A mindentudó - The Man Who Knew E-Book

Edgar Wallace

• Herausgeber: Fapadoskonyv.hu Kiadó
• Kategorie: Fremdsprachen
• Sprache: Englisch
• Veröffentlichungsjahr: 2016

Seitenzahl: 502

Beschreibung

A youth is lying dead in Gray Square, Bloomsbury. Constable Wiseman is at the scene, as is the handsome Frank Merril, nephew of rich John Martin. Also there is May Nuttall, whose father was the best friend Martin ever had. A small, shabby man in an ill-fi

Leseprobe

EDGAR WALLACE

A mindentudó

*

The Man Who Knew

fapadoskonyv.hu2014

Honlap: www.ipubs.hu

E-mail: [email protected]

A magyar nyelvű szöveget fordította

NÉMETH ZOLTÁN és VARGA ISTVÁN

Borító: Rimanóczy Andrea

ISBN 978-963-377-555-4 (epub)

ISBN 978-963-377-556-1 (mobi)

© Fapadoskonyv.hu Kiadó

© Németh Zoltán és Varga István

A mindentudó

I. FEJEZET

EGY FÉRFI A LABORATÓRIUMBAN

A helyiség meglehetősen kicsi volt és azért esett rá a választás, mivel távol esett a lakószobáktól. Korábban biliárdszobaként használták, mellyel Weald Lodge régebbi tulajdonosa bővítette az épületet. John Minute viszont, akinek sem ideje, sem türelme nem volt a biliárdhoz, szívesen átengedte ezt a nyirkos helyiséget a tudományos titkárának.

Az egyik oldalon egyszerű fenyőfából készült munkapad helyezkedett el, mely tele volt lepárlóedényekkel és kémcsövekkel. Középen hasonlóan egyszerű asztal, rajta vagy fél tucat könyv, egy üvegburával fedett mikroszkóp, egy nyitott fadoboz, benne egész sor finom tudományos eszközzel, egy kékes fénnyel égő Bunsen-égő, rajta kis üvegtálka, amelyben valami sötétes anyag fortyogott.

Az asztalnál ülő férfi arcát gumimaszk fedte, mivel a gusztustalan főzetből – melyet feszülten figyelt – kellemetlen szagú, egészségtelen gázok áradtak. Az erősen árnyékolt lámpán és a Bunsen-égőn kívül az egész szobácskára sötétség borult. A kísérletező időnként egy pillanatra üveg rudacskát mártott a forró folyadékba, majd a rúdról néhány cseppet hullatott egy lakmuszpapír csíkra. A látottak nyilván kielégítették az érdeklődését, mert hirtelen mozdulattal eloltotta a Bunsen-égőt, az ablakhoz lépett, kitárta, majd bekapcsolt egy elektromos ventilátort, hogy ezzel is gyorsítsa a szellőzést.

Levette álarcát, mely alól egy jóképű fiatalember ábrázata tűnt elő. Az arca keskeny, sápadt, bajusza sötét, fekete haja sűrű, hullámos. Miután becsukta az ablakot, a zsebéből elővett egy meglehetősen kopott dohányzacskót és megtömte a pipáját. Ezután jegyzetelni kezdett egy füzetbe, de időről-időre megállt, hogy az előtte lévő könyvekben tanulmányozzon valamit.

Jó félórával később befejezettnek tekintette munkáját, becsukta jegyzetfüzetét, hátratolta székét és átadta magát a töprengésnek. Arcvonásairól ítélve, aligha lehettek túl kellemesek a gondolatai. Belső zsebéből előhúzott egy bőrtárcát, kinyitotta és elővett belőle egy fényképet. A kép egy tizenhat év körüli lányt ábrázolt. A lány arca csinos, kissé szomorkás, de vonzó a maga egyszerűségében. A férfi hosszasan tanulmányozta a portrét, közben néha a fejét csóválta, mintha kellemetlen gondolatok gyötörnék.

Az ajtón halk kopogtatás hallatszott, mire a fiatalember sebtében visszacsúsztatta a képet a tárcába, amit összehajtva eltett a zsebébe. Csak ezután állt fel hogy ajtót nyisson.

John Minute lépett a helyiségbe és gyanakvóan szimatolt a levegőbe.

– Micsoda vadállati bűzt csinált itt, Jasper?! – dörmögte. – Mi az ördögért nem találnak fel olyan kémiai anyagokat, amelyek kellemesebbek az ember orrának?

Jasper Cole halkan nevetett.

– Attól tartok, uram, hogy e tekintetben a természet másként rendelkezett – válaszolta.

– Befejezte? – kérdezte az alkalmazója.

Továbbra is gyanakodva tekintgetett a tálkában lévő, még mindig meleg folyadékra.

– Aggodalomra semmi ok, uram – felelte Jasper –, csak forrás közben ártalmas. Ezért is tartom zárva az ajtót.

– Tulajdonképpen mi akar ez lenni? – tudakolta John Minute sötéten meredve az undorító folyadékra.

– Számos összetevőből áll – magyarázta a másik egykedvűen. – Mellesleg természetesen egy kísérlet. A tálka néhány olyan elemet tartalmaz, amelyek csak bizonyos hőmérsékleten vegyíthetők a többivel. Az eljárás azért tekinthető sikeresnek, mivel az egyébként összekeverhetetlen elemeket a folyadék kihűlése után is sikerült az oldatban tartanom.

– Nos, remélem, ízleni fog majd a vacsora, mert sajnos a kotyvalékához hasonlóan, az is kihűlt – dörmögte John Minute.

– Elnézést, de nem hallottam a csengőt, uram – mentegetőzött Jasper Cole. – Szörnyen sajnálom, ha megvárakoztattam.

A két férfi beszélgetése néhány perccel később a tágas, hideg étkezőben folytatódott. Bár a vacsorát a szokott csendes módon fogyasztották el. Később John Minute az újságokat böngészgette, különös figyelmet fordítva a tőzsdei árváltozásokkal foglalkozó cikkekre.

– Valaki Gwelo Deepset vásárolna – panaszolta hangosan töprengve.

Jasper felpillantott.

– Gwelo Deepset? – kérdezte – De hát azok a részvények…

– Bizony, bizony – vágott közbe a másik testesen –, tudom. A múlt héten egy shillingről két shilling három pennyre emelkedett az árfolyamuk. Magam is szereztem belőlük ötszázezret, sőt, hogy pontos legyek – folytatta önmagát helyesbítve – egy teljes milliót, de a fele nem az én tulajdonom. Most szinte kísértést érzek, hogy túladjak rajta.

– Lehet, hogy aranyra bukkantak – vélte Jasper.

John Minute felhorkant.

– Ha Gwelo Deepsben arany van, akkor a Downs egy gyémántbánya – jelentette ki ironikusan. – Mellesleg a másik ötszázezer részvény May tulajdonát képezi.

Jasper Cole meglepett csodálkozással húzta fel a szemöldökét.

John Minute hátradőlt a székében és használatba vette az arany fogpiszkálóját.

– May Nuttall apja volt a legjobb barátom – mondta dörmögve. – Ő rángatott bele a Gwelo Deeps üzletbe, minden meggyőződésem, ellenére. Kilencszáz méter mély aknát fúrtunk és mindenfélét találtunk, csak aranyat nem.

Halk, mély nevetést hallatott.

– Pedig mennyire örülnék, ha nyereséges lenne az a bánya. Szegény jó öreg Bill Nuttall! Jó néhány nehéz helyzeten átsegített.

– Véleményem szerint, ön pedig mindent megtett a lányáért, uram.

– Nagyon kedves kislány – dünnyögte John Minute –, aranyos teremtés. Nem rajongok különösebben a lányokért – folytatta megvető grimasszal –, de Maynél drágább, becsületesebb lényt el sem lehet képzelni. Olyan lány ő, aki nyíltan az ember szemébe mer nézni, mikor hozzá beszél. May igazán talpraesett nő.

Jasper Cole eredménytelenül próbálta elrejteni a mosolyát.

– Maga meg mi az ördögöt vigyorog? – fakadt ki John Minute.

– Csak arra gondoltam, hogy May aztán nem ismer lehetetlent – válaszolta a másik.

John Minute sarkon fordult.

– Jasper – mondta –, ha egyszer megnősül, azt szeretném, ha egy Mayhez hasonló lányt venne el. Sőt, ami azt illeti, őt még én is szívesen feleségül venném.

– Ha nem csalódom, ehhez Franknek is lenne néhány szava – felelte a másik a kávéját kevergetve.

– Frank?! – horkant fel John Minute. – Mi köze van ehhez Franknek? Az ördögbe is, Frank azt csinálja, amit mondanak neki. Ő egy szerencsés csillagzat alatt született fickó, bár szerintem azért akad benne némi gazemberség is. Miért is ne próbálkoznék meg vele…

Jasper felpillantott.

– Igen?

– Felejtse el – dünnyögte John Minute.

Szokása szerint hosszasán elüldögélt a vacsoraasztal mellett, félig ébren, félig szunyókálva, elmélkedve. Jasper kézbe vette az egyik újságot és belemélyedt. Szinte minden estéje ugyanígy telt, kivéve azokat az eseteket, amikor Londonban tartózkodott. Éppen egy neves tudós cikkét olvasta, ami a rádium sugárzásáról szólt, amikor John Minute folytatni kezdte az egy órával azelőtt félbe szakított beszélgetést.

– Azért néha kissé aggódom May miatt.

Jasper letette az újságot.

– Aggódik, de miért?

– Maradjunk annyiban, hogy aggódom, jó? – morgott a másik. – Szeretném, ha nem kérdezősködne ennyit, Jasper. Néha elviselhetetlenül idegesítő tud lenni.

– Rendben van, megértem a nyugtalanságát – felelte a megbízható titkár türelmesen –, tudom, hogy minden oka megvan rá.

– Felelősséget érzek May iránt, már pedig én utálok minden nemű felelősséget. Elvégre a gyerekek iránti felelősség…

Kínosan összerándult, majd témát változtatott és néhány napig nem is hozta szóba a dolgot.

Helyette új témára terelte a beszélgetést.

– Úgy hallom, itt járt Smith őrmester, míg nem voltam idehaza – mondta.

– Igen, ma délután volt itt.

– Találkozott vele?

Jasper bólintott.

– És mit akart?

– Amennyire a szavaiból kivehettem, önnel akart találkozni. Ha nem tévedek, régebben említette, hogy iszik.

– Iszik?! – legyintett a másik megvetően. – Ezt már nem is lehet iszákosságnak nevezni, valósággal vedeli az italt. Magának mi a véleménye Smith őrmesterről? – tudakolta.

– Szerintem felettébb kíváncsi személy – válaszolta a másik őszintén –, és nem értem, miért okoz annyi gondot magának, hogy takargassa, miért küldözget neki pénzt minden áldott héten.

– Egy szép napon talán majd meg fogja érteni – felelte Minute, és a jövendölése valóra is vált. – Jelenleg elég, ha annyit tud, hogy a problémámnak két megoldása lehetséges, az egyik felettébb kellemetlen, a másik valamivel kevésbé. Így érthető módon, a kettő közül a kevésbé kellemetlenre esett a választásom, ami nem más, mint heti járadékot fizetni Smith őrmesternek. Ez még mindig jobb, mint feldühíteni – mert egész biztosan felingerelném, ha nem fizetnék neki.

Lassan felállt a székéből és kihúzta magát.

– Mellesleg – folytatta – Smith őrmester igencsak nehézkes segítőtárs. Jól ismerem, de évekbe telt, mire sikerült kiismernem. A munkám során, Jasper, számos furcsa emberrel kellett összeismerkednem és sok furcsa dolgot meg kellett tennem. Kétlem, hogy ezek tetszetősen mutatnának nyomtatásban, noha koránt sem vagyok olyan érzékeny, mint ahogy azt az újságokban állítják. Ha így lenne, már évek óta a síromban feküdnék. Amit viszont Smith őrmester tud rólam, mégis érzékenyen érint. Az emberek sok mindent összehordanak narkotikumokról meg más hasonló mocsokról. Ezért nyilván megérti, mikor azt mondom, hogy a Smith őrmesternek hetente futtatott pénzösszeg lényegében kettős célt szolgál. Kábító és ugyanakkor meg…

– Megelőző – segítette ki a másik.

– Ez a helyes kifejezés – bólintott John Minute –, néha kissé nehezen fog az agyam – tizenhét éves koromban még nem tudtam leírni a saját nevem és tizenkilenc éves koromban két „n”-nel ejtettem ki.

Újra felkacagott.

– Szóval kábító és megelőző – ismételte egy újabb fejbólintás kíséretében. – Ez jellemző Smith őrmesterre. Veszedelmes ördögfióka és még nagyobb gazember.

– Wiseman rendőr viszont… – kezdte Jasper.

– Wiseman rendőr viszont azért veszedelmes ördög, mivel hülye – csattant fel John Minute, beletúrva ujjaival szürke, göndör hajába. – Mit keresett itt Wiseman rendőr?

– Nem járt itt – mosolygott Jasper. – Csak út közben találkoztam vele és egy kicsit elbeszélgettünk.

– Jobb elfoglaltságot is találhatna magának – mérgelődött John Minute durván –, az a seggfej zsaru már háromszor is beidézett. De egy szép napon még kirúgatom a rendőrségtől.

– Tulajdonképpen nem is olyan rosszindulatú fickó – csillapítgatta Jasper Cole. – Lehet, hogy ostobának tűnik, de amúgy szerény, rendes, törvénytisztelő ember.

– Mondott legalább valami említésre méltót? – tudakolta John Minute.

– Csak annyit, hogy Smith őrmester rendszerető ember.

– Az igaz, hogy senkit sem ismerek, aki nála rendszeretőbb lenne – jelentette ki a másik maró iróniával. – Főként, ha jól a pohár fenekére nézett. A kötelességtudás álarca mögé rejtőzve persze már ő maga is sokszor megszegte a törvényt, csak még nem bukott le. Nos, azt hiszem ideje lesz nyugovóra térni – tette hozzá a kandallópárkányon lévő órára pillantva. – Holnap bemegyek a városba; látni szeretném Mayt.

– Netán nyugtalanítja valami? – érdeklődött Jasper.

– A bank, ami nyugtalanít – válaszolta az idős férfi.

Jasper Cole rezzenéstelen arccal figyelte.

– Mi baj van a bankkal?

– Nincs vele semmi különös, sőt az a tudat, hogy a drágalátos, tiszteletreméltó unokaöcsém, Frank Merril, az egyik fiókjuk könyvelője, minden kétséget kizár számomra a stabilitásukat illetően. De az égre kérem, mikor hagy már fel ezzel a rossz szokásával, hogy folyton arról faggat, „miért” történt ez, vagy „miért” teszem azt?

Jasper a válasz előtt rágyújtott egy szivarra.

– A legkézenfekvőbb módja, hogy az ember a világ folyásáról értesüljön az, ha kérdéseket tesz fel.

– Akkor faggasson valaki mást! – harsogta John Minute már az ajtóból.

Jasper újra kézbe vette az újságját, de nem sok örömét lelhette a cikkben, amit olvasott, mert John Minute öt perccel később újra megjelent az étkezőben, de ezúttal már zakó és nyakkendő nélkül, mivel nyilván vetkőzés közben támadt valami fontos közlendője.

– Holnap reggel küldjön egy táviratot a Gwelo Deeps igazgatójának, és kérdezze meg tőle, hogy van-e valami jelentenivalója. Ami azt illeti, gondolom, tud róla, hogy maga a társaság titkára – nemde?

– Én volnék? – kérdezte Jasper csodálkozva.

– Eddig Frank volt az, de kétlem, hogy jelenleg foglalkozna a munkával. Az lesz a legjobb, ha tájékoztatom a történtekről, mert a végén még valami nagy pácba kever a közjegyzőnél. Igazgatótanácsi ülést kéne tartanunk.

– Értesítsem róla az igazgatókat is? – érdeklődött Jasper ártatlan ábrázattal.

– Gondolom, ártani nem árthat – válaszolta John Minute. – Tisztában vagyok vele, hogy én vagyok az elnök, de eddig még sosem volt rá szükség, hogy ülésezzünk. Nem bánnám, ha megtudná Franktól, hogy mikor jöttek össze utoljára.

Ismét eltávozott, hogy negyedórával később újra megjelenjen, de ezúttal már pizsamában.

– A May által irányított szervezet nyilván pénzszűkében szenved. Érdeklődhetne a titkáruknál. Nyilván van titkáruk. Részemről készenlétben leszek. Ha bármire szükségük lenne, küldje csak el nekik.

Odasétált a tálalószekrényhez és kevert magának egy szódás whiskyt.

– Az utóbbi három-négy alkalommal éppen nem voltam idehaza, amikor Smith telefonált. Ha holnap is eljönne, mondja meg neki, hogy amint visszajövök, találkozom vele. Aztán zárja be előtte az ajtót. Nehogy beengedje a házba azt a szamarat, Wilkins!

Jasper bólintott.

– Most nyilván azt hiszi rólam, hogy enyhén szólva ütődött vagyok, nemde, Jasper? – kérdezte az idősebb férfi, aki továbbra is ott állt a tálalószekrénynél, poharával a kezében.

– Efféle gondolat soha meg sem fordulna a fejemben – jelentette ki Jasper. – De ha a véleményemre kíváncsi, ön néha elég furcsán viselkedik és hajlamos rá, hogy eltúlozza a magát körülvevő veszélyeket.

A másik a fejét csóválta.

– Tudom, hogy erőszakos halállal fogom végezni. Mikor Zuluföldön jártam, egy öreg varázsló csontot dobott és elmondta a jövőmet. Magának még sose volt efféle élménye?

– Nem mondhatnám, hogy volt – válaszolta Jasper halvány mosollyal.

– Felőlem akár ki is nevethet, de akkor sem mondhatok mást, hogy részemről hiszek benne. Kétszer is megjósolták a jövőmet, egyszer a King’s kraalban történt, másodszor pedig Echowe-ban és mindkét varázsló ugyanazt, jósolta nekem: hogy erőszakos halállal fogok meghalni. Általában nemigen aggasztottam magam emiatt, de úgy látszik, öregszem, ezért élek a rendőrségtől körülvéve, mintha ki tudja, milyen törvénytisztelő ember lennék. Elvégre a törvénytisztelők mindig is tartottak azoktól, akik fittyet hánynak a törvény betűjére és lassacskán jómagam is kezdek ebbe az állapotba kerülni. Nevessen ki, de egyre többet nyugtalankodom, ha idegent látok a ház körül téblábolni. Viszont az sem mellékes, hogy nekem több ellenségem jut egy négyzetyardra, mint az emberek többségének az egész országban! Most nyilván azt képzeli, hogy látomásaim vannak és védőőrizet alá kéne helyezni. Csakhogy egy gazdag ember sosem vértezheti fel magát eléggé – folytatta félig magának, félig a fiatalembernek –, a legkülönbözőbb népségekkel találkozom ebben az országban, akiknek úgy lettem bemutatva, mint „John Minute, a milliomos”. És tudja, mit mondtak ezek az alakok, amikor hátat fordítottam nekik?

Jasper bölcsen úgy döntött, hogy inkább nem kockáztatja meg a választ.

– Azt mondták – folytatta John Minute – úgy a fiatalok, mint az idősek, úgy a gonoszak, mint a tisztességesek – hogy bárcsak meghalna és rám hagyna valamennyit a vagyonából.

Jasper csendesen vigyorgott.

– Nincs valami túl jó véleménnyel az emberiségről.

– Egyáltalán nincs véleményem az emberiségről – helyesbített a főnöke –, most pedig már tényleg ideje nyugovóra térni.

Jasper hallotta a másik felfelé tartó súlyos lépteit a lépcsőn, aztán az emeleti folyosón. Várt még egy darabig, míg meghallotta az ágy reccsenését. Ezután becsukta az ablakokat, gondosan megvizsgálta az ajtó zárait, majd felment az első emeleten lévő kis hivatali dolgozószobájába.

Becsukta az ajtót, majd előhúzta a tárcáját és miután vetett egy pillantást az arcképre, előhúzott egy levelet, ami ezen az estén érkezett, de még nem volt rá alkalma, hogy felbontsa. Voltaképpen a postás ügyes közreműködésének köszönhette, hogy sikerült zsebre csúsztatnia anélkül, hogy John Minute észrevette volna.

Most felnyitotta a borítékot, kivette belőle a levelet és olvasni kezdte:

„Tisztelt uram!

Nagyra becsült küldeményét megkaptuk. Ezúton köszönjük a csekket, és örvendünk, hogy meg van elégedve a szolgáltatásunkkal. Mivel a kutatás hosszú időt vett időbe, attól tartunk, hogy nagyon sokba került önnek. Most azonban végre megtörtént az a felfedezés, amely remélhetőleg kárpótolni fogja a ráfordított anyagiakért és energiáért.”

A levélnek nem volt fejléce, aláírásként pedig a J. B. Fleming név szerepelt rajta.

Jasper gondosan elolvasta, aztán gyufát gyújtott és elégette, figyelte, amint hamuvá égett.

II. FEJEZET

A SÍRÓ LÁNY

Az északi expressz pontosan érkezett utasaival a King’s Crossra. Az állomás valamennyi kijáratánál siető utasok sokasága zsúfolódott. Taxisok és hordárok keveredtek az utasok tömegének kivehetetlen zűrzavarába. Utasítások és visszautasítások érthetetlen egyvelege rendőröktől, taxisofőröktől és izgatott hordároktól. Pedig az utasok többsége sietve átvágott a széles aszfalttal borított térségen és eltűnt a lefelé vezető lépcsőn, a földalatti állomás felé. Mások pontatlan ismerőseiket várták, miközben gyakran pillantgattak az órájukra.

Egyetlen személy volt csak, aki szinte rémültnek látszott a lármás nyüzsgéstői. Egy fiatal lány volt, aki nem lehetett több tizennyolc évesnél. Két-három barna papír csomaggal küszködött, egy kalapdobozzal, meg egy jókora kézitáskával. Láthatóan azok közé tartozott, akik arra számítottak, hogy várni fogják őket az állomáson. Tehetetlenül nézegetett fel az órára, miközben az épület egyik oldaláról a másikra sétálgatott, míg végül úgy döntött, hogy megállapodik középen. Gondosan lerakta maga köré a csomagjait, aztán kihalászott egy levelet a kopott kis kézitáskájából és olvasni kezdte.

Nyilván megláthatott valamit, amit eddig nem vett észre, mert sietve visszatette a levelet a táskájába, felkapta a csomagjait és gyorsan kisietett az állomásról. Odakinn újra megállt és körülnézett a sötét téren.

– Ide! – kiáltotta egy izgatott hang.

A lány egy taxi nyitott ajtaját pillantotta meg és tétován elindult feléje.

– Gyere már ide, az isten szerelmére! – sürgette a hang.

A lány felszedte a csomagjait és beszállt a kocsiba. A hang tulajdonosa becsapta az ajtót és a taxi elindult.

– Itt várlak már tíz perce – mérgelődött a kocsiban ülő férfi.

– Igazán sajnálom, drágám, de nem olvastam el…

– Sejtettem, hogy nem olvastad el – szakította félbe durván a másik.

Egy fiatal férfi hangja volt, aki meglehetősen rossz hangulatban lehetett. Így a lány az ölében összekulcsolt kezekkel felkészült a szidalmakra, hiszen sejtette, hogy a késését ez fogja követni.

– Úgy tűnik, képtelen vagy bármit is rendesen csinálni – veszekedett a férfi – Valószínűleg a született ostobaságod miatt.

– De miért nem találkozhattunk benn az állomáson? – kérdezte a lány felháborodva.

– Legalább tucatnyiszor megbeszéltük, miszerint nem akarom, hogy veled lássanak – ripakodott rá kíméletlenül a férfi. – Már eddig is épp elég gondot okoztál nekem. Az égre mondom, bárcsak sose találkoztam volna veled.

Végső soron akár a lány is visszhangozhatta volna ugyanezt a kívánságot, de a tizennyolc hónap során elszenvedett rengeteg szidalom és megfélemlítés megtörte őt.

– Valóságos kolonc vagy a nyakamon – folytatta a férfi dühösen. – Egész idő alatt rejtegetnem kell téged és végig frászban vagyok, hogy beárulsz-e, vagy sem. De mostantól kezdve már jobban rajtad tartom majd a szemem – mondta. – Annál is inkább, mivel túl sokat tudsz rólam.

– Tudhatnád, hogy soha egy rossz szót sem szólnék ellened – tiltakozott a lány.

– A saját érdekedben is remélem, hogy nem teszed – hangzott a dühös válasz.

A beszélgetés ettől kezdve elakadt, míg a lány elég bátorságot gyűjtött ahhoz, hogy megkérdezze, hová mennek voltaképpen.

– Várj csak, majd megtudod – förmedt rá a férfi, aztán kisvártatva hozzátette: – Sokkal szebb otthonod lesz, mint amilyen valaha is volt életedben, úgyhogy hálás lehetsz érte.

– Az is vagyok, drágám – válaszolta a lány komolyan.

– Ne szólíts drágámnak – horkant fel a férje.

A taxival Camden Townba mentek, ahol egy meglehetősen sötét utcában lévő, tiszteletet parancsoló ház előtt szálltak ki. Túl sötét volt ahhoz, hogy a lány felbecsülje a környéket, és alig volt ideje összeszedni a csomagjait, mert a férfi máris kinyitotta a kaput és betuszkolta.

Miután a taxi tovahajtott, egy motorkerékpáros, aki egész idő alatt követte a bérkocsit, lassan e ház elé gurult az utcasaroktól, ahol várakozott. A motoros feltámasztotta gépét, fellopakodott a lépcsőn és zseblámpájával az ajtó szellőzőfénye feletti zománcozott táblára világított. Feljegyezte a számot a jegyzetfüzetébe, aztán lejött a lépcsőn, rövid ideig tolta a motorját, aztán távolabb felült rá és elrobogott.

Félórával később egy másik taxi érkezett a bejárathoz, melyből egy férfi szállt ki és megkérte a sofőrt, hogy várja meg. Aztán felment a lépcsőn, bekopogott a kapun és némi várakozás után bebocsátást nyert.

– Üdv, Crawley – köszöntötte a férfi, aki kinyitotta neki a kaput. – Hogy mennek a dolgok?

– Rohadtul – válaszolta az újonnan érkezett –, mellesleg miért hívatott? – A hangszíne és hanghordozása műveletlen emberre vallott.

– Mit gondol, miért hívattam? – kérdezte a másik ingerülten.

Bevezette vendégét a nappaliba, ahol gyufát gyújtott és meggyújtotta a gázlámpát. Felvette a földről a táskáját, kinyitotta, kivett belőle egy whiskys palackot és odanyújtotta a másiknak.

– Arra gondoltam, hogy szüksége lehet rá – mondta gúnyosan.

Crawley elfogadta a palackot, töltött magának egy jó pohárkával és egy mozdulattal felhajtotta. Ötven év körüli, sötét, durva ábrázatú férfi volt. Ráncok szabdalta, napbarnított arca úgy nézett ki, mint aki hosszú éveket töltött forró évövi éghajlaton. Ami azt illeti, csakugyan ez volt az igazság, hiszen tíz évet húzott le az életéből a Matabeleföldi lovasrendőrségnél.

A fiatalabb férfi odahúzott egy széket az asztalhoz.

– Lenne egy ajánlatom a maga számára – mondta.

– Kérdés, hogy van-e benne némi pénz is?

A másik felkacagott.

– Csak nem tételezi fel rólam, hogy olyan ajánlatot tennék magának, aminek nincs anyagi vonzata? – válaszolta lenézően.

Crawley pillanatnyi tétovázás után újabb italt töltött magának és felhajtotta.

– Ma még egy kortyocska sem ment le a torkomon – mormogta bocsánatkérően.

– Ez nyilvánvaló hazugság – legyintett a fiatalabb férfi –, de most inkább térjünk az üzletre. Nem tudom, mi a szándéka Angliában, de felvilágosítom, hogy én mit szeretnék. Szabad mozgásra van szükségem és ez csak akkor lehetséges, ha nincs megkötve a kezem, vagyis ha elviszi a lányát ebből az országból.

– Tehát meg akar szabadulni tőle, mi? – firtatta a másik fürkésző tekintettel.

A fiatalabb férfi bólintott.

– Nem túlzok, ha azt mondom, hogy ez a nő valóságos kolonc a nyakamon – ismételte immár másodszor ezen az estén. – Tartok tőle, mert bármelyik pillanatban elkövethet valami hülyeséget, és tönkretehet vele.

Crawley elvigyorodott.

– Ami egyaránt jól és rosszul is elsülhet – mondta, majd a másik férfi arckifejezését látva, hozzátette – Engem hiába próbál megijeszteni Mr. Brown, vagy Jones, vagy bárkinek is mondja magát, mert nem vagyok egy ijedezős fajta. Magánál gonoszabb emberekkel is volt már dolgom, és amint látja, élve megúsztam. Sőt mi több, itt helyben közölhetem magával, hogy nincs szándékomban eltávozni Angliából. Annál is inkább, mivel egy nagy balhét tervezek. Mellesleg mennyivel akarja kiszúrni a szemem?

– Ezer fonttal – vágta rá a másik.

– Gondoltam, hogy valahol e körül lehet – válaszolta Crawley hűvösen. – De ez az összeg számomra nem több mint egy szúnyogcsípés. Tudja mit, fogadja meg a jó tanácsomat, és húzza meg magát. Egy ilyen ügyes fickó, mint maga, sokkal többet kihozhat a narkóból, mint bárki, akivel eddig találkoztam. Biztosra veszem, hogy a segítségem nélkül képes nyélbe ütni az üzletét. Hát nem maga dicsekedett el vele, hogy valami olyan narkót ismer, ami valósággal kiszívja az ember akaraterejét és szinte rákényszeríti, hogy azt tegye, ami magának tetszik? Hát adja be neki ezt a knock-outoló cseppet. Fogadja meg a tanácsomat és próbálja ki rajta.

– Szóval visszautasítja az ajánlatomat? – kérdezte a másik.

Crawley a fejét rázta.

– Ha jól keverem a kártyát, egész vagyonhoz juthatok – mondta. – Sikerült közvetlen az öreg sátán orra elé férkőznöm. Naponta látom rajta a változást, és halálra fogom rémíteni. Ugyan mit számít nekem ezer font? Lewesben többet veszítek egy ezresnél a lóversenyen. Nem, barátocskám a természet tartalékait ki kell használni – magyarázta játékosan. – Semmi értelme belevágni a drogkereskedelembe olyasvalakinek, aki képtelen beszerezni a szükséges narkót a sürgős esetekre.

– Szerintem minél kevesebbet szövegel a narkóról, annál jobb – horkantott fel a másik. – Őrült voltam, hogy ilyen bizalmas viszonyba kerültem magával.

– Őrizze meg az önuralmát – szólt rá a másik, miközben színlelt ijedtséggel emelte fel a karjait. – Az ég óvjon bennünket, Mr. Wright, vagy Robinson, ki hitte volna, hogy az a kedves, szerény modorú fiatalember, aki az East Bourne-i templomba járogatott, Londonban ilyen vad fickóvá válhat?! Gyakorta kuncogtam magamban, amikor elhaladt mellettem és úgy nézett ki, mintha kettőig sem tudna számolni. Mindenki azt mondogatta, hogy milyen kedves fiatalember ez a Mr. így-meg-úgy, miközben én arra gondoltam, hogy ha tudnák, hogy ez a karcsú if…

– Fogja már be a száját! – förmedt rá durván a másik. – Maga is kezd olyan veszélyessé válni, mint az az átkozott lány.

– Maga viszont túlságosan szívére veszi a dolgokat – vágott vissza a másik. – Azt hiszem, ideje felfednem a szándékaimat. Nem hagyom el Angliát, hanem megtartom a jelenlegi szolgai munkakörömet. Nyilván sejti, hogy ez nem csak pénzkérdés. Van egy olyan sanda gyanúm, hogy az örege rejteget valamit számomra a kabátujjában, és a kellemetlen események megakadályozására nincs más mód, csak az, ha a közelében maradok.

– Tucatnyiszor elismételtem már magának, hogy semmi terhelő sincs a birtokában maga ellen – mondta a másik egyértelmű hangsúllyal. – Ismerem az ügyeit és a magán iratainak nagy részét is láttam. Ha el akarta volna kapni magát, már rég megtette volna. De mindezt már akkor is elmondtam magának, mikor a legutóbbi találkozásunk alkalmával elhívott a házába. Marhaság! El tudja képzelni, hogy John Minute zsarolásba kezdene, ha másképpen is ki tudna mászni a pácból? Maga megőrült, Crawley!

– Nincs kizárva – felelte a másik filozofikusan –, de koránt sem vagyok olyan őrült, mint ahogy hiszi.

– Jobb lesz, ha találkozik a lányával – mondta a vendéglátója váratlanul.

Crawley a fejét rázta.

– Tudja kedves Reginald, Horace, vagy Hector – már megbocsásson, de mindig elfelejtem a londoni nevét –, a szülői érzések sorában ott szerepel az illendőség is. Nem – tiltakozott –, nem fogadom el a javaslatát, ellenben lenne egy ajánlatom magának és John Minute egy bizonyos rokonának, annak a kedves, fiatal fickónak, aki egy szép napon hozzá jut majd az öregúr cuccához.

– Hozzájut, na persze! – szűrte a másik a fogai között.

Két óra hosszáig ültek még ott az ajánlatot tárgyalva, aztán Crawley távozásra készen felállt.

– A végső csapást utoljára tartogatom – közölte kedélyesen. Miután a palack tartalmát maradéktalanul eltüntette, igazán feldobott hangulatba került. – Magát veszély fenyegeti, ifjú barátom, én azonban, mint az őrangyala, időben figyelmeztetem erre a tényre. Ha nem tévedek, magának a számos lakcíme egyikén van egy inasa, ugyebár?

– Nem inas, hanem sofőr – helyesbítette a másik – egy svéd fickó, mellesleg Jonsennek hívják.

Crawley bólintott.

– Sejtettem, hogy svéd lehet.

– Találkozott is vele? – kérdezte a másik hirtelen.

– Leruccant East Bourne-be, hogy érdeklődjön valamiről – válaszolta az őrmester –, és pedig történetesen összefutottam vele. Afféle szószátyár fickó, aki hamar kitárja a szívét egy uniformis előtt. Visszatartottam, hogy ne menjen be a házba, így megkíméltem magát egy megrázkódtatástól – úgy értem, ha John Minute ott lett volna.

A másik az ajkába harapott, arcán nyugtalanság tükröződött.

– Ez nem valami jó hír – jegyezte meg. – Az utóbbi időben nekem is feltűnt, hogy szokatlanul nyugtalan, sőt szemtelen, ráadásul más állást is keresett. Maga mit mondott neki?

– Azt mondtam, hogy jöjjön le a jövő szerdán – válaszolta Crawley. – Arra gondoltam, hogy addig előkészíthet néhány dolgot.

Félreérthetetlen mozdulattal kinyújtotta a kezét, mire a fiatalember káromkodva a zsebébe nyúlt és átadott neki négy ötfontos bankjegyet, leszámolva a nyitott tenyerébe.

– Ez csak a taxi kifizetésére elegendő – jelentette ki Crawley vidáman.

A másik felment az emeletre. A lányt ott találta ülve a hálószobájában, ahol hagyta.

– Takarodj ki innen! – förmedt rá durván a férfi. – Szükségem van a szobára.

A lány erőtlenül engedelmeskedett. A férfi becsukta mögötte az ajtót, majd az ágyra tett egy kis kézitáskát, kinyitotta és előszedett belőle egy kis japán dobozt. Azt is kinyitotta és kivett belőle egy parányi üveg mozsarat, mozsártörőt, hat kis üvegedényt, egy injekciós fecskendőt, meg egy kis spirituszégőt. Aztán a zsebéből előhúzott egy cigarettatárcát, kivett belőle két cigarettát, melyeket gondosan az öltözőszekrényre helyezett. Ezt követően még csaknem egy órán át szorgoskodott.

Ami a lányt illeti, ezt az időt a hideg ebédlő helyiségben töltötte, egy széken kuporogva, miközben halkan sírdogált magában.

III. FEJEZET

NÉGY FONTOS SZEREPLŐ

Az írónak e ponton némi szünetet kell tartania, hogy tájékoztassa az olvasót, miszerint a mindentudó története meglehetősen szokatlan eset. Az eseményeket részben egy bizonyos tárgyalásról szóló jelentések alapján rekonstruálták, más részt bizalmas anyagokból, melyek Saul Arthur Mann és különleges irodája révén kerültek az író kezébe, harmadrészt pedig azon magánfeljegyzések révén, melyeket May Nuttall bocsátott az író rendelkezésére.

Azon gyakorlott olvasók, akik azzal az unalmas meggyőződéssel kezdik olvasni ezt az elbeszélést, hogy csupán egy mindennapos bűntény, szerelem és detektívregény leírásáról van szó, rá fognak kényszerülni, hogy végigvigyék és befejezzék a nyomozásukat. Az igazság ugyanis néha még a fikciónál is különösebb, amint nem is lehet csodálkozni, hiszen a fikciók többsége szintén a valóságon alapul. A mindentudó történetében is van valami érdekesség, ami a valóságos történetek kategóriájába helyezi. Valójában aligha lehetne azt állítani, hogy bármely regény az első fejezettel kezdődik, hiszen minden történet a világ teremtésével vette kezdetét. Erről a történetről viszont csakugyan elmondható, hogy akkor kezdődött, amikor belevágtunk néhány érdekelt szereplő életébe, vagyis 19.. július 17. napján.

A bloomsburyi Gray Square járdáján mozdulatlanul fekvő férfit kis csoportosulás vette körül.

A meleg nyári estén nyolc órán álltak az óramutatók, e ténnyel magyarázható, hogy a szokatlan látványosság csak kisebb tömeget vonzott. A Gray Square környéke ugyanis jobbára hivatali negyed, amely főként ügyvédi irodáknak, földmérő hivataloknak és egyesületi tisztviselőknek ad helyet, s amelyek ilyenkor, este nyolc tájban meglehetősen elhagyatottak. Azok a polgárok, akik nem hivatali foglalkozást űztek, és az Euston Roadra nyíló kopott utcácskákban laktak, még az ilyen nyári estéken is kihagyták a Gray Square környékét az alkonyati sétájukból. Sőt a hangoskodó utcagyerekek is kevésbé lehangoló negyedet kerestek a játékaikhoz.

A járdán heverő szürkés arcú fiatalember szerény öltözetet viselt, noha láthatóan jobb házból való szolga féle lehetett.

És ugyanennyire láthatóan halott volt.

A halál, mely megszépíti és meglágyítja a legegyszerűbbet, nem tudta teljesen eloszlatni az elhunyt arcán a középszerűség benyomását. Ajkai enyhén vicsorításra húzódtak, apró szemei félig lehunyva, simára borotvált álkapcsa hosszú, szinte, szinte lecsüngő, a fülei nagyok és groteszkül elállóak.

Azért választottam éppen ezt az estét és ezt a szerencsétlen eseményt az elbeszélésem kezdőpontjának, mivel ennek a szerencsétlen fiatalembernek, ebben az órában való felbukkanása, a történet három fontos szereplőjét vonzotta a Gray Square-re. Sőt, ha jobban belegondolunk, akkor valójában négyet.

A holttest mellett álló és a hullaszállító kocsira váró rendőr kurta válaszokat adott a kíváncsiskodók kérdéseire. Vagy tíz perccel a kocsi érkezése előtt egy középkorú férfi csatlakozott a kíváncsiskodókhoz.

Afféle só-bors mintás, azaz fehér-fekete pöttyös öltönyt viselt, ami jellegzetes öltözéke a vidéki kirándulónak, aki felruccant egy napra Londonba. Kis pofaszakálla és dús barna bajusza volt. Csibészesen félrevágott vadonatúj golfsapka volt a fején. A mellényén súlyos, vastag lánc csüngött, rövid távolságokban ráfűzött kis ezüst medálokkal. A mozgása azonban – minden vidékies megjelenése dacára – határozott és tiszteletet parancsoló volt. Miután átküzdötte magát a kis csoportosuláson, rezzenéstelenül állta a rendőr rosszalló pillantását.

– Segíthetek valamiben, kolléga? – kérdezte, és bemutatkozott, mint Wiseman parancsnok, a sussexi rendőrségtől.

A londoni rendőr feszültsége felengedett.

– Köszönöm – mondta –, segíthet berakni a hullaszállítóba, amint megérkezik.

– Valami rohama volt? – tudakolta az újonnan érkezett.

A rendőr a fejét rázta.

– Látták, amint támolyog, aztán összeesik, de mire én ideértem, már meghalt. Szerintem valószínűleg szívbeteg lehetett.

– Aha! – dünnyögte Wiseman parancsnok, miközben sajátságos, hívatásos pillantásokkal méregette a holttestet, és nem minden büszkeség nélkül idézte fel saját tapasztalatait, mintha bizonyos fokig ő maga is felelős lenne a megtörténtükért.

A tér túloldalán egy fiatalember sétált lassú léptekkel, egy lány társaságában. A magas, szőke, jóképű fiatalember még a tömeg figyelmét is magára vonta. De még inkább felkeltette volna a figyelmet, ha a lány közvetlenül mellette lépdelt volna, mivel minden vonatkozásban gyönyörű volt. Amint elértek a Tabor Street sarkára, egy ott álldogáló alacsony emberke merev, figyelmes pillantása irányította először a tekintetüket a tér túloldalán történt tragédiára.

A figyelő emberke rosszul szabott kabátot viselt, a nadrágja pedig túl hosszú volt, mivel megrogyott a cipőjén, selymes fényű kalapját hátra tolta a tarkójára.

– Micsoda mókás avítt darab! – jegyezte meg Frank Merrill az orra alatt, mire a lány is elmosolyodott.

A csodálatuk tárgyát viselő férfi hirtelen megfordult, amikor melléje értek. Szeplős, simára borotvált ábrázata furcsán öregesnek tűnt az orrán félig lecsúszott nagy, aranykeretes szemüvege alatt, ami csak fokozta nevetséges megjelenését.

– Ott valami baleset történt – közölte tömören, minden bevezetés nélkül.

– Alighanem – válaszolta a fiatalember türelmesen.

– Többször is előfordult már baleset a Gray Square-en – folytatta töprengve a furcsa öregúr. – 1875-ben például az a sarokház – aminek a végét innen láthatják – összedőlt és tizennégy embert maga alá temetett. Heten meghaltak, négyen egész életükre megnyomorodtak, hárman pedig megúszták kisebb sérülésekkel.

Oly nyugodtan beszélt, mintha fel sem tűnne neki, hogy idegenek elé tárja az információkat, sőt tovább folytatta.

– De korábban, 1861. október 15-én is történt itt egy baleset. Akkor két bérkocsi ütközött össze. A karambol az egyik vezető, nevezetesen Samuel Green halálát okozta. A Portington Mews 14. szám alatt lakott, feleséget és kilenc gyermeket hagyott hátra.

A lány kissé nyugtalanul vizsgálgatta a kis öregembert, Frank Merrill pedig felkacagott.

– Milyen jól emlékszik ezekre az eseményekre. Itt lakik a közelben? – kérdezte.

– Á, dehogy! – az emberke hevesen rázta a fejét.

Aztán egy pillanatnyi hallgatás után:

– Azt hiszem, az lesz a legjobb, ha odamegyünk és megnézzük, hogy mi történt – mondta fokozott komolysággal.

Kissé megdöbbentő módon magára vállalta a vezetést. Frank pedig a lányhoz fordult.

– Ugye nem veszed zokon? – kérdezte.

A lány megrázta a fejét, aztán mindhárman átvágtak a téren a kis csoportosuláshoz. Éppen akkor értek oda, amikor megérkezett a térre a szirénázó hullaszállító. Merrill legnagyobb meglepetésére a rendőr, a sisakjához emelt kézzel, tisztelettel köszöntötte a kis emberkét.

– Attól tartok, uram, hogy már semmit sem tehetünk. Az illető halott.

– Ó, igen, halott – válaszolta higgadtan a másik.

Lehajolt, visszahajtotta a halott férfi kabátját és a belső zsebébe csúsztatta a kezét, de eredménytelenül húzta vissza, a zseb ugyanis üres volt. Ezután rendkívüli gyorsasággal folytatta a kutatást, és Frank Merrill legnagyobb megdöbbenésére, a rendőr meg sem próbálkozott azzal, hogy megakadályozza. A mellény jobb felső zsebéből gyűrött papírszelet került elő, melyről kiderült, hogy egy újságkivágás.

– Á – dünnyögte az emberke –, szóval egy férfi szolgát kereső hirdetést vágott ki a ma reggeli Daily Telegraphból – amit jómagam is olvastam. Nyilvánvalóan férficseléd lehetett, aki megbeszélésre igyekezett az új alkalmazójához. Látják, „Keressen fel 8.30-kor a Holborn Viaduct Hotelben.” Amikor rosszul lett, bizonyára le akarta rövidíteni az utat. Ellenben tudom, hogy ki adta fel az inast kereső hirdetést – tette hozzá megkönnyebbülten. – Mr. T. Burton volt az, aki gumigyáros Penangból. Mr. T. Burton 1899-ben a scarborough-i George Smith tiszteletes lányát vette el és négy gyermekük született, akik közül az egyik Winchesterben él – hm! – Ajkát csücsörítve újra lenézett a holttestre, aztán hirtelen Frank Merrill ez fordult.

– Ismerte ezt az embert? – kérdezte.

Frank meglepetten bámult rá.

– Nem én. Miért kérdi?

– Mert úgy nézett rá, mintha ismerné – mondta az emberke. – Azért mondom ezt, mert nem nézte meg az arcát. Ha valaki ilyen körülmények között egy pillantást sem vet a halott arcára, akkor minden valószínűség szerint ismerte az illetőt.

– Elég furcsa – válaszolta Frank kis mosollyal –, bár ami azt illeti, tényleg van itt valaki, akit ismerek – folytatta, elkapva Wiseman parancsnok tekintetét.

A tiszteletreméltó sussexi rendőr a sapkájához emelte a kezét.

– Azt hiszem, felismertem magát, uram. Gyakorta láttam Weald Lodge-ban – mondta.

A további beszélgetés félbeszakadt, mivel a holttestet hordágyra emelték és betették a hullaszállítóba. A kis csoport figyelte, amint a fehér kocsi eltávozik. Aztán a céltalan őgyelgők lassan szétszéledtek. Wiseman parancsnok viszonozta a társa hivatalos üdvözlését, majd kissé óvatosan visszatért Frankhez.

– Ugyebár ön Mr. Minute unokaöccse, uram? – kérdezte.

– Pontosan – válaszolta Frank.

– Gyakran láttam magát a nagybátyja házában.

– A bácsikám hívta meg?

Az emberke hetyke pillantással reagált az ártalmatlan kérdésre. Úgy tűnt, hogy természetesnek tekintette az érdeklődést.

Frank Merrill felkacagott.

– Mint már említettem, Mr. John Minute csakugyan a nagybátyám – jelentette ki, aztán némi iróniával hozzátette: – Ön nyilván róla is kimerítő ismeretekkel rendelkezik.

– Ó, természetesen – felelte a másik készségesen. – John Minute az első rodéziai pionírok egyike. Lo Bengulától kapott koncessziót, és hatalmas vagyont gyűjtött olyan aranybányák értékesítéséből, melyekről utóbb bebizonyosodott, hogy nem különösebben értékesek. Salisburyben 1897-ben bíróság elé állították két Mashona törzsfőnök meggyilkolásáért, de felmentették. A ‘97-es gazdasági fellendülés során újabb vagyonra tett szert Johannesburgban. 1901-ben jött át ebbe az országba és egy kis birtokon telepedett le, Polegate és East Bourne közelében. Van egy unokaöccse, Frank Merril, a néhai Dr. Henry Merrill fia, aki a London and Western Counties Bank könyvelője. Ő…

Frank leplezetlen csodálattal meredt rá.

– Maga a bácsikámat is ismeri?

– Soha életemben nem találkoztam vele – jelentette ki nyersen az emberke, miközben széles mozdulattal levette selyem kalapját.

– További jó napot kívánok magának – mondta, azzal gyors léptekkel tovasietett.

Az egyenruhás rendőr komor arccal méregette őket.

– Ismeri ezt az urat? – tudakolta Frank.

– Ó, hát persze, ő Mr. Mann. A Yardon azonban csak Mindentudónak nevezzük!

– Valójában detektív?

A rendőr a fejét rázta.

– Csak annyit tudok róla, uram, hogy rengeteget dolgozik a parancsnokunknak és a kormánynak. Utasításunk van rá, hogy semmiben se akadályozzuk a munkáját és ne titkoljunk el előle semmiféle rendelkezésre álló információt.

– Szóval a Mindentudó – ismételte Frank értetlen arckifejezéssel. – Micsoda rendkívüli személyiség. És mi mindent tud? – kérdezte hirtelen.

– Mindent – felelte a másik nyomatékosan.

Néhány perccel később Frankék már Holborn felé sétáltak lassú léptekkel.

– Igencsak rosszkedvűnek tűnsz – jegyezte meg a lány mosolyogva.

Frank hosszasan hallgatott és csak nagy sokára törte meg a csendet.

– Átkozott fickó. Meglepő, hogy honnan tudhat ennyit a bácsikámról – mondta a vállát vonogatva. – Nos, drágám nem valami derűsen alakult az esténk. Pedig igazán nem balesetnézőbe hoztalak ide.

– Frank – mormogta a lány hirtelen –, úgy rémlik, mintha ismerném azt az embert, aki a kövezeten feküdt. Azt hiszem…

Összerázkódva elharapta a mondatot.

– Egy kissé számomra is ismerősnek tűnt – válaszolta Frank eltöprengve.

– Mintha húsz perccel ezelőtt ő haladt volna el mellettünk.

– Nincs kizárva – válaszolta Frank –, de én nem innen emlékszem rá, hanem sokkal régebbről. Ma este nem tűnt fel. Vajon hol láthattam?

– Váltsunk inkább témát – kérte a lány hirtelenjében. – Amúgy sincs sok időm. Mi közöm van nekem a bácsikádhoz?

A férfi felnevetett.

– Nem értem, mire célzol – mondta. – Igazán kedvelem John bácsikámat és nem szívesen ellenkezem az akaratával, de semmiképpen sem engedem, hogy beleszóljon a szerelmi ügyeimbe. Bárcsak sose találkoztál volna vele.

A lány letörten legyintett.

– Értelmetlenség ilyesmit kívánni, Frank. Annál is inkább, mivel előbb ismertem a bácsikádat, mint téged. Sőt, ha nem lett volna a bácsikád, sosem találkoztam volna veled.

– Meséld el, mi történt – kérte a férfi. Aztán az órájára pillantva hozzátette: – Egyébként jobb, ha velem jössz a Victoriára, mert a végén még lekésem a vonatomat.

Leintett egy taxit, a lány pedig a pályaudvarra menet beszámolt neki a történtekről.

– Ezúttal is nagyon kedves volt, mint mindig, és igazán nem mondott rólad semmi szörnyűséget. Mindössze annyit jegyzett meg, hogy nem akarja, hogy feleségül végy, mivel kétli, hogy jó férj válna belőled. Azt bizonygatta, hogy Jasper, veled ellentétben, minden férji adottsággal és erénnyel rendelkezik.

Frank a homlokát ráncolta.

– Jasper egy simulékony barom – kiáltotta végül dühösen.

A lány megérintette a karját.

– Kérlek, ne indulatoskodj – csitította. – Jasper semmi bántót nem mondott nekem, sőt rendkívül kedves és türelmes volt hozzám.

– Ismerem az efféle kedvességet – dünnyögte a fiatalember. – Jasper is egyike azoknak az alattomos puhatestű csúszómászóknak, akiket az ember sosem ismerhet ki teljesen. Hihetetlenül sikerült a bácsikám bizalmába férkőznie. Most már jószerével inkább a fiának tekinti John bácsikám, mint egy titkárnak.

– Nélkülözhetetlenné tette magát – válaszolta a lány – és ez már fél siker ahhoz, hogy az ember meggazdagodjon.

A komorság egyszeriben elillant Frank homlokáról és felkacagott.

– Ez már majdnem olyan, mint egy epigramma – mondta. – Mellesleg mit feleltél a bácsikámnak?

– Közöltem vele, hogy aligha fogadhatom el a javaslatát, mert Mr. Cole egyáltalán nem érdekel, mint ahogy én sem őt. De mint tudod, Frank, elég sokkal tartozom a nagybátyádnak. Elvégre az egyik legjobb barátja lánya vagyok és a drága apus halála óta John bácsi gondoskodott rólam. Ő taníttatott, járadékot kapok tőle – mindenem neki köszönhetem – szinte a második apám volt.

Frank bólogatott.

– Mindezzel tisztában vagyok – mondta –, de már itt is vagyunk a Victorián.

A lány a peronon állva figyelte, amint a fiatalember vonatja kirobog az állomásról. Miután búcsút intett neki a kezével, visszatért csinos kis lakásába, amit John Minute bérelt számára. Mint mondotta, John Minute biztosította részére a kényelmes életet. Mivel nem voltak anyagi gondjai, így annak a foglalatosságnak szentelhette az idejét, amit leginkább kedvelt. Nevezetesen az East End Segélyező Társaságnak, amelynek ő volt az elnöke, és ami teljes egészében egy rodéziai milliomos támogatását élvezte.

May természetes adottsággal rendelkezett a jótékonysági munka terén. Fáradhatatlanul dolgozott és West India dokk környéki szegény negyedben, ahol Nuttall nővérként ismerték, senki sem volt nála népszerűbb. Valójában Franket is érdekelte a munka, bár nem lelkesedett érte különösebben. Mint a férfiak általában, ő is félt a fertőző betegségektől, és egyáltalán nem tartotta tanácsosnak, hogy egy gyönyörű fiatal lány egyedül kószáljon a nyomornegyedben. De aztán egy a lány társaságában az East End segélyezőknél tett látogatás meggyőzte őt arról, hogy nem kell a biztonsága miatt aggódnia.

Nem tette szóvá, pedig nagyon úgy festett, hogy Mayt jobban leköti a hívatása, mint ő. Ez minden valószínűség szerint így is lehetett, mivel a lány igencsak zárkózottan viselkedett, úgy tűnt, mintha a világon senki és semmi nem érdekelné a vállalt küldetésén kívül.

Miután a lány elfogyasztotta szerény vacsoráját, elhajtott a társaság Albert Dock Road-i központjába. Heti három napot tett ki a társaság látogató munkája. Mivel a környéken lakó lányok és asszonyok többsége a közeli gyárakban dolgozott, így csak az este állt rendelkezésükre, hogy felkeressék a rászorulókat, amit a jobb körülmények között élő emberek végeztek. Az esti, illetve éjszakai munkájukra ugyancsak önkéntes férfiak kísérték el a nővéreket. May Nuttallt ezen az estén Silvertownba szólította a feladata, a vasúttól keletre lévő lepusztult utcák környékére. Szürkületkor kezdte a munkát és mire befejezte, már javában ragyogtak a csillagok a forró éjszakai égbolton.

Szinte fojtogató volt a hőség, amikor végre elhagyta az utolsó áporodott szagú lakást és valóságos megkönnyebbülést jelentett számára, amikor kiléphetett a meleg éj nem éppen kellemes levegőjébe. Mégis visszament a ház folyosójára, hogy a paraffin lámpa fényénél beírja utolsó feljegyzését a magánál hordott kis naplóba.

– Ezzel együtt nyolcat látogattunk meg, Thompson – fordult a kísérőjéhez –, szerepel még valaki a listánkon?

– Nincs már senki más, kisasszony – válaszolta a fiatalember egy elfojtott ásítás kíséretében.

– Tartok tőle, hogy ez a foglalkozás nem túl érdekes a maga számára, Thompson – jegyezte meg a lány együtt érző hangsúllyal. – Hiszen még a munka izgalmát sem érzékelheti. Iszonyú unalmas lehet idekinn álldogálni, míg rám várakozik.

– Áldja meg az Isten, kisasszony – felelte a férfi –, ne törődjön ezzel. Ha maga jónak látja, hogy éjnek idején itt csatangoljon ezen a környéken, akkor nekem sincs ellenvetésem, hogy végigjárjam magával a körútját.

Egy zsákutca kis udvarában álltak, melynek egyik oldalát csupasz fal határolta. A lány éppen eltette a naplót a kis hálószatyrába, amikor az udvar bejáratától egy férfi igyekezett feléjük, és elhaladt a lány mellett. Eközben a lámpa halvány fénye megvilágította az arcát egy pillanatra, és a lány álla valósággal leesett a csodálkozástól. Egészen addig nézte, míg a férfi eltűnt az egyik sötét kapualjban, az udvar távolabbi végénél és még ekkor is csak állt ott az ajtóra meredve, mert szinte képtelen volt hinni a szemének.

Már pedig Jasper Cole-nak, John Minute titkárának a sápadt arcát és szikár, egyenes alakját senkivel sem lehetett összetéveszteni.

IV. FEJEZET

A BANK KÖNYVELŐJE

„Kedves Frank!

A múlt éjjel rendkívüli dolog történt. Tizenegy óra tájban Silvers Rentsben jártam, és éppen végeztem az utolsó rászoruló látogatásával, amikor elhaladt mellettem egy férfi és bement az egyik házba – ha nem tévedek, a bal oldali utolsó épületek egyike lehetett. Igen, most már biztos vagyok benne, hogy az utolsó házba tért be. Kétség sem férhet hozzá, hogy Mr. Cole volt az, annál is inkább, mivel nem csak az arcát láttam, de az a kígyófejes fa sétapálca is nála volt, amitől sosem szokott megválni.

Bevallom, a furcsa találkozás annyira felkeltette a kíváncsiságomat, hogy kérdezősködni kezdtem, és mint kiderült, gyakori látogató erre felé, bár senki sem tudja pontosan, hogy valójában miért jár ide. Abban a bizonyos utolsó házban két család lakik, de egyáltalán nem érdekes személyek. A háznak azonban van egy üres szárnya, az egyik szobát kivéve, és nyilván ez lehet az, amit Mr. Cole használ. Mellesleg a bérbeadók nem ismerik Mr. Cole-t, soha nem is látták. Az üres házrész földszinti szobái nyilvánvalóan zárva vannak, de egy a szemközti oldalon lakó asszony elmesélte az informátoromnak, Thompsonnak – nyilván emlékszel rá, hogy ő az a férfi önkéntes, aki el szokott kísérni, ha a külvárosba kell mennem –, hogy az az úr néha megjelenik, használja a szobát, és mindig saját maga takarítja. Nem lehet valami jól bútorozva és a férfi állítólag sosem marad ott éjszakára.

Ugye nagyon furcsa dolog?

Kérlek tájékoztass, hogy miként vélekedsz felőle…”

Frank Merrill letette a levelet és komótosan megtömte a pipáját. Nem értette a dolgot és sem ekkor, sem út közben az irodájába, nem talált rá magyarázatot.

Mivel a London and Western Counties Bank Piccadilly részlegének könyvelője volt, igen kevés ideje nyílt arra, hogy külső problémákkal foglalkozzon. De ma a munkája során valahogy még sem hagyta nyugodni Cole különös megjelenésének gondolata abban a londoni külvárosban.

Éppen elmélyedt a különféle tranzakciókba, amikor az igazgató hívatta. Bár Frank Merrill nem foglalt el különösebben fontos helyet a bank vezetőségében, de olyan pozícióban volt, ami nagyobb tekintélyt biztosított számára, mint amekkorát egy átlagos hivatalnok elvárhat a feletteseitől. Egyébként a bácsikájának jelentős pénzügyi érdekeltsége feküdt a bankban, és általános volt a vélemény miszerint Frank azért került a beosztásába, hogy szemmel tarthassa a rokona tőkéjét, továbbá felkészülhessen annak a hatalmas vagyonnak a kezelésére, amit John Minute egy szép napon majd a rokonára hagyományoz.

Az igazgató derűsen bólintott, amikor Frank belépett és becsukta maga mögött az ajtót.

– Jó reggelt, Mr. Merrill – mondta a főnök. – Mr. Holland számlája miatt hívattam. Úgy hallom, itt járt a minap.

Frank biccentett.

– Igen, épp ebédidőben volt itt.

– Szerettem volna jelen lenni azon a beszélgetésen – folytatta az igazgató eltöprengve –, szívesen találkoztam volna azzal az úrral.

– Valami probléma van a számlájával?

– Ó, nem éppen erről van szó – mosolygott az igazgató. – Nagyon is jónak mondható az egyenlege. Sőt, valójában inkább túl magas az egyenleg egy változó számlához. Ezért szeretném, ha a legközelebbi találkozásnál rávenné, hogy a pénze egy részét tegye letétbe a banknál. A központi iroda nem rajong a nagy, változó egyenlegért, amit bármelyik pillanatban visszavonhatnak, és amihez nagyobb készpénz összegeket kell tartani, mint amennyit szeretnének.

– Személy szerint – folytatta – cseppet sem rajongok az üzleti módszerünkért. A központi irodánk Plymouth-ban van, s a bank különleges szabályai szerint a változó egyenleg biztonsági fedezetet igényel. Őszintén szólva azt kell mondanom magának, hogy e tekintetben a nagybátyjával is hasonló az álláspontom, mint bárki mással. Nézze csak meg ezt! – mondta és egy csekket tolt át az asztalon.

– Itt ez a 60.000 fontos bemutatóra szóló csekk, ami épp az imént érkezett be. A Consolidated Mines vásárlási árának hátramaradó részének kifizetésére szolgál. Csak a jó Isten a megmondhatója, miért nem képesek megoldani egy egyszerű átutalással!

Frank a kusza aláírásra nézve elmosolyodott.

– Tudja, a bácsikám nagyon ad a hírnevére, amit mindenáron fenn akar tartani – válaszolta egészséges humorral. – Nem véletlenül nevezik „Készpénz Minute-nak”.

Az igazgató arca kényszeredett grimaszra húzódott.

– Lehetséges, hogy az efféle ostobaságot elnézik a dél-afrikai bankoknál, de itt a pénzvilág szívében a készpénz fizetést a holdkórosság egyik megnyilvánulásának tekintik. Nem szeretném, ha magára is átterjedne ez a nyavalya, elvégre a rokonáról van szó.

– Aligha tennék ilyesmit – válaszolta Frank –, bár szerintem enyhítő körülményként figyelembe kellene venni a bácsikám életének korábbi szakaszában történt különös kalandjait.

– Ó, én minden körülményt mérlegelek – felelte a másik –, de ez akkor is igen kellemetlen. Viszont igazából nem azért kérettem ide, hogy a nagybátyja hibáiról beszéljünk.

Az előtte tornyosuló halomból kihúzott egy takarékkönyvet.

– „Mr. Rex Holland” – olvasta. – Akkor nyitotta meg a betétjét, amikor szabadságon voltam. Ugye emlékszik rá?

– Tökéletesen emlékszem rá – válaszolta Frank. – Annál is inkább, mivel én nyitottam meg számára.

– És miféle ember ez a Rex Holland? – tudakolta az igazgató.

– Attól tartok, hogy nem vagyok túl jó az efféle jellemzések terén – magyarázta Frank. – De szerintem afféle tipikus városi fiatalember, aki nem túl okos és mint ilyen, elég keveset tud a közvetlen világán túli dolgokról – amelyek a Hyde Park sarkán kezdődnek…

– És nyilván a Hippodrome-nál végződnek – szakította félbe az igazgató.

– Alighanem – hagyta helyben Frank. – Meglehetősen józannak és fogékonynak tűnt, annak ellenére, hogy bizonyos nemtörődömséget mutatott az anyagi ügyei iránt. Ellenben remek ajánlásokkal jött. Ön szerint mit kellett volna tennem?

Az igazgató kezeit a nadrágzsebébe dugva hátradőlt a székében és felnézett a mennyezetre, mintha onnan várna tanácsot.

– Mi lenne, ha ma délután meglátogatná? Felkereshetné és szívesség gyanánt megkérhetné, hogy tegyen letétbe nálunk némi készpénzt. A szokásos kamatot fizetnénk neki a megszokott előnyökkel egyetemben. Elmagyarázhatná neki, hogy bármikor visszakaphatja a pénzét, amikor csak óhajtja, mindössze előtte harminc nappal értesítenie kell bennünket. Megtenné nekem ezt a szívességet?

– Természetesen – felelte Frank jószívűen. – Ma délután elmegyek hozzá. Mi is a címe? Elfelejtettem.

– Knightsbridge, Albemarle Chambers – mondta az igazgató. – Remélhetőleg otthon találja.

– Végül is mennyi az egyenlege? – tudakolta Frank.

– Harminhétezer font – válaszolta a másik. – És mivel nem vásárol Consolidated Mines papírokat, így nem értem, mi szüksége lehetne a pénzre, annál is inkább, mért mindig lehetővé tesszük, hogy túllépje a meghatározott összeget a betétje fedezetére. Szóval javasolja neki, hogy hagyjon nálunk egy harmincezer fontos betétet, valamint hatezer fontnyi költőpénzt. Ami pedig a nagybátyját illeti, ma délután ideküldi a titkárát, hogy utána nézzen a saját bankszámlájának.

Frank felkapta a fejét.

– Cole idejön? – kérdezte gyorsan – A mindenségit! Ott állt az igazgató íróasztalánál és a tekintetében derű sugárzott.

– Kérdeznék valamit Cole-tól – mondta lassan. – Hány órára várja őt?

– Négy óra körül.

– Vagyis a bank zárása után?

Az igazgató bólintott.

– A bácsikám tényleg félelmetes módon intézi az ügyeit – jegyezte meg kisvártatva Frank. – Gondolom, ez azt jelenti, hogy itt kell maradnom túlórázni?

– Nem szükséges – felelte Mr. Brandon. – Ugyanis Mr. Cole az igazgatóságunk tagja.

Frank alig tudta elfojtani a meglepetés kiáltásét.

– Mióta? – kérdezte.

– Múlt hétfő óta. Azt hittem, hogy említettem már magának. De mindegy, ha a nagybátyja nem hozta szóba, akkor az lesz a legjobb, ha úgy tesz, mintha nem tudna róla – javasolta Brandon sietősen.

– Természetesen megfogadom a tanácsát – mondta Frank kissé meglepődve a főnöke aggodalmán. – Ön nagyon rendes hozzám, Mr. Brandon és igazán hálás vagyok a kedvességéért.

– Mr. Cole-t természetesen az ön bácsikája nevezte ki – folytatta Brandon, enyhe bólintással nyugtázva a másik köszönetét. – A nagybátyja nyilván abból indul ki, hogy ha csak lehet, ne kelljen személyesen az igazgató-tanácsban ülnie, hanem ügyvédi úton képviseltesse magát, ha már ekkora érdekeltséget szerzett a bankban. Ami pedig Mr. Cole-t illeti, véleményem szerint két okból esett rá a választás: részint, hogy vizsgálatnak vesse alá a bank ügyeit, másrészt pedig, hogy utána nézzen a bácsikája bankszámlájának. Ugyebár ez a Cole kiváló üzletember?

Frank egy torz vigyor kíséretében adta meg a választ.

– De még milyen kiváló – mondta szárazon. – Tudományos gondolkodó, egyúttal üzleti felfogóképességgel megáldva.

– Úgy látom, nem kedveli különösebben.

– Semmi okom rá, hogy kedveljem – jelentette ki a másik. – Nem vagyok barátkozó fajta. Ő pedig egyáltalán nem kelti fel az érdeklődésemet. A bácsikám szerint persze csupa erény a fickó, aki éjt nappallá téve rabszolga módra robotol az alkalmazójának. Na persze megértem önt, ha most az mondja, hogy ez egy kiváló adottság egy fiatalember részéről – csakhogy a magam részéről valahogy mégis természetellenesnek találom. Ami azt illeti, kevesen vannak, akik nálam keményebben dolgoznának és akiket jobban lekötne a munkájuk, mint engem, viszont nem vagyok a híve annak, hogy még a munkaidőm lejárta után is folytassam.

Az igazgató felegyenesedett.

– Hát az biztos, hogy lustasággal nem lehetne vádolni – jegyezte meg tréfásan, majd hozzátette. – Akkor abban maradtunk, hogy felkeresi Mr. Rex Hollandot?

– Természetesen – felelte Frank, aztán mély gondolatokba merülve tért vissza az íróasztalához.

Az óra percre pontosan négyet mutatott, amikor Jasper Cole belépett a készenlétben álló portás mellett, a bank egyetlen nyitva hagyott ajtaján. Netten, makulátlan tisztasággal volt öltözve, csuklójára hurkolva lógott elegáns kígyófejet ábrázoló sétabotja.

Amint megpillantotta Frank-et a pult túloldalán, elmosolyodott, elővillantva tökéletes fehérségű fogsorát.

– Üdv, Jasper – köszöntötte Frank könnyedén, kezet nyújtva neki. – Hogy van a bácsikám?

– Remekül, remekül – felelte a másik –, bár kissé nyugtalankodik bizonyos okok miatt, de szerintem szinte mindig aggasztja valami.

– És jogos az aggodalma?

Jasper vállat vont.

– Maga sokkal jobban ismerheti nálam. Elvégre több időt töltöttek együtt. Az biztos, hogy az utóbbi időben szörnyen gyanakvó lett az emberekkel szemben. Szinte minden idegen arcban kémet vagy ellenséget vél felfedezni. Az ilyesmi többnyire rossz előjelnek tekinthető, ráadásul szerintem az utóbbi időben eléggé túlhajszolta magát.

Mély hangon, könnyed én bár kissé vontatottan beszélt, ami eléggé irritálta Franket, aki magában megvetette az oxfordi diplomásokat – noha kiegyensúlyozott, jó modorú fiatalember lévén – elfogadta őket, nem lévén egyéb ok a gyűlöletére.

– Úgy hallom, a számlák ellenőrzése miatt jött – mondta Frank a pultra dőlve és kinyitva arany cigarettatárcáját.

– Nos, nem éppen ezért – felelte vontatottan Jasper.

Kinyújtotta a kezét és kiválasztott egy cigarettát.

– Mindössze néhány apróságra lennék kíváncsi. Mellesleg a bácsikája kapott egy levelet a maga egyik barátjától.

– Az én barátomtól?

– Egy bizonyos Rex Hollandtól.

– Nem tudom, honnan veszi, hogy Mr. Holland a barátom lenne – tiltakozott Frank. – Épp ma jártam nála Knightsbridge-ben, hogy felkeressem, de nem találtam odahaza. Ugyan mi közölnivalója volt Mr. Hollandnak?

– Állítólag valamilyen jótékonyságban érdekelt és ebből kifolyólag aranypénz gyűjteményt akar kreálni. Hogy mi a jótékonyság eredeti célja, már ki is ment a fejemből.

– De miért nevezi őt a barátomnak? – berzenkedett Frank, miközben éles tekintettel méregette a másikat.

Jasper Cole, aki már félúton volt az igazgató irodája felé, visszanézett és úgy válaszolt: – Egyszerű tréfának szántam. Mivel hallottam, hogy a szóban forgó illető nevét említi. Nem találtam más okát, mint hogy barátok lehetnek.

– Mellesleg – szólt utána Frank hirtelen – járt a városban a múlt éjszaka?

– Miért?

– Járt a Victoria dokkok környékén?

– Micsoda furcsa kérdés – csóválta a fejét a másik kifürkészhetetlen mosollyal az arcán. Aztán hirtelen megfordulva belépett Mr. Brandon irodájának ajtaján, aki már várta.

Frank délután félhatkor végzett a munkájával és magára hagyta Jasper Cole-t egy fiatal adminisztrátorral, akik teljesen elmélyedtek a biztonsági tartalék ellenőrzésének egyhangú számlálásába. Este kilenckor a tisztviselő is hazament, egyedül hagyva Jaspert a bankban. Mr. Brandonnak, a pénzintézet agglegény igazgatójának a bank felett volt a lakása. Így időről-időre leballagott a fiatalemberhez, nagy pipájával a szája sarkában. Utoljára épp akkor kukkantott be hozzá, amikor Jasper Cole visszahelyezte az utolsó számlakönyvet Mr. Minute magánszéfjébe.

– Már fél tizenkettő – jegyezte meg az igazgató rosszallóan –, és maga még nem is vacsorázott.

– Ha a szükség úgy hozza, le tudok mondani a vacsoráról – somolygott a másik.

– Szerencsés ember – állapította meg az igazgató.

Miután Jasper Cole kilépett az utcára, odaintett egy taxit a járdaszegélyhez.

– A Charing Cross állomásra – utasította a sofőrt.

Az állomás előtt kiszállva útjára bocsátotta a bérkocsit, majd kisvártatva az ottani taxiállomásnál beült egy másikba.

– A Victoria Dock Roadra – rendelkezett halkan.

V. FEJEZET

JOHN MINUTE KÜLDETÉSE

Rochefoucauld találó mondása szerint a józan ész és a szerelem teljességgel összeférhetetlen. May Nuttall, aki sosem foglalkozott Rochefoucauld filozófiai munkásságával, egyik ismerőse emlékkönyvében olvasta az idézetet, és mély benyomást gyakorolt rá. Huszonegy éves volt. A lányok ebben a korban a legfogékonyabbak, és ez idő tájt csak kevéssé hat rájuk a józan gondolkodás. Úgy vélik jobb, ha készen kapják a filozófiájukat, éppen ezért nem hajlandók másoktól elfogadni azon mértékegységet, amivel lényegében a saját, rugalmas temperamentumukat kellene mérniük.

Frank Merrill ugyan a kényelmet jelentette az életében, ugyanakkor ő volt a szégyellt tartózkodása okozója is – mivel mint említettük, a lány abban a korban volt, amikor a nők elutasítanak minden függőséget. Az a lány, aki ideje nagy részét azzal tölti, hogy szüntelen kétségek gyötrik, csakugyan szeret-e vagy sem egy férfit, csakis úgy oszlathatja el a kételyeit, ha kerít egy másikat, akit még jobban szeret. May kedvelte Franket, mégpedig annyira kedvelte, hogy hajlandó volt elfogadni a férfi által felajánlott kis gyűrűt, ami egy új kapcsolat kezdetét jelentette. Nem ültek ugyan eljegyzést, de olyan vonzalommá változtatta a barátságukat, ami addig ismeretlen volt számukra. A lány eléggé kedvelte ahhoz, hogy vágyjon a szerelmére. Ahhoz azonban kevés volt a szerelme, hogy egy elsietett házasság lehetőségét ne találja visszataszítónak. De egyáltalán nincs mit csodálni azon, hogy May nem volt tisztában az érzéseivel. Huszonegy éves korára nem rendelkezett még olyan élettapasztalattal, aminek segítségével tisztázhatta- és áttekinthetővé tehette volna a hasonló korúak komplikált gondolatvilágát.

A reggelinél ülve próbálta rendezni az érzéseit és enyhe zavart, mi több kiábrándultságot tapasztalt, amikor a két férfit összehasonlítva úgy találta, hogy a Jasper Cole iránti érzelmei a melegebbek és mélyebbek. Riadtsága pedig főleg annak volt köszönhető, hogy felidézte Frank egyik figyelmeztetését – ami mostanára szinte prófétainak tűnt számára.

– Annyira elragadó az az ember, hogy nem is próbálkozom a cáfolatával. Annak ellenére kedvelem őt, hogy az érzéseim azt sugallják, hogy ő a világon a legfőbb ellenségem.

Ha azt mondjuk, hogy nehezen tudta behatárolni a Frank iránti érzelmeit, még sokkal nehezebben tudta volna körülírni azt, amit Jasper Cole iránt érzett. Volt ebben valami végzetszerű – bár lehet, hogy nem ez a megfelelő kifejezés – talán inkább az ijesztő lenne helyesebb. Úgy tűnt, hogy a férfi sugárzó magnetizmusa, személyes erejének aurája mindenkinek megbénítja az akaratát, aki csak kapcsolatba kerül vele.

Elég volt Maynek arra gondolni, mily gyakran ment Frankkel a Weald Lodge-i nagy könyvtárba, amikor eredetileg azzal a szilárd elhatározással indult el, hogy Jasperrel találkozzon. Máskor a gazdaságos háztartás szempontjaival próbálta magyarázni a férfi viselkedését – elvégre ez is egy viselkedés forma, amikor egy adoptált tizenhat éves lány gyakorlatilag a bácsikája házvezetői tisztjét tölti be. A helyzet akkor vált igazán komollyá, amikor egy ízben elhatározta, hogy vidám piknik partira megy vele Downsba, Jasper viszont a bácsikája távollétében és annak jóváhagyásával gyengéden, de határozottan megtiltotta, hogy részt vegyen rajta. Vajon csak puszta véletlen volt-e, hogy a Londonból érkező Frank Merrill is részt vett ezen a délutáni kikapcsolódást jelentő partin?

Jaspernek erre az esetre – akárcsak minden egyébre – megvolt a maga módszere. Sikeresen meggyőzte a lányt, miszerint az ő véleménye a helyes, a lányé pedig hibás. Ejnye-bejnye, mondogatta minden felvetésre, amikor May megvádolta, hogy csak Frank Merrill jelenléte készteti a vétóra, amit rendkívüli helyzete tett lehetővé számára. A fiatalember változata szerint, két nem kívánatos hölgy társaságától szerette volna a lányt megkímélni, akiknek a hírhedten csengett színházi körökben. De mindezen összezördülések csak fokozták az étvágyát.

May a reggelinél ülve is ezen az eseten töprengett és elkeseredve állapította meg, hogy valahányszor csak Jasperrel találkozik, a férfi sosem fogy ki az érvekből, hogy ellenkezzék vele.

Egyetlen dologgal mégis kivívta a megbecsülését; mégpedig azzal, hogy soha, egyetlen egyszer sem beszélt becsmérlően Frankról.

A lány azon töprengett, hogy vajon mit kereshetett Jasper azon a lepusztult környéken, ahol meglátta. Mayben ott lapult a természetes női kíváncsiság, viszont mentes volt az asszonyi gyanakvástól, így aztán érdekes módon nem hozta kapcsolatba a férfi jelenlétét a szörnyű környékkel, sem a titokzatos jövésmenését olyasmivel, ami a fiatalembert hátrányos színben tüntethette volna fel. Úgy vélte, hogy van benne némi különcködés, és végül arra gondolt, hogy talán a fiatalember is csak a saját „küldetését, misszióját” végezte. Később azonban elvetette ezt a gondolatot, mivel az elméletét nem erősítették meg azok az emberek, akikkel kapcsolatban állt azon a környéken.

Félúton tartott a reggelijével, amikor megcsendült a telefon. A lány felállt és a falon lévő telefonkészülékhez lépett. A hívó első szavára felismerte a férfi hangját.

– Nahát, bácsikám! – kiáltotta – Mit keresel a városban?

John Minute hangja szinte harsogott a kagylóból.

– Fontos találkozóm van. Mit szólnál hozzá, ha fél kettőkor együtt ebédelnénk a Savoyban?

Aztán meg sem várva, hogy May elfogadja-e a meghívását, letette a kagylót.

*

A rendőrkapitány visszatette a könyvet az íróasztala melletti polcra, aztán a székében megfordulva rámosolygott a zavart és dühös látogatóra.

Az íróasztal túloldalán ülő férfi úgy ötvenöt év körüli lehetett. Középtermetű volt. Rikító színű kockás öltönye a szabója ügyességéről tanúskodott, aki még egy ilyen visszataszító mintázatú anyagból is képes volt remekművet alkotni.

Alacsony gallérja akár egy masszív nyakat is feltárhatott volna, a figyelő tekinteteket azonban inkább az élénk bíborszín nyakkendője és a nyakkendőtűjében ékeskedő ötven centimé nagyságú gyémánt vonta magára. Az ábrázata is szokatlan volt. Vonásai szinte a durvaságig kemények, az orra terjedelmes, ajkai vastagok. John Minute egész megjelenése nehéz előéletről, küzdelmes múltról tanúskodott. Szemei hidegkékek, szürke, dús haja gondozatlan. Bár bizonyos távolságból a finomság furcsa illúzióját kelthette a szemlélőben – közelebbről azonban annál visszataszítóbb volt a durva, vörös arca. A kapitányt egy olyan tájkép festményre emlékeztette, ami a karzatról nézve kellemes látvány, közelebbről szemlélve viszont annál kiábrándítóbb.

– Tudja, Mr. Minute – mondta Sir George türelmesen –, sajnos elég korlátozottak a lehetőségeink és a képességünk. Részemről én lennék a legboldogabb, ha segíthetnék önnek – és nem csupán azért, mivel minden rászorulónak kötelességem segíteni –, hanem azért, mert annak idején Dél-Afrikában olyan rendes volt a fiamhoz – igazán nagy segítséget jelentettek számára az öntől kapott ajánlólevelek.

A kapitány fia egy vadászkiránduláson vett részt Rodéziában és Barotseföldön, és egy ottani rendezvényen találkozott egész véletlenül a rodéziai milliomossal, aki ellátta ezekkel a bizonyos levelekkel.