaposan megnézte.

– Egészen új – mondta fölöslegesen és a fejét rázta. – Ilyen sárcipőket akárhol lehet vásárolni, és még ha tudnánk is, hogy Godalmingban vették, akkor is nagyon nehéz volna a vásárlót kinyomozni.

Socrates Smith bólintott.

– Igen. Ez az első számú rejtély, amelyet egyelőre nem tudok megoldani. Nem tudom elképzelni, mi szükség volt a sárcipőkre.

– Csak egy párt talált?

– Csak egy párt – mondta Smith komolyan. – Mert ezt a gyilkosságot csak egy ember hajtotta végre.

Lexington csodálkozva nézett a bátyjára.

– Csak egy? – kérdezte hitetlenül. – Hát azt hiszed, hogy egyetlen ember el tudta volna cipelni ilyen messzire?

– Én továbbra is azt állítom, hogy csak egy ember részes ebben a gyilkosságban – mondta Socrates nyugodtan.

– Feltétlenül kellett, hogy többen legyenek, Mr. Smith. – Most a rendőrfelügyelő is Lexington pártjára állt. – Ön talán nem tudja, hogy Mr. Mandle erős reumában szenvedett és már több mint egy hónapja nem mozdult ki a házából. Éppen két vagy három nappal ezelőtt panaszkodott nekem emiatt.

– Tudom – szakította félbe Socrates. – Az öcsém és én látogatóban vagyunk nála.

– A házában laknak? – kérdezte a rendőrfelügyelő meglepetten.

Socrates bólintott.

– És mégis, a leghatározottabban azt állítom, hogy a gyilkosságot csak egy ember hajtotta végre – mondta.

A felügyelő hosszan felsóhajtott.

– Akkor mindenesetre hatalmas erejű ember lehetett.

– Most menjünk és nézzük meg a forrás környékét – mondta Socrates. – Azt hiszem, ott majd meg fogjuk találni a sárcipők lenyomatait. Mellékesen megjegyezve, a sárcipő száma tizenkettes és olyan valaki viselhette, akinek valamivel nagyobb lába van, mert az egyik a sarkánál egy helyen fel van repedve.

Vagy százlépésnyire mentek előre a kanyargós úton, amikor mocsaras, süppedős talajra értek. Itt a sárgás színű föld sötétszürkére vált és nedves és tapadós volt.

– Vigyázat! – figyelmeztette a társaságot Socrates. – Legalább egy tucat lábnyom van itt, de a nagy részük régi. Itt vannak a sárcipőink is!

Belegázolt a mocsaras talajba, és a mély lábnyomra mutatott, amely láthatólag a sárcipőtől származott. A szakadást, amely a sarkán volt, tisztán ki lehetett venni, de azon a helyen csak egy nyomot találtak. A másik nyomot néhány lépésnyivel odább, a forrás másik oldalán találták meg.

– Úgy látszik, hosszú lábai vannak ennek az embernek – mondta a felügyelő. De Socrates a fejét rázta.

– Nem, átugrott a sáron – mondta. – Nézze csak, milyen mély a benyomódás ezen az oldalon, és itt látszik, milyen nehezen tudott kievickélni. Bizonyos, hogy ismerős volt itt a környéken, mert helyesen számította ki az ugrás hosszát.

– Mi az? – kérdezte Lexington és valamire rámutatott.

Socrates követte a mutatott irányt és átment a forrás túlsó, jóval sárosabb oldalára.

– Szent Isten! – kiáltott fel, amint odaát volt a túlsó oldalon. Lehajolt és felemelt egy cipőt.

Női cipő volt. Mélyen be volt ágyazva a sárba, és közvetlenül mellette másik lábnyom volt, amely láthatólag szintén ugyanattól a cipőtől származott.

– Női cipő! Ez már nagy fontosságú lelet – mondta a felügyelő. – Valaki láthatólag beleragadt a sárba és itt hagyta a cipőjét.

Socrates bólintott.

– És úgy veszem észre, el akarta kerülni, hogy nyomok maradjanak utána.

Kicsiny cipőcske volt, még csaknem egészen új és kíváncsian megnézegette.

– Valódi, Amerikában készült cipő – mondta és hátrahajtotta a nyelvét.

A talp belső részébe valaki beírta a kezdőbetűket: M. T.

– M. T. – ismételte – Molly Templeton!

– Molly Templeton! – ismételte Lex is. – Szent Isten, Soc, teljesen ki van zárva, hogy ő itt járt volna! Ő…

Most egyszerre eszébe jutott a légiesen karcsú alak, akit tegnap este láttak, amint a sötétség leple alatt keresztüllopódzott a füvön.

Molly Templeton! A legszebb, legédesebb lány, akit valaha látott! Vajon mit kereshetett itt, mi célja volt azzal, hogy lehetőleg nem akart nyomokat hagyni az agyagos földben?

Megdöbbenve bámult Socratesre és most egyszerre látta, hogy a bátyja mosolyog, váratlanul mosolyog, mert rendkívüli komolysággal szokott viselkedni a hasonló helyzetekben.

– Hová vezet ez az út? – kérdezte hirtelen.

– A fehér házhoz. Mr. Jetheroe hazához.

Socrates bólintott.

– Ki ez a Mr. Jetheroe? – kérdezte.

A felügyelő kissé zavarba jött, nem tudta eléggé pontosan és értelmesen megadni a választ a kérdésre.

– Valami íróféle – mondta. – Nem tudom, tulajdonképpen mi a mestersége, de azt hallottam, hogy tudományos cikkeket ír. Nagyon nyugodt, kellemes ember. Jó barátja Miss Mandle-nek.

A felügyelő nyilvánvalóan nem tudta, hogy Molly csak a mostohalánya Mandle-nek, mert hozzátette:

– Ki az a Molly Templeton, akit az imént említett?

Lexington legnagyobb meglepetésére a bátyja így válaszolt:

– Egy hölgynek a neve, akit ismerek. Véletlenül jutott az eszembe. Jetheroe már régóta él ezen a környéken?

– Négy éve – mondta a felügyelő. – Két hónappal azután jött ide lakni, hogy Mrs. Mandle meghalt. Azt hiszem, előzőleg évekig utazgatott.

– Úgy, utazgatott? – kérdezte Socrates elgondolkozva.

Lexingtonnal együtt megindult előre az úton, a fehér ház felé. A felügyelő és a rendőr ott maradtak, hogy őrizzék a holttestet.

– Természetesen, Mandle-nek sok ellensége volt – mondta. – Egész csomó nagyreményű fiatalembert juttatott a bíróság kezére, és bár nem sokat lehet adni azokra a fenyegetésekre, amelyeket emberek elítélésük pillanatában mondanak, azonban szórványosan mégis előfordulnak esetek, amikor a fogoly a fogság hosszú évei alatt másra sem gondol, mint a bosszújára.

– Gondolod, hogy ez is hasonló eset lehetett? – kérdezte Lexington.

– Lehetséges – felelt Socrates –, lehetséges. Mindenesetre az az ember, aki hirtelen feltűnik valahol, miután hosszú évekig úton volt, mindig gyanús nekem.

Amikor beléptek a kerítésen és végighaladtak a kavicsos úton, füst szállt fel Jetheroe házának a kéményéből.

Egy cselédlány, akit megleptek a korai látogatók, nyitott ajtót.

– Mr. Jetheroe a szobájában van – mondta. – Kit jelentsek be?

– Csak annyit mondjon, hogy Smith keresi, és nagy fontosságú ügyben akarunk vele beszélni – felelt Socrates.

Néhány pillanat múlva bevezették őket a nagy, kissé rendetlen dolgozószobába. Egy férfi ült a hatalmas tölgyfa íróasztal előtt. Előtte félig teleírt papírlap hevert. Bozontos, fehér szemöldöke alól kíváncsian nézett látogatóira.

– Rendkívüli megjelenésű ember – gondolta magában Socrates teljes joggal.

Több mint hat láb magas lehetett és a soványsága még magasabbnak tüntette fel.

Az arca keskeny és nemes metszésű volt. A haja, mint valami dús, fehér sörény, leért egészen a gallérjáig.

Lexington megállt a nagy Liszt-szobor előtt.

– Jó reggelt, uraim – mondta Mr. Jetheroe.

A modora bizonytalan volt. És mégis, Lexington úgy érezte, hogy érdes, kemény hangjában van valami fenyegető tiltakozás.

– Miben lehetek szolgálatukra?

– Mr. John Mandle-lel kapcsolatban akarok önnel beszélni – mondta Socrates nyugodtan, és úgy vette észre, hogy Jetheroe összerezzent.

– Mr. Mandle-t látásból ismerem – mondta. – Talán az ő megbízásából jöttek?

– Mandle meghalt – mondta Socrates. nyugodtan.

– Meghalt?

Különös izgalom tükröződött hirtelen felvillanó szemeiben, és a viselkedése alig észrevehetően megváltozott.

– Meghalt? Csakugyan?

– Múlt éjszaka meggyilkolták, néhány száz méternyire az ön házától – mondta Socrates, és azután néhány percnyi halálos csend következett.

– Nagyon érdekes – mondta Jetheroe és a hangja hideg és éles volt. – Sőt, több ennél: rettenetes. Megtalálták már a gyilkost?

– Most keressük – mondta Socrates.

– Ön talán detektív?

Socrates mosolygott.

– Azt mondják – mondta –, bár nem teljesítek tényleges szolgálatot. A nevem Socrates Smith. Talán már hallott rólam?

Jetheroe bólintott, Socrates legnagyobb meglepetésére.

– Igen, olvastam a könyvét a vérnyomokról – mondta. – Talán segítségére lehetek valamiben, Mr. Smith? Előre is megmondom, hogy nem ismertem személyesen Mr. Mandle-t, a mostohalányát viszont nagyon jól ismerem – mondta nyomatékosan.

– Miss Templeton itt volt a múlt éjszaka?

Ezúttal Jetheroe tökéletesen uralkodott magán.

– Már két vagy három napja nem láttam Miss Templetont.

– Nem volt itt a múlt éjszaka?

Jetheroe a fejét rázta.

– Miért gondolja, hogy itt volt? Tudtommal odahaza van, Mr. Mandle házában. Tud ő arról, hogy önök felkerestek? – kérdezte.

Semmi bizonyítékkal alátámasztható ok nem volt arra, hogy Socrates kételkedjen Jetheroe szavaiban. A viselkedése, a modora természetes volt, minden habozás nélkül válaszolt a kérdéseire. És Soc mégis halálos biztossággal tudta, hogy ez a fehér hajú ember meg akarja téveszteni.

– Ne vegye rossz néven a megjegyzésem, Mr. Jetheroe, de úgy veszem észre, Mr. Mandle halála nem tett mélyebb benyomást önre.

– Csakugyan, nem is tett rám mélyebb benyomást – felelt Jetheroe. Hátradőlt a karosszékében és összekulcsolta a kezeit. – Egyáltalán nem lep meg az a tény, hogy Mr. Mandle-t meggyilkolták.

– Miért nem lepte meg? – kérdezte Socrates komoly hangon.

Jetheroe alig észrevehetően elmosolyodott.

– Mandle nem volt éppen közszeretetben álló egyéniség. Nagyon szívtelenül bánt Mollyval, de ez nem tartozik a tárgyhoz. Rendőrtiszt volt, és bizonyosan sok ellenséget szerzett magának. Könyörtelen, kíméletlen ember volt, a barátjával, Stone-nal együtt, és ha valami szegény ördög a hatalmukba került, mindent elkövettek, hogy keresztülvigyék az elítéltetését.

– Úgy látszik, ön sokat tud Mr. Mandle-ről, Mr. Jetheroe?

Jetheroe vállat vont.

– Az ember annyi mindent hall. Az ő élete, akár csak az öné, Mr. Smith, bizonyos fokig a nyilvánosság előtt játszódott le.

– Talán önnel szemben is követett el valami igazságtalanságot? – kérdezte Socrates minden kertelés nélkül, és Jetheroe ismét halványan elmosolyodott.

– Hogyan követhetett volna el velem szemben bármi igazságtalanságot, hiszen a legutóbbi időkig azt sem tudtuk egymásról, hogy a világon vagyunk. Hosszú ideig utazni voltam.

Socrates Smith, bár az arca mozdulatlan maradt és látszólag szórakozottan bámult maga elé, szélsebesen gondolkozott. Mintha csak véletlenül tenné, a zsebébe nyúlt és elővett egy kis zsebkönyvecskét.

– Azt hiszem, okosabb lesz, ha csinálok néhány jegyzetet – mondta. – Bár hivatalosan nem vagyok tagja a Scotland Yardnak, véletlen jelenlétem a tett színhelyén kötelez, hogy állást foglaljak az ügyben.

– Hol érte a lövés? – kérdezte Jetheroe.

– Honnan tudja, hogy agyonlőtték? – csapott le hirtelen Socrates Smith, de Jetheroe csak egy másodperc ezredrészéig volt zavarban.

– Ez most csaknem úgy hangzott, mintha tudomásom lett volna a gyilkosságról – mondta futó mosolyával. – De majd megmagyarázom, miért gondoltam, hogy agyonlőtték. Fél tizenkettő felé, esetleg éjfél után negyed egy is lehetett már, itt ültem és dolgoztam. Egyik cikkem kefelevonatát javítottam, amelyet a „Scientific Englishman” részére írtam – tessék, itt van a kefelevonat. – A hosszú, keskeny papírívekre mutatott, amelyek ott feküdtek íróasztalán. Munka közben egyszerre csak lövést hallottam. A hang a völgy felől jött. Ezt a kis mélyedést, amely néhány száz lépésnyire a házamtól elterül, itt völgynek nevezik, bár nem érdemli meg ezt a nevet. Azt hiszem, azért nevezték el így, mert egy kis forrás van benne, sőt, ha sok az eső, kis patak is folyik keresztül rajta.

– Csak egy lövést hallott?

– Csak egyet – felelt Jetheroe. – Nem gondolkoztam róla bővebben, mert azt hittem, hogy vadorzók járnak a völgyben. Amikor ön az imént említette, hogy Mr. Mandle-t meggyilkolták, azonnal eszembe jutott a lövés és a kettőt összefüggésbe hoztam.

– Úgy – mondta Soc, és felnyitotta a kis jegyzőkönyvét.

Ott állt a kis asztalnál, amely Jetheroe könyöke mellett volt elhelyezve. Egy csésze tea és pirított vajas kenyér szeletek maradványait pillantotta meg rajta.

Socrates a térdére fektette a jegyzőkönyvét és három szót írt bele. Jetheroe élesen nézett rá.

– Ismeri ezt az embert? – kérdezte Socrates, mialatt átnyújtotta neki a könyvet.

Jetheroe csodálkozva elolvasta a nevet, azután a fejét rázta és visszaadta a könyvecskét.

– Nem, nem ismerem ezt a hölgyet – mondta. – Miért kérdi?

– Megvan rá az okom – mondta Socrates és a zsebébe csúsztatta a jegyzőkönyvet.

– Egészen biztos benne, hogy nem látta Miss Templetont a múlt éjszaka? – kérdezte még egyszer szelíd hangon.

– Egészen bizonyos – felelt a másik határozottan. – Nem láttam Miss Templetont már…

Socrates Smith lehajolt és Jetheroe nagy papírkosarába nyúlt, amely az íróasztal alatt állt. Valamit kihúzott belőle.

– Volna szíves megmagyarázni, hogy került ez ide? – kérdezte és Lexington csaknem felkiáltott meglepetésében, mert a bátyja női cipőt tartott a kezében, és azonnal látta, hogy ez annak a párja, amelyet ott találtak a forrás mellett.

VI. Molly Templeton eltűnése

Jetheroe mozdulatlan arca csak egy pillanatra rezzent meg.

– Ez csakugyan Miss Templeton cipője – mondta –, és az ittlétét nagyon könnyen meg tudom magyarázni. Valamelyik esős napon Molly átjött hozzám, és csak az egyik lábán volt cipő. Az egyik valahol beleragadt az agyagos talajba. Az eső még akkor is esett és sötét volt. Egy pár ócska cipőt vettem kölcsön a szobalányomtól, hogy Molly hazamehessen, és igyekeztem felkutatni a másikat. Ezt a cipőt néhány napig itt tartottam a dolgozószobámban, abban a reményben, hogy a másik előkerül, és csak tegnap este dobtam be a papírkosárba, gondolva, hogy most már valószínű, hogy a cipőt soha többé nem fogjuk viszontlátni.

Socrates Smith elhallgatott. Lexington pedig megkönnyebbülten felsóhajtott, mert a történet egészen hihetően hangzott. De Jetheroe azt a hibát követte el, hogy még jobban alá akarta támasztani az elmondottakat és további magyarázatokkal is szolgált.

– Miss Templeton másnap visszaküldte a kölcsönkapott cipőt, úgyhogy a szobalánynak meg sem mondtam, hogy a cipőjét tudtán kívül kölcsönadtam.

– Értem – mondta Socrates. – Tehát ha esetleg a szobalányt ki akarnám kérdezni erről az esetről, biztos, hogy semmit sem tudna róla. Mondhatom, ezt kitűnően kieszelte. Isten önnel, Mr. Jetheroe.

Jetheroe nem felelt. Mozdulatlanul, figyelve állt az asztal mellett és kísérletet sem tett, hogy a látogatóit kikísérje a kapuig.

– Nos, mit gondolsz, Socrates? – kérdezte Lexington, miközben visszafelé haladtak a tett színhelyére.

– Azt, hogy Jetheroe hidegvérrel hazudik – mondta csaknem vidáman.

– Miféle nevet írtál be a jegyzőkönyvedbe?

Socrates hangosan felkacagott.

– Fogadni mernék, hogy sohasem fogod kitalálni.

Megállt és kinyitotta a könyvecskét. Lex elolvasta a nevet és meglepetten nézett a bátyjára.

– Ha jól tudom, ez egyik híres amerikai filmsztár neve? – mondta. – Mi köze van neki ehhez a dologhoz?

– Egyáltalában semmi – felelt jókedvűen Socrates és az öccsére pillantott. – Nem vetted észre, hogy Mr. Jetheroe vajas kenyeret evett?

– De az Istenért, miféle összefüggés lehet a vajas kenyér és Mary Miles Minter között? – kérdezte Lexington, akit egészen megzavart a csodálkozás.

– Bármilyen tisztán is eszik az ember, bármilyen gondosan is törli meg a kezét vajas kenyér után – válaszolt Socrates –, egy kevés vaj ottmarad az ujján. Ha figyelmesen megnézed itt a papírt, látni fogsz a sarokban egy ujjlenyomatot. Csak fordítsd úgy a könyvet, hogy a nap sugarai merőlegesen érjék a lapját.

– Tehát csak az ujjlenyomatát akartad megszerezni? – kérdezte Lexington csodálkozva.

– Úgy van, és a kívánságom tökéletesen be is teljesedett. – Becsukta a könyvecskét és összefogta egy gumiszalaggal. – Már mondtam, hogy mindig gyanúsak azok az emberek, akik elmennek a hazájukból és hosszú évekig távol maradnak. Különösen, ha senki sem tudja, hol, merre jártak utazásuk alatt. Nem vetted még észre, hogy az igazi utazók, akik csakugyan hosszú éveket töltöttek idegen országokban, amint összekerülnek valakivel, utazásaikról kezdenek beszélni, az ország szépségeiről, ahol hosszasabban tartózkodtak, a viszontagságaikról, vagy bármely más jellemző apróságról, amit az útjukon tapasztaltak. Csak gondolj azokra, akik hazajöttek Argentínából, Ausztráliából vagy Dél-Afrikából. Az első, amit új ismerőseiknek elárulnak, hogy ismerik ezeket az országokat. Ha egy ember, aki hosszú távollét után jön haza, hallgatag vagy zárkózott a távol töltött évekre vonatkozóan, akkor vagy fogságban töltötte az időt, vagy az őrültek házában, vagy menekült abból az országból, ahol tartózkodott.

– Milyen gyanakvó és gonosz vagy! – mondta Lex csodálkozva. – Gondolod, hogy Jetheroe tud valamit a gyilkosságról?

– Kérdezzük meg a felügyelőt, hogy mit tudott meg azóta – felelt kitérően Soc.

A felügyelő nem tudott semmi újabbat mondani. Két munkás segítségével, akiket erre a célra rendeltek oda, John Mandle testét leemelték a fáról. Socratesnek igaza volt, hogy csak egész lazán volt odakötözve.

– És most – mondta Socrates – az a szomorú feladat vár ránk, hogy a lányának megvigyük a rossz hírt. Ha nem veszi rossz néven, felügyelő úr, előre megyek.

Mallett felügyelő bólintott.

– Azt hiszem, uram, így lesz a leghelyesebb, és jó volna, ha valaki értesítené Mr. Stone-t is.

– Egészen megfeledkeztem Stone-ról – mondta Socrates elgondolkozva.

– Bizonyosan mélyen meg fogja rendíteni a hír – mondta a felügyelő. – Nagyon jó barátok voltak és együtt szolgáltak a rendőrségen is. De ezt bizonyára ön is tudja?

– Igen – bólintott Socrates.

A ház felé menet szokatlanul csöndes volt, és Lexington kérdéseire egészen kurtán válaszolt.

Mire visszaértek, a cselédség már ébren volt, de senki sem vette észre John Mandle távollétét. Timms, az inasa, éppen a ruháit tisztogatta, amikor Socrates közölte vele a hírt. Az ember elsápadt és csaknem elájult.

– Meghalt! – suttogta rémülten. – Meggyilkolták? Hogyan? A szobájában?

– Nem, a három tölgyfánál – felelte Socrates nyugodtan.

– De hogyan jutott oda? Hiszen szegény nagyságos úr nem tudott járni.

– Még nem voltak benn a szobájában?

– Nem, uram. Sohasem szoktam bemenni a szobájába, míg nem csönget. Nem szerette, ha felkeltették.

– Miss Templeton már felkelt? – kérdezte Socrates.

– Majd megkérdezem a szobalányt – mondta az inas, és eltűnt a személyzeti szobában. Néhány perccel később a fejét rázva tért vissza.

– Nem, uram. Miss Templeton nem szokott fél tíz előtt lejönni a szobájából.

– Menjünk előbb Mr. Mandle szobájába. Kérje meg a szobalányt, hogy keltse föl Miss Templetont, és mondja neki, hogy valami fontos mondanivalóm van a számára.

John Mandle hálószobája a legtágasabb, legszellősebb terem volt az egész házban. Rendesen, de nem különösebb ízléssel volt berendezve. Az egyik sarokban állott az ágy. Természetesen üres volt. Sőt, Socrates első pillantásra látta, hogy senki sem aludt benne. Timmshez fordult, aki bekísérte a két urat.

– Nem segédkezett tegnap Mr. Mandle-nek a vetkőzésnél?

– Nem, uram – mondta az inas a fejét csóválva. – Mr. Mandle-nek egészen különös szokása volt ezen a téren. Mindig egyedül szokott vetkőzni, de megkívánta, hogy az öltözködésben segítségére legyek.

– Hol látta utoljára a gazdáját tegnap este?

– Ott ült az ágya szélén, éppen azon a helyen.

A benyomott helyre mutatott az ágy lábánál. Azon a helyen bizonyosan ült valaki. A paplan vissza volt hajtva, a pizsama rendesen összehajtogatva ott feküdt a párnán, de láthatólag az éjszaka senki sem pihent rajta.

– Hová vezet ez az ajtó? – kérdezte Socrates, az egyik ajtóra mutatva.

– A külön lépcsőházba, amelyet Mr. Mandle csináltatott magának. A földszinti dolgozószobájába vezet, de nagyon ritkán szokta használni.

Socrates lenyomta az ajtó kilincsét: nem volt bezárva. A lépcső szűk és sötét volt, és amikor körülnézett lámpa után, a fali polcon megpillantott egy hordozható elemlámpát. Leemelte és fordított egyet a kapcsolóján. A fény szokatlanul erős volt ilyen kis kézilámpához képest, de a világosság sem adott semmi magyarázatot John Mandle titokzatos tragédiájára vonatkozóan. A lépcső végénél másik ajtó volt, amely szintén nem volt lezárva. John Mandle dolgozószobájába vezetett, amelyet nemrégen építtetett és ahol annyi időt szokott eltölteni. Kerekes kocsija ott állt az íróasztala mellett. Socrates kipróbálta az ajtót, amely a kertbe vezetett, ez is nyitva volt.

– Különös – gondolta Socrates. – Nagyon különös. – Az ajtón elektromos ellenőrzőzár van. Láttam a kapcsolóját az íróasztal mellett. Aligha feküdt volna le úgy, hogy egyik vagy másik módon be ne zárja a szobáját.

További felfedezést is tett. A második elektromos biztonsági zár, amely John Mandle szobájában, az ágya fölött volt, szintén nyitva volt.

– Nagyon különös – mondta. – Mi történt? – kérdezte az izgatott szobalányhoz fordulva, aki közben a szobába lépett.

– Nem kapok választ Miss Templeton szobájából – mondta. – Sokáig kopogtattam. Az ajtó kulcsra van zárva.

Socrates felsietett a lépcsőkön.

– Ez a szobája, uram – mondta a lány.

Socrates is megpróbálta kinyitni az ajtót, azután lehajolt és benézett a kulcslyukon.

– A kulcs nincs a zárban – mondta és bekopogtatott.

– Miss Templeton! – kiáltott be hangosan.

Nem kapott választ. A vállát nekifeszítette az ajtónak. A zár recsegve-ropogva engedett és Lexington, aki még sohasem győződött meg ennyire a bátyja rendkívüli erejéről, tágra nyílt szemekkel bámult rá.

Socrates besietett a szobába. Üres volt!

Ebben az ágyban sem aludt senki. Kisietett a folyosóra, ahol megtalálta az inast.

– Timms – mondta –, hol szokta tartani Mr. Mandle az értékeit?

– A páncélszekrényben, uram – felelt az inas.

– Hol az a páncélszekrény?

Timms elmagyarázta, hogy a páncélszekrény az úgynevezett könyvtárszobában van, a ház hátulsó részén lévő kis szobában, ahová Mandle vissza szokott vonulni olyankor, ha erőt vett rajta a rosszkedve.

A kis tűzbiztos szekrény a szoba sarkában állt és nem is volt különösebb vizsgálatra szükség, hogy lássák, mi történt, mert az ajtó tárva-nyitva volt és néhány értéktelen apróságon kívül semmi sem volt a szekrényben.

VII. Látogatás Bob Stone-nál

– Mr. Mandle-n kívül más valakinek is volt kulcsa a páncélszekrényhez? – kérdezte az inastól, amikor kissé magához tért a meglepetéstől.

– Igen, uram, Miss Mollynak is volt kulcsa hozzá – mondta az inas. – Azt hiszem, semmi nagyobb érték nem volt a szekrényben. Miss Molly itt szokta tartani a háztartási könyveit és a háztartási pénzt.

– Mást semmit?

Timms habozott.

– Azt hiszem, néhány ékszer volt idebenn. A szobalány még régebben mesélte, hogy Miss Molly egyszer nézegette az ékszereket, és Mr. Mandle nagyon zsörtölődött vele emiatt. Mr. Mandle sohasem tartott nagyobb összeg pénzt idehaza. Ha pénzre volt szüksége, beküldött Godalmingba, a bankba. Rendszerint pénteken szoktam odamenni.

Tíz perccel később, Socrates odalenn sétálgatott a füvön, lehajtott fejjel és karba tett kezekkel. Lexington, akit az ügyeknek ez az új fordulata egészen kihozott a sodrából, kialudt pipájával a kezében, figyelmesen nézett rá.

– Mihez kezdünk most, Soc? – kérdezte, amikor végre Socrates abbahagyta nyughatatlan bolyongását.

– Egyelőre meg fogunk reggelizni – felelt a bátyja nyugodtan. – Ma reggel már jóval több titokzatos eseménynek jöttem a nyomára, amennyit éhgyomorra el tudok viselni.

Jó étvággyal megreggelizett. Lexington alig evett egy falatot.

– Látom, hogy a lány miatt bánkódsz – mondta Socrates az öccsének, mialatt a kávéját kortyolgatta. – Édes fiam, egészen nekibúsultad magad, amint látom.

– Lehetetlen, hogy bele legyen keverve ebbe a dologba – tiltakozott Lexington. – El tudod képzelni, hogy ilyen lány, ezzel az arccal…

– A pályám alatt nagyon sok szép és rokonszenves bűnös nővel találkoztam, Lex – mondta Socrates elgondolkozva.

Lexington tágra nyílt szemekkel nézett a bátyjára.

– Ő nem lehet bűnös.

– Nem is mondtam, hogy az, és így bátran beszüntetheted ezeket a gyilkos pillantásokat. Tudhatod, hogy az erőszakot minden formájában hivatalból üldözöm. Jelenleg olyan kifejezés villog a szemedben, mintha bármelyik percben hajlandó volnál megverekedni velem.

– De Soc, drága öregem, ez teljesen lehetetlen! Teljesen lehetetlen! – mondta a fiatalember nyomatékosan. – Hogyan tudta volna ő olyan hosszú úton magával cipelni Mandle-t?… Nevetséges!

– Hogyan tudta volna cipelni bárki más? Erre nem gondoltál? Feltéve persze, hogy Mandle csakugyan nem tudott járni – mondta Socrates. – Egyelőre, a jelzések titkát megfejtettem.

– Megfejtetted?

– Azt hiszem. Mr. Jetheroe adott le jelzéseket Miss Mollynak.

– Tehát akkor nem hiszed el, hogy…

– Semmi esetre sem hiszem el, hogy már napok óta nem látták egymást. Sőt, meg vagyok róla győződve, hogy tegnap találkoztak, mert az a cipő, amelyet Jetheroe szobájában találtunk, ugyanaz volt, amelyet a megérkezésünkkor viselt.

Lexington meglepetten bámult rá.

– Egészen biztos vagy benne? – kérdezte hitetlenül.

– Egészen – bólintott Soc. – Tisztán visszaemlékeztem a különös sárga színére.

Lexington elhallgatott és a másik folytatta.

– Igen, tegnap éjszaka Jetheroe-nál volt. Hogy miért, azt nem tudom. Csak annyit tudok, hogy Jetheroe a jelzéssel hívta magához.

A fiatalember hirtelen elmosolyodott.

– Vén bagoly vagy, Soc. Hogyan adhatott volna jelzéseket Miss Templetonnak, amikor a Miss szobája a ház túlsó oldalán van?

Ez a tény alapjában rendítette meg Socrates feltevéseit.

– Ez igaz – mondta elgondolkozva. – De Miss Templetonnak nem kellett okvetlenül a szobájában lenni. Talán a kertben várt a jelzésekre.

– Onnan sem láthatta volna – mondta Lexington. – A Fehér Házat csak a kert legtávolabbi sarkából lehet látni, vagy az emeleti ablakokból.

– Csakugyan, ez teljesen felborítja a feltevéseimet – helyeselt most már feltételek nélkül Socrates. – Tökéletesen igazad van, Lexington, máris mozgolódik benned a detektív. Igazán nyilvánvaló az a tény, amelyre rájöttél. Nem, Miss Templeton nem láthatta a jelzéseket. De hát akkor ki az ördögnek adhatott jelzéseket Jetheroe?

– Talán Mandle-nek? – kérdezte Lex, de a bátyja a fejét rázta.

– Alig hiszem. Nem, ez sehogy sem illik bele a feltevéseimbe… De itt jön a felügyelő úr és tudatnunk kell vele Miss Molly eltűnését.

Lexington összeráncolta a homlokát.

– Nem mondhatnánk azt, hogy a múlt éjszaka Londonba utazott?

– Azt akarod, hogy Miss Templeton is áldozatul essen ennek a dolognak? – kérdezte nyugodtan Socrates.

– Szent Isten! – A fiatalember halálsápadt arccal felugrott. – Csak nem gondoltad ezt komolyan?

– Van egy lehetőség, amelyet nem vethetünk el. Mindent el kell mondanunk a felügyelőnek, amit csak tudunk az esetről.

Huszonhét évi rendőrségi szolgálat megedzette Mallett felügyelőt mindennemű meglepetés ellen. Megjegyzés nélkül hallgatta végig Socrates beszámolóját Molly eltűnéséről.

– Nagyon érdekes – mondta. – Már üzentem Hindheadbe és Haslemere-be, és most majd minden nélkülözhető emberünket a környék átkutatásával fogom megbízni. Tehát a cipő, amelyet talált…

– Miss Templetoné. Miss Templeton Mr. Mandle mostohalánya.

Úgy látszik, a felügyelő nem vette rossznéven Soc enyhe csalását és tovább kérdezősködött Jetheroe-ról.

– Most intézkedni fogok az ujjlenyomat miatt – mondta Socrates. Sürgős levelet írt a Scotland Yardra, amelyhez mellékelte a jegyzőkönyvéből kitépett lapot is. – Timms vigye azonnal ezt a levelet Londonba – mondta. – Lehetséges, hogy nem lesz semmi eredménye, de ezzel még igazán nem kockáztatunk semmit.

– Gondolod; hogy a rendőrségen ismerni fogják Jetheroe-t?

– Lehetséges – felelt a bátyja.

Az órájára nézett és meglepetten látta, hogy még néhány perc hiányzik a kilenchez. Mi minden történt az elmúlt két és fél óra alatt!

– Nem tehetünk egyebet, minthogy bevárjuk a felügyelő visszaérkezését – mondta Lexington.

Nem kellett sokáig várakozniuk.

– Jetheroe nem tud semmiről – mondta –, legfeljebb a gyilkosság idejére vonatkozóan fog tudni fontos vallomást tenni.

– Arra céloz talán, hogy hallotta a lövést? – kérdezte Socrates és a felügyelő bólintott.

– Volt már valaki Stone-nál, felügyelő úr?

– Nem, mindeddig egy emberemet sem tudtam nélkülözni. Azt hiszem, leghelyesebb lesz, ha azonnal személyesen felkeresem. Ön is velem tart?

– El tud helyezni valamennyiünket a kocsijában? – kérdezte a józan Socrates. A felügyelő, aki nem volt túlságosan büszke a kocsijára, aggodalmasan megvakarta a füle tövét, azután valami hosszú történetbe kezdett, hogy néhány hónappal ezelőtt hét rendőrt vitt magával a szomszéd községbe az autóján, ahol valami betörés történt.

– Bob nagyon le lesz sújtva – mondta Socrates. – Ők ketten egész életükön át igazán jó barátok voltak. Bob nemcsak uszályhordozója volt Mandle-nek, mint ahogy sokan mondták, ő a legokosabb emberek egyike, akit valaha ismertem.