A smaragd nyaklánc - The Square Emerald E-Book

Edgar Wallace

• Herausgeber: Fapadoskonyv.hu Kiadó
• Kategorie: Fremdsprachen
• Sprache: Englisch
• Veröffentlichungsjahr: 2016

Seitenzahl: 602

Beschreibung

Suicide on the left,' says Chief Inspector Coldwell pleasantly, as he and Leslie Maughan stride along the Thames Embankment during a brutally cold night. A gaunt figure is sprawled across the parapet. But Coldwell soon discovers that Peter Dawlish, fresh

Leseprobe

EDGAR WALLACE

A smaragd nyaklánc

*

The Square Emerald

fapadoskonyv.hu2014

Honlap: www.ipubs.hu

E-mail: [email protected]

A magyar nyelvű szöveget fordította

NÉMETH ZOLTÁN és VARGA ISTVÁN

Borító: Rimanóczy Andrea

ISBN 978-963-377-570-7 (epub)

ISBN 978-963-377-571-4 (mobi)

© Fapadoskonyv.hu Kiadó

© Németh Zoltán és Varga István

A smaragd nyaklánc

ELSŐ FEJEZET

Lady Raytham elhúzta a hosszú bársonyfüggönyt, és lepillantott a Berkeley Square-re. Az óra fél ötöt mutatott a vigasztalan februári délutánon. Sűrű havas eső és átható sárgás köd fokozta a halódó nap homályát. Végtelennek tűnő autó- és taxiáradat kanyargott a Berkeley Street felé, feketén fénylő tetejükről visszaverődött az utcai lámpák fénye, melyek pattogva éppen akkor keltek életre.

A nő kifejezéstelenül meredt az elhagyatott kertre, a kopasz ágú fák és a didergő bokrok sokaságára. Úgy bámult, mintha azt várná, hogy a ködből valami kísértet fog kibontakozni, majd határozott, fenyegető formát ölt, és kivehető alakot kölcsönöz a valóságot és életet fenyegető árnyaknak.

Lady Raytham egyenes tartású, karcsú termetű, huszonnyolc éves asszony volt. Olyan klasszikus szépségű nő, aki élete nagy részén át bátran fittyet hányhat a kor sűrűsödő külső jeleire. Az arca elbűvölő, vonásai fenségesen nyugodtak, hűvös, angolszürke szemekkel. Könnyedén elképzelhetnénk őt egy nagy zárda nemes rendfőnökének, vagy egy nagybirtok úrnőjének, aki rendíthetetlenül oltalmazza ura erős várát; melyet annak távollétében támadott meg az ellenség. Az arcvonásai és a homloka egyértelmű határozottságra utalnak.

E pillanatban azonban cseppet sem tűnt határozottnak, sőt éppen ellenkezőleg, inkább bizonytalannak és izgatottnak látszott, mintha mindig csak félelem uralkodott volna rajta.

Visszaengedte a súlyos függönyt, aztán a kandallóhoz lépett és rápillantott a parányi órára. A szalont félhomály borította, nem égtek a falikarok, csak a kanapé melletti asztalon izzott vörösen a nagy lámpa. A helyiség jólétről, de okosan elköltött anyagiakról árulkodott.

Miközben a hölgy ott állt a tűzre meredve, halkan kopogtattak az ajtón, és a komornyik lépett be. Sima arcú, dupla tokás, meglehetősen magas, testes férfi volt. Kis tálcát tartott a kezében, rajta hosszúkás borítékkal.

Lady Raytham sietve feltépte a borítékot. A sürgönyt Konstantinápolyban adták fel és Lord Raytham, a férje írta. A nő erre a táviratra várt egész délután. Raytham természetesen megváltoztatta a tervét. Ez jellemző volt egész életére és minden tevékenységére. Közölte, hogy továbbutazik Baszrába, onnan pedig Bushire-ba, hogy szemrevételezze az Interstate olajkútjait és környékét. Két sűrűn teleírt lapon kért elnézést a változtatás miatt. Azt írta, ha április előtt nem érne vissza, Lady Raytham nyugodtan utazzon csak el Cannes-ba, ahogy tervezte. A sürgönyben legalább négyszer ismétlődött a „rendkívül sajnálom” kifejezés.

– Az asszony újra elolvasta, majd összehajtogatta a rózsaszínű lapokat és az asztalra ejtette.

Az inas fejét kissé előrehajtva várakozott, mintha legalábbis suttogást vélne hallani. Az asszony nem nézett rá.

– Köszönöm.

– Én köszönöm, Milady.

Már kinyitotta az ajtót, amikor a nő utánaszólt.

– Druze! Bellini hercegnőt várom, és valószínűleg Mrs. Gurden is eljön. Akkor teázom majd, ha megérkeztek.

– Igenis, asszonyom.

Az ajtó nesztelenül becsukódott a komornyik mögött, az asszony pedig felemelte tekintetét, és olyan különös hallgatózó fejtartással meredt a politúrozott fára, mintha arra számítana, hogy valami érdekeset fog hallani. A komornyik azonban lassú léptekkel sétált le a lépcsőn. Szemében különös mosoly villant, és elégedetten dörzsölte össze fehér, pufók kezeit. A pihenőre érve megállt, és megcsodálta Circe kis márványszobrocskáját, amit Szicíliából hozott Őlordsága. Valóságos szokásává vált, hogy elnézegesse ezt a szobrot, pajkos szemekkel vizsgálgatva, meg-megérintve hívogatóan behajlított ujjaival. Úgy nézte az ajkát csücsörítve, mintha fütyörészne.

Merengéséből a bejárati ajtó felől hallatszó éles kopogtatás térítette magához. Mire leért a hallba, az inas már ajtót nyitott.

Két nő lépett be az alkony félhomályából. A komornyik a nyitott ajtón át még láthatta a tovasuhanó limuzint.

– Őladysége a nappaliban tartózkodik – közölte a komornyik. – Megengedi, hogy lesegítsem felséged kabátját?

– Szükségtelen – vágta rá nyersen az elöl álló termetes nő. – De Mrs. Gurdenét lesegítheti. Képtelen vagyok megérteni, hogyan hordhat ilyen szörnyű holmikat.

Mrs. Gurden szélesen elmosolyodott.

– Elvégre csak kell viselnem valamit, drágám! Köszönöm, Druze.

Druze lesegítette az áttetsző selyemkabátot, és átnyújtotta az inasnak. A hercegnő ekkor már felfelé sietett a lépcsőn. Lenyomta a kilincset és kopogás nélkül lépett be a nappaliba. Lady Raytham, aki karjaira hajtott fejjel állt a tűz mellett, felriadva a belépő hercegnőre pillantott.

– Óh, bocsáss meg, Anita. Kapcsold fel a lámpát, ott van melletted a kapcsoló. Hogy vagy?

Anita Bellini hercegnő könnyedén megszabadult a tweed kabátjától, lazán egy szék támlájára vetette, majd egy hasonló mozdulattal lekapta a kalapját, és a kabát után dobta.

Akik először látták Anita Bellinit, bizonyára elcsodálkoztak egy kissé, mert valami szokatlan nyers erő áradt minden mozdulatából. Pedig az asszony már elmúlt ötvenéves, és volt vagy száznyolcvan centiméter magas.

Erős arcának szinte férfias vonásait még inkább kihangsúlyozta szürke haja, rövidre nyírt Eton frizurája és az állandóan viselt szemüvege. Fehér fogai között hosszú borostyán szipkát tartott, amiben cigaretta égett. Megdöbbentő nyíltságú, váratlan fordulatokkal teli beszédmodor jellemezte.

– Greta? – kérdezte a lady.

Mrs. Bellini az ajtó felé intett a szipkával.

– Druze felkavarta. Ez a nő még a szemetessel is kikezdene! Hiába, éppen abban a korban van. Rettenetes dolog, ha az ember csinos volt valamikor, és sikert aratott a szépségével. Nehéz beletörődni, hogy a vonzó külső immáron a múlté.

Jane Raytham elmosolyodott.

– Azt beszélik, hogy te is átkozottul csinos lány voltál, Nita… – kezdte.

– Csak lódítanak – vágta rá Anita hercegnő egykedvűen. – Russells addig retusálgatja a képeimet, hogy a végén már csak a háttér marad.

Greta előrenyújtott kézzel libbent be.

– Drágám! – mondta Jane kezeit megragadva.

Anita Bellini húsos orra ingerülten ráncolódott össze. Sehogy sem tudta megszokni Mrs. Gurdent annak ellenére, hogy Gretánál teljesen normálisnak számított az efféle elragadtatott állapot. Szokásai közé tartozott például, hogy megérintette, vagy karon ragadta az embereket, akikhez beszélt, és egész közel hajolva hozzájuk az arcukba bámult nagy, fekete szemeivel, melyekkel néha még bandzsított is egy kissé.

Valaha csakugyan csinos lehetett Mrs. Gurden, de mostanra már megnyúlt az arca, és elnyűttnek tűnt. Úgy nézett ki, mint aki sosem mert időt szakítani az alvásra, attól való félelmében, hogy közben esetleg lemarad valamiről. Ajkait vastagon rúzsozta, a szemeit is gondosan kifestette. Mintha még mindig hívásra várna, hogy visszatérjen az énekkarba, ahonnan Anita kimentette.

– Drága Jane-em! Csodálatosan nézel ki, mint mindig. És ez a ruha… nehogy megmondd! Ugye Chenel?

– Mármint ez? – Jane Raytham a ruhájára pillantott. – Nem, nem Chenel. Ha jól emlékszem, ezt a ruhát még tavaly vettem New Yorkban.

Greta elmélyülten csóválgatta a fejét.

Anita Bellini néhány füstkarikát fújt, majd leverte a hamut a kandallóba.

– Greta nincs fecsegő hangulatban, most is hallgat – mondta, majd végigmérte a háziasszonyt. – De te sem vagy valami jókedvű, Jane. Ennyire hiányzik a férjed?

– Rettenetesen – felelte Jane.

Az asszony hangjából kiérződő irónia természetesen nem kerülte el Anita figyelmét.

– Tulajdonképpen mivel foglalkozik Lord Raytham? Azt tudom, hogy odavan a pénzért, de arra már nem veszi a fáradságot, hogy meg is keresse. Tényleg, hol is van most? – kérdezte Anita.

Druze begurította a teázókocsit.

– Töltsön nekem egy whiskyt szódával, Druze, mert menten szomjan halok! – kérte a komornyikot.

Egy húzásra kiürítette a poharat és visszaadta. Anita megigazította a szemüvegét és újabb cigarettára gyújtott.

Az ajtó becsukódott a komornyik mögött.

– Milyen jól tartja magát ez a Druze. Jane, hol tettél szert rá?

Lady Raytham meglepetten kapta fel a fejét.

– Valóban? Szinte észre sem veszem. Tényleg semmit sem változott, amióta csak emlékszem rá. Azelőtt Lord Everreednél volt.

– Annak már jó pár éve lehet. Emlékszem rá, még fiatalember korából.

A hercegnőnek megvolt az a rossz szokása, hogy csukott szájjal is tudott mosolyogni. Ami azt illeti, egyáltalán nem nyújtott felemelő látványt ilyenkor.

– Érdekes, hogy múlik az idő… ötven és hatvan év között úgy elrohan, mint a villám – mondta, majd hirtelen témát váltott, és a délutáni programjáról kezdett fecsegni. – Elugrottam egy bridzspartira, utána meghallgattunk egy vonósnégyest, amely mindenféle zenét játszott, csak éppen dallamosat nem.

– Szerintem csodálatos volt! – áradozott Greta, és szemei résnyire szűkültek az ámulattól.

– Pocsék volt! – torkolta le Anita. – És az egészben az volt a legrosszabb, hogy ott volt a sógornőm is. Az a tyúkeszű liba mindig lehangol.

Lady Raytham ismét a tűzbe bámult.

– Óh! – sóhajtott fel.

– Megkérdeztem, mi a szándéka Petert illetően. És hála az égnek, maradt még annyi esze, hogy Petert annak rendje és módja szerint hosszabb időre eltávolítsa az országból. Margaret még csak beszélni sem hajlandó róla. Everreed az egyetlen személy, aki még bízik benne… de Everreed mindig is gyenge volt. Soha sem vitte volna bíróság elé az ügyet, ha a bank rá nem kényszeríti.

A hercegnő látható elégedettséggel magyarázott. Sosem kedvelte az unokaöccsét, Petert, ő pedig gyűlölte Anitát. Ki nem állhatta a csípős megjegyzései miatt. Ezért is vállalt Peter inkább magántitkárságot (egy gazdag ember fia létére) a híres parlamenti képviselőnél, Viscount Everreednél ahelyett, hogy betársult volna a néhai atyja bankjába. A hercegnő ott ült a tárgyaláson, amikor az összetört fiatalembert elítélték, mert egy ötezer fontról szóló csekkre ráhamisította az alkalmazója nevét.

A Lady a tűz mellett merengve kavargatta a teáját.

– Mikor is… – kérdezte.

– Mikor szabadul? Azt hiszem, mostanában – felelte Anita. – Na lássuk csak, hét évet sóztak rá, de állítólag a jó magaviseletük miatt kedvezményben részesülhetnek ezek az emberek. Évi három hónapot engednek el nekik. De csak a jó Isten tudja, hogy miért. Fizetjük az óriási adókat, hogy elkapják őket, aztán amikor végre lakat alá kerülnek, már dugják is a zárba a kulcsot, hogy mielőbb kiengedjék a gazfickókat.

– Hálátlan! – suttogta Greta.

Jane Raytham figyelmét elkerülte a szó.

– Azon gondolkodom, hogy vajon mihez kezd majd? – töprengett hangosan. – Elvégre az élet meglehetősen nehéz lehet egy ilyen ember számára, mint Peter…

– Marhaság! – csattant fel megint Anita. – Az Isten szerelmére, ne rágódj már Peter miatt! Öt éve ül már rács mögött Dartmoorban… vagy mit tudom én, hol. De az a lényeg, hogy ott megtanítják az embereket arra, hogy a csekkhamisításon kívül másra is használhatják a kezüket. Biztosan jól hasznosíthatja majd magát egy farmon.

Lady Raytham megborzongott.

– Ah! Milyen szörnyű!

A hercegnő csak mosolygott.

– Peter Dawlish egy ütődött fráter. Az emberiség azon fajtájához tartozik, akiket más emberek szolgálatára teremtettek. Ha Peter miatt aggódsz, akkor ezentúl minden kacsát megsirathatsz, ami az asztalodra kerül. Én inkább arra lennék kíváncsi, hogy ő mit gondolhat Druze-ról?

Lady Raytham felpillantott.

– Gondolod, hogy azóta is gyűlöli? – kérdezte.

Anita csücsörített vastag ajkaival.

– Ugyebár Druze volt Everreed komornyikja, amikor beváltotta a csekket. Másnap pedig Peter elindult a vakációjára… vagy inkább a nagy kalandjára. Visszatérésekor letartóztatják, hiába esküdözik, hogy nem tud semmiről semmit. A hamisítással szegény Druze-t vádolja, ám természetesen ez sem menti meg a börtöntől.

Lady Raytham hallgatásba mélyedt.

– Persze valahol érthető, ha Peter sértve érzi magát. Lehet, hogy továbbra is abban a hiszemben van, miszerint Druze volt sáros a dologban. Szóval nem szabad álltatnunk magunkat, lehetnek itt még bonyodalmak – mondta a hercegnő.

Addig magyarázott, míg kialudt a cigarettája. Erre egy türelmetlen rántással kinyitotta a kézitáskáját, és kotorászni kezdett benne.

– Hol a gyufám? Á, nem érdekes!

Egy levél akadt a kezébe, letépett belőle egy csíkot, aztán lehajolt és meggyújtotta a kandalló tüzénél.

– Ki lehet az a Leslie Maughan? – kérdezte a másik két nőt.

A levél alján lévő aláírást tanulmányozta.

– Leslie Maughan. Fogalmam sincs, ki az ördög lehet – folytatta Anita, és gombóccá gyűrte a levelet. – Leslie Maughan személyes ügyben szeretne találkozni velem. – A hercegnő mesterkélten gunyoros hangot használt, mivel úgy vélekedett, hogy a levél írója is ezt alkalmazta volna. – Szóval Leslie Maughant boldoggá tenné, ha közölném vele, mely időpont lenne megfelelő számomra, hogy fogadjam. Nyilván valami hóbortos feltaláló lehet, aki pénzkölcsönt szeretne, vagy valami megszállott felfedező, aki expedíciót vezetne a Kókusz Szigetre és azt szeretné, ha én fedezném a költségeit. Egyszóval a pokolba ezzel a Leslie Maughannal!

MÁSODIK FEJEZET

Druze nesztelenül lépett be az ajtón, és összekulcsolt kezekkel megállt. Szokatlanul sápadt volt, és amikor megszólalt, jobb oldalt idegesen rángatózott az arcizma.

– Igen? – nézett a komornyikra Lady Raytham.

– Őladysége hajlandó fogadni Miss Leslie Maughant? – kérdezte Druze.

– Miss! – horkant fel Anita, miközben Jane Raytham felegyenesedett.

– Miss Leslie Maughant, a Scotland Yard Bűnügyi Nyomozóosztályáról – folytatta a komornyik.

Lady Raytham kinyújtotta a kezét, és megragadta a szék támláját. Minden vér kifutott az arcából. Válaszra nyitotta az ajkát, de egy szót sem tudott kimondani.

Greta a termetes nőre bámult, Anita Bellini viszont egyre csak a sápadt arcú komornyikot figyelte.

– Rendben van, Druze, majd a kisebbik nappaliban fogadom. Elnézést – mondta Lady Raytham a vendégeinek.

Az asszony kisuhant a szobából, és mire behúzta maga mögött az ajtót, Druze már eltűnt a lépcsőfordulóban. Jobbra nyílt a szobája ajtaja, gyorsan és halkan beosont, becsukta az ajtót, és felkapcsolta a villanyt. A tükörbe pillantott. Rémes! Fehér, nyúzott arcáról szinte lerítt a beismerés. Elárulták volna? Beváltották a fenyegetésüket?

Kirántotta az öltözőszekrény fiókját, egy pillanatig a pirosító után kutatott, majd amikor rátalált, gyors, gyakorlott mozdulatokkal szokatlan pírt varázsolt az arcára.

Újra megnézte magát a tükörben, aztán elhagyta a szobát. Az arcán mosollyal, de a szívében reménytelenséggel ment lefelé a lépcsőn.

A kis nappali valóságos fényárban úszott. Lady Raytham első érzése a meglepetésé, a második a megkönnyebbülésé volt. Fogalma sem volt róla, hogy női detektívek is vannak a Scotland Yardon. Ha pedig mégis léteznek ilyenek, akkor szögletes képű, savanyú ábrázatú, készruhát hordó teremtéseknek képzelte őket.

Ez a lány viszont nem lehetett több huszonkét évesnél. Ott állt az asztalnál, egy képes magazint böngészgetett, amit Druze bocsátott a rendelkezésére. Egyenes szabású nutriabundát viselt, melynek egyik hajtókájára nagy csokor ibolyát tűzött. Kecses, egyenes tartású és jól öltözött volt. Körülbelül olyan magas lehetett, mint ő maga. A felhajtott szélű puhakalap alatt megbúvó arcon még inkább elcsodálkozott. A lány vörös ajkai finom formájúak voltak, és nélkülöztek minden mesterkéltséget. Az álla gömbölyded volt, ám mégis határozott, s a védelmet nyújtó szőrme mögött pedig ott sejlett a fehér nyaka. Lady Raytham nem csekély zavarral szemlélte váratlan látogatójának szemrevaló tulajdonságait.

– Maga volna Miss Maughan? – kérdezte meglepődve.

Leslie Maughan elmosolyodott. Szemével és ajkával is mosolygott egyszerre, és az arcán megjelenő gödröcskék miatt rendkívül fiatalosnak látszott.

– Az vagyok, Lady Raytham. Őszintén sajnálom, hogy alkalmatlankodnom kell, de a főnököm sajnos meglehetősen szigorú.

– Szóval maga detektív? Nem is tudtam…

– Hogy női detektívek is léteznek? – vágott a szavába kacagva a lány. – Végtére is van némi igaza, mivel én rendkívüli helyzetben vagyok. Coldwell főfelügyelő engem választott az asszisztensének. A rendőrtisztek pedig, akik különben meglehetősen konzervatív emberek, nem emeltek kifogást ellene. Ettől függetlenül valódi detektívnek tartom magam, és tevékenyen kiveszem a részem a nyomozásból.

A lány továbbra is az asztal mellett állt. Egyik kezét a csípőjén nyugtatta, a másikkal a képes újság lapjaival játszott. Rezzenéstelen tekintete Jane Raythamre tapadt.

– Jelenleg is nyomozást végzek, Lady Raytham – közölte halkan. – Az érdekelne, hogy a múlt hét hétfőjén miért vett ki húszezer fontot a bankjából?

Az asszonyt annyira megdöbbentette a kérdés, hogy egy pillanatra pánikba esett. Előbb dadogva próbált válaszolni, aztán rájött, hogy jobb, ha összeszedi magát. Ez nagy erőfeszítéssel sikerült is neki, és amikor megszólalt, már tökéletesen ura volt a hangjának.

– Mióta jogosult a rendőrség magánszemélyek bankszámláinak az ellenőrzésére? – kérdezte rideg kimértséggel. – Furcsállom a kérdését. Netán törvénysértésnek számít, hogy kivettem húszezer fontot a saját bankszámlámról? Különben is, érdekelne, hogy honnan értesült róla?

– Jártában-keltében sok mindent megtud az ember, Lady Raytham. – A lány nyugodt hangon válaszolt, egyáltalán nem zavartatta magát az asszony valós, vagy tettetett méltatlankodásától. – Ön most nyílván modortalannak és közönségesnek tart bennünket – folytatta. – Amennyiben jelenti ezt az esetet a Scotland Yardnak, bizonyára felelősségre fognak vonni érte. Egyébként erre számítottunk is.

Jane Raytham ekkor már teljesen összeszedte magát, és az érdeklődéstől tágra nyílt szemmel megkérdezte:

– Akkor meg mi az ördögért jött?

A nő látta, hogy Leslie Maughan sóhajt egy mélyet, majd elmosolyodik, de ez a mosoly rögtön le is hervadt az arcáról.

– Húszezer font igen jelentős összeg – mondta csendesen. Hangjából kérdés érződött, aztán Lady Raytham egy hirtelen felkiáltással, amit képtelen volt magába fojtani, rádöbbent a látogatás okára. Tudják! A rendőrség tudomást szerzett a pénz rendeltetéséről.

Lélegzete hevesebbé vált, s ettől a pillanattól kezdve csak rettegéssel tudott belenézni azokba a sötét szemekbe. Megkísérelte rendezni a gondolatait. Sötét, ibolyaszínű szemek… nem olyanok, mint Greta szemének égett barnasága. Ezek a szemek már-már feketék. Még hogy detektív… Ez a jelentéktelen lány! Ráadásul kifogástalanul öltözködik, állapította meg Lady Raytham öntudatlanul feltámadt nőiességével. A kesztyűje például egyértelműen Renaudtól van, mert egyedül Renaudék készítenek ilyen régies, félhosszú kesztyűket.

– Nem árulná el mégis? – kérdezte újra Janet. – Ezzel egy csomó kellemetlenségtől kímélhetné meg magát. Nálunk a Yardnál ezt tekintjük a legfontosabbnak: megkímélni az embereket a kellemetlenségektől. Nem is gondolt volna erre, ugye? Szóval a rendőrség inkább tekinthető jó barátnak, mint ellenségnek, nemde?

Jane Raytham a fejét rázta, és elkövetett egy súlyos hibát azzal, hogy megpróbált válaszolni.

– Szó sem lehet róla! – kiáltotta kifulladva. – Nincs több mondanivalóm. Különben is törvénytelen a magánügyeimbe való beavatkozása. Meg fogom írni… meg fogom írni…

Megtántorodott, Leslie Maughan pedig egy pillanat alatt ott termett mellette. Jane Raythamet újabb meglepetésként érte a lányból áradó erő, amivel megragadta.

Némi erőfeszítés árán sikerült kiszabadítania a karját.

– Most már távozhat, kérem. És vegye úgy, hogy csak azért nem teszek jelentést az eljárásáról, mert úgy értékelem, hogy túlbuzgóságból cselekedett ilyen tapintatlanul.

Az ajtó felé intett a fejével, mire Leslie lassan felemelte az esernyőjét és a kézitáskáját.

– Ha netán mégis beszélni kívánna velem, a telefonszámomat megtalálja a névjegyemen…

Lady Raytham még mindig a kezében szorongatta az összegyűrt névjegyet. Gyors pillantást vetett rá, aztán nagy nyugalommal a kandallóhoz lépett, és a tűzbe hajította.

– Vagy a telefonkönyvben – fejezte be a mondatot Leslie távozás közben.

A hallban várakozó Druze ideges mozdulatokkal dörzsölgette a kezeit. Gyorsan a bejárati ajtóhoz sietett és kinyitotta.

– Jó éjszakát, kisasszony! – mondta mély, testes hangján. A lány megborzongott, amikor ránézett. Leslie Maughan nem tudta, miért rázkódott össze, de úgy érezte, mintha hirtelen egy eleven, borzalmas látomással találta volna magát szemben. Mintha egy hulla üres szemeibe nézett volna.

HARMADIK FEJEZET

Leslie Maughan energikus léptekkel sietett végig a Temze rakpartján. Olyan csípős hideg volt az este, hogy még a nutriabunda sem nyújtott elegendő védelmet a dermesztő északi szél ellen. A mellette baktató férfi jó egy fejjel magasabb volt nála. Katonásan szaporázta lépteit, esernyőjét a járás ütemére mozgatta.

– Balra egy öngyilkosjelölt – jegyezte meg olyan közvetlen modorban, mint az érdekes látványt mutató idegenvezető.

A lány lelassított és visszanézett.

– Valóban? Ezt nem gondolja komolyan, Mr. Coldwell.

Tekintete a kőkorlátra hajló sötét alakra meredt, akinek kezei a mellvéd gránitperemén pihentek, állát a tenyerébe támasztotta. Ápolatlan férfialaknak tűnt. Semmivel sem különbözött azoktól a csavargóktól, akik éjféltájban jelennek meg ezen a környéken, és megpróbálnak aludni valamennyit a rendőrjárőr körútjai között.

– Nagy a valószínűsége – folytatta Mr. Coldwell gondosan megválogatva a szavait –, hogy amikor egy ilyen madarat lát az ember, aki mindenről megfeledkezve mered a vízre, akkor az illető éppen a régi számla új rendezési módján töri a fejét. Maga nem sajnálja őket?

A lány tétovázott egy kissé, mielőtt megadta a választ.

– Talán egy kicsit. Nem is tudom, sajnálat ez, vagy csak nőies szánalom.

Hirtelen megfordult, visszament a csavargóhoz, aki a szeme sarkából figyelhette őket, mert most felegyenesedett.

– Ennyire le van égve? – érdeklődött, aztán meghallotta a férfi csendes nevetését.

– Így is mondhatjuk – válaszolta egy kellemes, művelt hang olyan hangnemben, ami leginkább az egyetemi végzettségű emberek jellegzetessége. – Igazán sajnálom, ha netán felkeltettem az érdeklődését. Nagyon zavarba hozna, ha alamizsnát ajánlana fel. Egyébiránt egész sereg koldust találhat ezen a környéken, akik sokkal jobban rászorulnak a gondoskodásra, mint jómagam. Elnézést a nyílt elutasításért, de csakugyan ez a helyzet.

A lány a férfi arcába nézett. Az elhanyagolt bajusz és a serkedő szakáll nem tudta elrejteni a fiatalságát. Coldwell főfelügyelő, aki közben közelebb jött hozzájuk, ugyancsak hivatalos érdeklődéssel vizsgálgatta.

– Nyilván arra kíváncsiak, hogy mit forgatok a fejemben – folytatta a fiatalember. A hangjából ezúttal alig leplezett gúny érződött. – Elárulhatom, éppen egy gyilkosságot fontolgattam magamban. Él ebben a városban egy úriember, aki alaposan tönkretette az életemet, s épp az imént határoztam el, hogy az első adandó alkalommal felkeresem, és kilyukasztom a szívét. Ekkor jöttek maguk, és megzavartak gyilkos gondolataiban.

Coldwell felkacagott.

– Azt hiszem, tudom már, kit tisztelhetünk önben – mondta. – Ugye, maga Peter Dawlish.

Az ápolatlan külsejű alak tettetett udvariassággal emelte meg a kalapját.

– A hírnév már csak ilyen – válaszolta maró iróniával. – Maga pedig nyilván Coldwell. Amint látja, a felismerés kölcsönös. És ha már ily ügyesen leleplezett, most bizonyára idehívja a legközelebbi rendőrt, hogy elzárjon minden további kísértéstől.

– Mikor szabadult? – tudakolta Coldwell.

A lány érdeklődve hallgatta a két férfi párbeszédét. Még negyedórája sincs, hogy erről az emberről beszélgettek. Az egész délutánt azzal töltötte, hogy róla elmélkedett, s erre most belebotlik a szél seperte járdán. Éppen vele találkozik London milliónyi lakója közül, ez már több, mint egyszerű véletlen. Ez maga a sors rendelése.

– Mr. Dawlish, talán el sem hiszi – szólt hozzá a lány –, ha azt mondom, hogy az összes londoni közül leginkább magával szerettem volna találkozni. Éppen ma értesültem a kiszabadulásáról. Mit szólna hozzá, ha azt mondanám, hogy látogasson el hozzám ma este?

A férfi elvigyorodott.

– Gyorsan és sűrűn kapom a meghívásokat – dünnyögte. – Alig tíz perce invitáltak az Üdvhadsereg menhelyére. Tehát elhiheti, madam…

– Ugye borzasztóan mardossa az önsajnálat, Mr. Dawlish? – vágott közbe a lány halkan, de jól érthetően.

Leslie Maughan nem láthatta a férfi arcába szökő pírt.

– Nos, ezt eltalálta – válaszolta kissé érdesen –, de bizonyos esetekben az embernek joga van…

– Egy igazi férfinak soha, semmilyen körülmények között nincs joga az önsajnálatra – jelentette ki a lány. – Itt a névjegyem.

Azzal visszahajtotta a kézitáskája fedelét, a férfi pedig átvette a kis kartonlapot. Felemelte és elolvasta az utcai lámpa gyér fényénél.

– Keressen fel fél tízkor. Nem alamizsnát akarok felajánlani, sőt még csak munkalehetőséget sem kínálok, hogy fát hasogasson, vagy hulladékpapírt válogasson. Ennél jóval fontosabb dolog miatt hívom.

A férfi kétszer is elolvasta a névjegyen található nevet és címet, aztán összevonta a szemöldökét.

– Nos, éppenséggel elmehetek… ha… annyira akarja. – Egyszerre kényelmetlenül és feszélyezve érezte magát. A lány nyomban rájött, hogy mi okozta ezt a hirtelen hangulatváltozást. – Nem zavarja, hogy úgy nézek ki, mint valami rongyos madárijesztő?

– Egyáltalán nem – válaszolta a lány, és kezet nyújtott a férfinak, amit az egy pillanatnyi tétovázás után el is fogadott. Miss Maughan borzongva érezte a férfi tenyerének kérgességét, mert nem kellett hozzá túl élénk képzelőerő, hogy rájöjjön, honnan származnak ezek a bőrkeményedések.

Néhány pillanattal később folytatták sétájukat Coldwellel. Peter Dawlish pedig addig nézett utánuk, míg el nem tűntek a szeme elől. Azután egy fintorral megfordult, és lassan elindult a Blackfriars felé.

– Tapasztaltam már néhányszor, hogy milyen kicsi tud lenni a világ – elmélkedett Coldwell a csukott esernyőjét lengetve –, de álmomban sem hittem volna, hogy Londonra is ráillik ez a megállapítás. Éppen Peter! Hosszú évek óta nem láttam. Öt esztendeje még csak egy közönséges, szürke figura volt.

– Gondolja, hogy csakugyan csekkhamisító? – kérdezte Leslie.

– A saját polgártársaiból álló esküdtszék ítélte el – válaszolta Mr. Coldwell óvatosan –, márpedig az esküdteknek többnyire igazuk van. Az apja egy vén zsugori volt, neki pedig pénzre volt szüksége. Ostobaságot követett el, amikor elment arra a három hónapos vakációra egy nővel, mert ha nem ment volna el, sosem fedezik fel a csalást.

– Ki volt az a nő? – tudakolta Leslie, érezve, hogy ezt a kérdést várja tőle Coldwell.

– Fogalmam sincs. A rendőrség ugyan nyomozott utána, de sosem sikerült kiderítenie. Peter azt állította, hogy a Párizsi Operaház balettkarában táncolt. De aligha lehetett rá különösebben büszke. A lány felsóhajtott.

– A nők pokoliak tudnak lenni – jegyezte meg egyszerűen.

– Csak a két végletet ismerik – válaszolta Mr. Coldwell, megpödörve szürke bajuszkáját. – Csak a végleteket ismerik.

Odaértek a Scotland Yard sötét épülete elé, és megálltak a bejáratnál. A férfi szembefordult a lánnyal.

– Azért most már felhagyhatna a titkolódzással és elárulhatná, miért ez a heves érdeklődés Peter Dawlish iránt. Három napja mást sem tesz, csak róla tudakozódik.

A lány rezzenéstelenül nézte a kalapja lehajtott pereme alól.

– Azért érdeklődöm iránta, mert pontosan tudom, miért akar ölni Peter Dawlish, sőt azt is tudom, hogy kit akar megölni.

– Ki mást mint Druze-t. Gyerekjáték kitalálni! – vágta rá a detektív lekicsinylően. – És azért akarja megölni, mivel abban a hiszemben van, hogy Druze vallomása juttatta őt a rács mögé.

A lány öntudatosan, diadalmasan mosolygott.

– Tévedés! – jelentette ki. – Ha Druze áldozatul esne, akkor azért halna meg, mert nem szereti a gyerekeket!

Mr. Coldwell tátott szájjal meredt a lányra.

NEGYEDIK FEJEZET

Mr. Coldwell hosszan fürkészte a lányt.

– Nem fejtené ki egy kicsit részletesebben? – kérdezte. – Hogy is van ez? Ha Druze-t megölik, az annak a következménye, hogy nem szereti a gyerekeket?

Leslie Maughan bólintott.

– Nyilván maga sem lelkesedik a titokzatos dolgok után, mint ahogy a Scotland Yardon senki sem – mondta a lány. – Ezért egy szép napon majd elárulom, hogy mire gondolok. Ugye emlékszik még rá, hogy tavaly augusztusban kértem egy hónap szabadságot?

Coldwell főfelügyelő kitűnő memóriával rendelkezett.

– Nos, akkor elutaztam Cumberlandbe, csak úgy céltalanul – folytatta a lány. – Minden igyekezetemmel azon voltam, hogy elfeledjem a Scotland Yardot, ám az egész világon nincs olyan hely, ahol ezt megtehetné az ember. Mert az én kíváncsi, kutató természetem még ott az Isten háta mögött sem hagyott pihenni. Ez a belém rögződött természet tehetne engem a detektívtestület első női felügyelőjévé, ha a parancsnokaink nem ilyen megrögzötten maradi, ódivatú gentlemanek lennének. Szóval, egy szép napon egy kis falucskában sétáltam, és ott olyasmire bukkantam, amiből azt a következtetést vontam le, hogy Druze nem szereti a gyerekeket. Akkor arra gondoltam, ha egyszer Peter Dawlish erről tudomást szerez, megöli érte.

– Ejha! Ez még a titokzatosnál is titokzatosabb! – dünnyögte Coldwell. – Kezdem azt hinni, hogy maga is egy fantomot üldöz. Előbb-utóbb minden lelkes ifjú tisztre ez a sors vár. Bár nem mintha maga tiszt lenne.

Leslie Maughan rendőrségi pályafutása valóban nagyon fiatalon, gyorsírónőként kezdődött a Scotland Yardon. Apja, Maughan, híres parancsnokhelyettes volt, akinek a rendőri munka terén elért eredményei számos közszájon forgó történet alapjául szolgáltak. Mr. Maughan akkora járadékot hagyott a lányára, ami biztosította volna számára a gondtalan megélhetést. Leslie-nek azonban vérében volt a nyomozómunka iránti rajongás, ezért megszerezte a szükséges fokozatokat. Akadtak olyan vezetők, akik nem voltak hajlandók elismerni, hogy egy nő is kerülhet magasabb beosztásba a rendőrparancsnokságon. Végül a Nagy Négyek főnöke, Coldwell felügyelő volt az, aki kinevezte a helyettesévé.

– Akárhonnan nézzük, ez a lány remekül dolgozik – közölte a főparancsnokkal. – Bár magam is azon a véleményen vagyok, hogy ez nem kifejezetten nőies beosztás, mégsem létezik nála alkalmasabb ember, aki ezt a posztot betölthetne a Yardon.

– Kifejtené, mik ezek a ritka tulajdonságok? – tudakolta a parancsnok enyhe csodálkozással.

– Gyors felfogású, és ráadásul szerencsés is – hangzott a velős válasz.

Leslie gondolatai is a szerencse körül forogtak, miután elköszönt Coldwell felügyelőtől, és kényelmesen sétált a Charing Cross Roadon lévő lakása felé. Már maga az a tény, hogy ez a lakás az övé lehetett, szintén alátámasztja ezt az elméletet a szerencséjéről. Egy mozi feletti emeletet bérelt ki hosszú távra még akkoriban, amikor nemigen mutatkozott kereslet a lakások iránt. Manapság akár kétszeres bérleti díjért is továbbadhatta volna egy részét valami albérlőnek. De a környék még így is viszonylag olcsó volt, annak ellenére, hogy London egy központi részén feküdt. Ezért inkább ellenállt a kísértésnek, hogy haszon ellenében kiadja a lakását.

Az oldalbejáraton át ment be a lakásba. Alig csukta be maga mögött az ajtót, amikor egy hang szólította meg a lépcső tetejéről. A bejárónő volt az.

– Maga az, Miss Maughan?

– Én vagyok – válaszolta Leslie. Felakasztotta a kabátját a keskeny hallban, aztán felment a bejárónőhöz, aki a lépcsőfordulónál várta. Lucretia Brown volt az egyetlen alkalmazottja. Elég magas, széles vállú, meglehetősen csinos, kerekded arcú lány. Csípőre tett kezekkel, szigorú tekintettel méregette Leslie-t.

– Már attól tartottam, hogy… – kezdte.

– Attól féltél, hogy megöltek és a folyóba hajítottak, nemde? – vágott közbe Leslie vidáman. – Hiszen mindig ezt hiszed, ha nem érek haza időben.

– Ki nem állhatom Londont – jelentette ki Lucretia.

Csakugyan ez volt a neve, amit annak köszönhetett, hogy az apja, egy műveletlen parasztember egy ízben látott a helyi parókián egy színdarabot, ami a Borgiákról szólt. A jóember azzal a ködös gondolattal távozott az előadás végén, hogy az említett nevet viselő történelmi személyiség, Lucretia Borgia, valami hallatlanul nemes teremtés lehetett.

– Nem szeretem Londont, és nem is fogom megkedvelni sohasem. Vacsorázott már a kisasszony?

– Igen, vacsoráztam – válaszolta Leslie az órájára pillantva. – Egyébként fél tizenegyre férfi látogatót várok. Tehát ha ajtót nyitsz neki, ne küldd el azzal, hogy nem tartózkodom itthon, és csak három hét múlva jövök haza.

Lucretia arca grimaszra húzódott.

– Fél tizenegy kissé késői időpont egy férfi látogató fogadására, kisasszony. Netán valamelyik barátja?

Leslie sohasem tudta rávenni Lucretiát, hogy ne érdeklődjön a magánügyei iránt. Bizonyos tekintetben Lucretiának megvoltak a maga előjogai. Első közös emlékeik közé tartozott egy babakocsi, amit a széles arcú Lucretia tolt, s amelyben Leslie pityergett.

– Valami közös ismerősünk, kisasszony? Netán éppen Mr. Coldwell?

Leslie a fejét rázta.

– Nem – válaszolta –, egy olyan ember, aki most szabadult ki a börtönből.

Lucretia szemei lecsukódtak és megtántorodott.

– Te jó Isten! – suttogta. – Álmomban sem mertem volna gondolni, hogy megélem azt a napot, amikor éjjel fél tizenegykor egy szabadult fegyenc jön magához látogatóba. Nem kéne szólni, hogy állítsanak ide egy rendőrt az ajtóba, kisasszony?

– Úgy látom, túlságosan részrehajló vagy a rendőröket illetően – állapította meg Leslie jól megjátszott komolysággal, amivel sikerült elapasztania a testes bejárónő méltatlankodó tiltakozásának áradatát.

A Szt. Martin órája éppen elütötte a fél tizenegyet, amikor megszólalt a csengő. Néhány pillanattal később Lucretia izgalomtól tágra nyílt szemmel kopogtatott Leslie ajtaján.

– Ő van itt! – közölte jelentőségteljes hangsúllyal.

– Hát akkor vezesd be!

– De ha bármi történne, én nem vállalom a felelősséget… – kezdte Lucretia.

Leslie az ajtóra mutatott. A férfi hangtalan könnyedséggel jött fel a lépcsőn. Az ajtó kitárult, és Lucretia hátrált be rajta.

– Íme az úr – jelentette hangosan, majd izgatott pillantást vetett a jövevényre, kiment a szobából, és becsukta maga mögött az ajtót.

Peter Dawlish mereven állt, kezében zavartan forgatta a kalapját. Keskeny arcán árnyalatnyi mosollyal végigsiklatta tekintetét a szobán, aztán a lányra nézett. Leslie most láthatta igazán, milyen elhanyagolt a ruházata. Gallér nélküli inget viselt, cipőjére vastagon tapadt a sár, régi, elnyűtt öltözéke is piszkos, kopott volt.

– Jó előre figyelmeztettem, hogy olyan vagyok, mint egy madárijesztő – szólalt meg a férfi, mintha olvasott volna a lány gondolataiban. – Dartmoorból príma börtönviseletben bocsátottak el, de mivel úgy tűnt, hogy nem a legmegfelelőbb öltözék ebben a kritikus szemléletű világban, így aztán elcseréltem erre.

A lány odatolt egy széket a kandallóhoz.

– Foglaljon helyet, Mr. Dawlish.

– Mr. Dawlish – dörmögte a férfi –, szörnyen megtisztelőén hangzik.

– És egész nyugodtan rágyújthat, ha akar – tette hozzá Leslie, miközben a férfi lassan leült és újra elvigyorodott.

– Szeretnék, de nincs mire.

A lány sietve kinyitott egy szekrénykét, és kivett belőle egy doboz cigarettát.

– Köszönöm.

Dawlish összevont szemöldökkel dugott a szája sarkába egy szálat.

– Milyen érdekes – jegyezte meg.

– Mit talál érdekesnek?

– Ugyanaz a márka… Ezt szívtam a régi szép időkben is. Egyiptomból hozattam, mert nálunk nem lehetett kapni. Legalábbis akkoriban nem volt, amikor visszavonultam. Hajjaj! Már megint sajnáltatom magam. Ez bizony kínos. Mindig utáltam az önsajnálkozókat, és most nem örülök neki, hogy átpártoltam a többséghez. – Rágyújtott a cigarettára, és mélyet szippantott belőle. – Remek aromája van – mondta.

– Vacsorázott már? – kérdezte a lány.

A férfi bólintott.

– Ínyenc módra bevacsoráztam a Blackfriars Road egy kis büféjében. Hat pennyt költöttem el, ami nem kis összeg az én helyzetemben, de úgy éreztem, energiát kell gyűjtenem ehhez a látogatáshoz.

– És hogy áll szállás dolgában?

A férfi a fejét rázta.

– Azt még nem sikerült találnom.

Idegesen malmozott hosszú, vékony ujjaival. A lány elégedetten állapította meg, hogy makulátlanul tiszták a kezei. A férfi mintha újra csak a lány gondolatait próbálná kitalálni, maga is a kezére nézett.

– Nem tudom, mi újat tudnék mondani önnek, ha egyáltalán ilyesmit vár tőlem. Őszintén szólva, ha maga a rendőrfaj hímnemű részéhez tartozna, akkor egyértelműen elutasítottam volna a meghívását. De egy női rendőr különlegességnek számít. Attól függetlenül, hogy találkoztam már a maga fajtájával is. Elég duci kis alakok, olyan szögletes kis sisakkal. Bár előfordulhat, hogy néha még hasznosak is lehetnek.

Csak most vette észre, hogy a lány nem gyújtott rá, ezt azonnal szóvá is tette.

– Nem szoktam rá, csak egész ritkán dohányzom – válaszolta Leslie. Aztán témát váltva megkérdezte: – Nem veszi zokon, ha nyíltan a tárgyra térek?

– Ki vele, minél nyíltabb, annál jobb – vágta rá a férfi. Azzal hátradőlt a székén, és terjedelmes füstfelhőt küldött a mennyezet felé.

– Bizonyára nincs pénze, ugye?

A férfi megrázta a fejét.

– Akkor nyilván egész éjszaka csavarognia kell, nemde?

– Már-már szokásommá vált – válaszolta Peter. – Igazából szórakoztató is lenne, ha nem lennék olyan borzasztóan fáradt. Amikor kijöttem a börtönből, adtak némi pénzt. Ez majdnem egy hétig kitartott. Talán nem voltam elég előrelátó. Mert az ember napközben meglehetősen sokat időzik – főként napsütésben – a parkok elhagyatottabb zugaiban. Esős napokra pedig ott a kertészek szerszámos bódéja, amit persze bajosan lehet összehasonlítani a Ritz Szálló nászutas lakosztályával, de azért egész elfogadható. Tegnap éjjel is ott aludtam egy volt gyalogos ezredessel és egy jogásszal együtt, akikkel közös zárkában voltam Dartmoorban.

A lány rezzenéstelen arccal figyelte.

– Ma éjszaka nyugodtan fog aludni – mondta csendes, nyugodt hangon. – Holnap pedig vesz magának egy új ruhát, és meglátogatja az édesanyját.

A férfi felvonta a szemöldökét, tekintetéből nyílt csodálkozás tükröződött.

– Nem hittem volna, hogy így feltérképezte a családfámat – felelte. – Különben is, mi értelme lenne, Miss Maughan? Az új ruha csak merő pazarlás. Anyámra sem lenne különösebb hatással az elegáns külsőm, legfeljebb azt hinné, hogy egy újabb jó természetű balekra akadtam, aki rám bízta a csekk-könyvét. Továbbá mindez pénzbe kerülne, márpedig azt mindenekelőtt tisztáznunk kell, hogy pénzt semmiképpen sem fogadok el magától.

A lány rendkívüli képességgel bírt a tekintetben, hogy a félszegség érzését keltse benne. Peternek a későbbiekben többször is eszébe jutott, hogy amikor először és másodízben találkozott ezzel a furcsa lánnyal, hol lázasnak érezte magát, hol pedig a hideg rázta a szavaitól és a hanghordozásától.

– Csodás a büszkesége, amiért nem hajlandó pénzt elfogadni egy nőtől – jelentette ki Leslie. A hangjából olyan jeges irónia áradt, amitől a férfi összerázkódott. – Nyilván a férfilélek öntudatlan reakciója beszél magából, az emberi faj női egyedei felett érzett felsőbbrendűségéből adódóan. Ez persze nem valami hízelgő egy nő számára, ellenben rendkívül megnyugtató lehet egy férfinak! Megengedne még egy kérdést, Mr. Peter Dawlish? Egészen le kíván csúszni a csatornába? Úgy látom, az életről alkotott képének egyik oldalát a nyomortanyák alkotják, végén a szegények temetőjével.

– Nem egészen tiszta előttem, hogy mire akar kilyukadni. – A lány modora kezdte feldühíteni, bár titokban kissé szórakoztatta is. – Természetesen mindent el fogok követni – folytatta Peter – annak érdekében, hogy valami munkát találjak. Sőt olyan elképzelésem is van, hogy esetleg külföldre megyek.

– Na persze – bólogatott a lány. – A legnépszerűbb tévhit manapság, hogy a lecsúszott, céltalanul élő emberek varázslatos módon nyomban birtokába jutnak minden földi jónak, mihelyt partra szállnak Quebecben vagy Sydneyben, ahová a kalandvágyuk sodorja őket.

A férfi harsányan felkacagott, fittyet hányva arra, hogy róla van szó.

– Úgy látom, maga valósággal élvezetét leli abban, ha felpiszkálhatja és felidegesítheti az embert.

– Ez a véleménye? – mosolygott a lány. – Nos, akkor én is kifejtem a véleményemet, Mr. Dawlish. Az a tény, hogy visszautasította az általam felajánlott kölcsönt, arra a következtetésre juttatott, miszerint nyilván belenyugodott abba, hogy sohasem fog annyit keresni, amennyiből visszafizethetné. Mert ugyan mi mással tudná indokolni a visszautasítását azon kívül, hogy nem tudná letörleszteni. Rászánta magát arra, hogy csatlakozik az ingyen kenyérért sorban állókhoz, a padon alvókhoz és a közgondozottakhoz.

Miután látta, hogy a csipkelődése célba talált, gyorsan folytatta.

– Meglehet persze, hogy maga mégsem ezt akarja. A világ elleni keserűséggel telve jött ki a börtönből, és ezért aligha hibáztathatná bárki is. Ki tudja, lehet, hogy maga is csak egyike azoknak az embereknek, akik ártatlanul kerültek Dartmoorba.

A fiatalember éles tekintettel figyelte.

– Maga hajlandó elhinni, hogy ártatlanul kerültem oda?

A lány bólintott.

– Egészen biztos vagyok benne – válaszolta, majd megkérdezte: – Van fegyvere?

A férfi hangosan felnevetett.

– Egy Browning pisztoly árából luxus körülmények között élhetnék két hónapig – válaszolta. – Nincs nálam veszedelmesebb tárgy egy fogkefénél.

A szekrényke fiókja, ahonnan a lány elővette a cigarettát, még nyitva volt. Leslie most kivett belőle egy kis fekete pénzeskazettát, és felnyitotta a fedelét.

– Intézzük hivatalos formában ezt a dolgot – javasolta Leslie. – Az íróasztalon talál papírt, tollat. Írjon egy elismervényt húsz fontról. Mármost amennyiben egy huszonnyolc vagy huszonkilenc éves férfi – nem tudom a pontos életkorát – úgy vélekedik, hogy sosem fog többet keresni annál, ami a megélhetéséhez szükséges, tehát nem tudja egy-két éven belül visszafizetni a kölcsönt, akkor egy fityinget sem érdemel. Különben is, ez a kis jótett, vagy amint maga nevezte…

– Nem mondtam semmi effélét – vágott közbe Peter.

– De gondolta – vágta rá a lány is azonnal. – Illetlenség lenne visszautasítani egy hölgy felajánlását. Éppen ezért felszólítom, Mr. Dawlish, a kölcsön elfogadására. Persze ha maga úgy véli, hogy véglegesen eldőlt a sorsa és lezüllött, akkor tekintsük az ügyet befejezettnek. Azt hiszem, így magának is megfelel.

Félig lehunyt szempillái alól éberen figyelt a fiatalember, majd lassan bólintott.

– Szóval a végén még úgy érti, már arra sem vagyok érdemes, hogy megmentsenek? – kérdezte felállva Peter. – Nos, tudja mit, elfogadom a kihívását.

Felvette a tollat, néhány szót írt a jegyzettömbre, majd kitépte a lapot, és odanyújtotta a lánynak.

– Kérem azt a húsz fontot!

Keserűséggel vegyes derűt érzett a fiatalember, az ingerültsége azonban főként önmaga ellen irányult. Ha valaki azt állítja neki, mielőtt meglátogatta volna Leslie-t, hogy kölcsönt fog elfogadni attól a lánytól, akinek az alakja a megismerkedésük óta szüntelenül ott motoszkált a gondolataiban, jót nevetett volna rajta. Most ennek ellenére komótosan megszámolta az összeget, majd minden különösebb lelkiismeret-furdalás nélkül zsebre vágta.

– Azt hiszem, kezdem már kiismerni magam – jegyezte meg aztán. – Úgy látszik, a velem született gyengeségemen a börtön sem segített. Félre ne értsen, nem arra gondolok, hogy gyengeség lett volna elfogadni a pénzét, hiszen az lett volna a gyengeség, ha visszautasítom. Rendkívül lekötelezett.

A lány kezet nyújtott neki.

– Mihez fog kezdeni? – tudakolta.

– Még nem tudom, de kapcsolatban maradok magával. Ne zavartassa magát miattam. Maradjunk annyiban, ha nem sikerül valamiféle munkát találnom, akkor csakugyan érdemtelen vagyok a segítségére. Árulja el, miért csinálja tulajdonképpen? Hiszen ez nem része a szokványos rendőri tevékenységnek.

A lány a fejét rázva válaszolt.

– Tudhatná már, hogy a rendőrség ott segít, ahol tud. Ezzel szemben készséggel elismerem, hogy ez az eset merőben személyes vállalkozás részemről. Maga egy kiterjedt kísérlet részét képezi, melyben nem a napi szív, hanem a tudományos gondolkodás az irányadó. – Aztán gyorsan témát váltott. – Szeretném, ha megborotválkozna, Mr. Dawlish, mert így túlságosan hasonlít azokhoz az úgynevezett zenei zsenikhez. Jobb szeretem a sima ábrázatú férfiakat.

A fiatalember még akkor is kacagott magában, amikor Lucretia felesleges hevességgel becsapta mögötte a bejárati ajtót.

Ismert Lambethben, a Waterloo pályaudvar mellett egy szerény kis szállodát, ahol eltöltheti az éjszakát. A Szerény Hotel meglehetősen fényűző név egy olyan intézmény számára, ami alig volt jobb az átlagos bérlakásoknál. Peter azonban úgy vélte, túl késő van már ahhoz, hogy valamelyik Rowton Házban keressen szállást.

Határozott léptekkel igyekezett a Charing Cross Road-i Strandon lefelé. Az út dugig volt autókkal, taxikkal, mert éppen véget értek a színházi előadások. A járda is tele volt emberekkel. Hirtelen mintha az édesanyját látta volna autóba szállni egy másik hölgy társaságában. Peter megtorpant. Igen, Margaret Dawlish volt az, a másik hölgy pedig a piszkosszürke hajú Anita nénikéje. Most már nevetni is tudott, olyan örömöt okozott neki a váratlan felfedezés. Elképzelte, hogy megrökönyödött volna, ha korábban látja meg ezt a társaságot, a látvány bizonyára újraélesztette volna benne az önsajnálatot, amit pedig minden erejével igyekezett legyűrni.

Elfordult, nehogy felismerjék, amint elhalad mellettük, majd továbbment a Villiers Streeten, és felkaptatott a lépcsőn a Hungerford hídra. Nem a zsebében lapuló csinos kis köteget képező húsz font könnyítette meg a szívét és a lépteit. A lány viselkedése, bátorsága és segítőkészsége ragadta meg.

Gondolkodóba ejtette Leslie Maughan személye. A lány kétségkívül rendkívül csinos volt, tekintetében pedig több érzés rejlett, mint bármelyik nőéből az ismeretségi körében. Enyhe megdöbbenéssel állapította meg, hogy sosem rajongott különösebben az okos nőkért. Jobb szerette, ha gyengédek, nőiesek, és az igazat megvallva egy kissé ostobácskák. Most mégis elnyerte tetszését ez a tehetséges, csinos fiatal nő. Elvégre Leslie Maughan megtarthatta volna kettőjük között a hivatalos három lépés távolságot, ő azonban mégis olyan őszinte barátsággal viseltetett iránta, amit inkább a tapasztaltabb idősebb testvér szokott tanúsítani a fiatalabb iránt. Pedig ha belegondolt, bizonyára ő idősebb néhány évvel a lánynál. Időnként kifejezetten öregnek érezte magát. De most, Leslie Maughan mellett, szinte gyerekké törpült.

Már a folyó közepénél járt. Feltárult előtte a rakpart szépsége a Temze sötét vizében visszatükröződő fényeivel. A déli oldalon egy óriási skót férfit ábrázoló neonreklám villogott egy torony tetején. Peternek kimondottan tetszett a tarka ragyogása. Aztán hirtelen, minden ok nélkül valami megmagyarázhatatlan rossz érzés fogta el, és önkéntelenül hátra pillantott. Több járókelő is volt a hídon, de közvetlenül mögötte, talán öt-hat méternyire, három alacsony termetű férfi haladt szorosan egymás mellett. A keleti népeknél megfigyelhető furcsa, magasra emelt léptekkel jártak, ami egyfajta díszlépésnek tűnt. Nem beszélgettek, mint a hazafelé tartó jó barátok szoktak, és Petert éppen a különös hallgatásuk nyugtalanította leginkább. A börtönben eltöltött öt esztendő nem volt idegnyugtató kúra egy Peter Dawlish-hoz hasonló, heves vérmérsékletű embernek.

A híd végére érve valósággal lerohant a lépcsőn, és egy gyéren megvilágított, félhomályos utcán találta magát. Innen már nem volt messze a York Road, ahol az a bizonyos szerény szálloda állt. Útja aprócska házakkal szegélyezett, elhagyatott sikátoron vezetett keresztül, ami még nem tartozott kifejezetten a nyomornegyedhez, de különösebb megbecsülésre sem lehetett érdemes. Amint befordult az átjáróba, ismét hátrapillantott és megállapította, hogy a három apró termetű férfi továbbra is ott lohol a nyomában. Zajtalan mozgásukból arra következtetett, hogy gumitalpú cipőt viselnek. Peter áthaladt az úton, azok pedig követték, sőt valamivel még közelebb is kerültek hozzá.

Éppen arra gondolt, hogy talán jobb lenne, ha megfordulna és szembenézve velük megvárná, míg elhaladnak mellette, amikor hirtelen a földre rántották egy vékony zsinórral, amit a nyakára vetettek. Felemelte a kezeit, hogy megragadja a zsinórt, de elkésett, mert a hurok már megszorult a nyakán. A következő pillanatban két izmos kis alak vetette rá magát. Peter a földön feküdt, az életéért küzdött és a zsinórt markolva fuldokolt. Úgy érezte, hogy rögtön szétrobban a feje, aztán elveszítette az eszméletét. Örökkévalóságnak tűnő idő után érezte, hogy valaki felemeli és a falhoz támasztja, aztán vakító fénynyaláb világított az arcába.

A torkához emelte a kezét. A zsinór ugyan eltűnt, de a nyakán ott érezte a mély bevágást.

– Mi az ördög történt itt? – érdeklődött egy mély, dörmögő hang.

Kínlódva felpillantott, és egy sisakos fejre esett a tekintete: egy rendőrt látott maga előtt.

– Hogy érzi magát? Hívjak talán egy mentőautót? Pár percen belül kórházban lehet.

Peter egész testében remegve feltápászkodott.

– Már jobban vagyok – motyogta bizonytalanul. – Kik voltak ezek?

A rendőr a fejét rázta.

– Fogalmam sincs. Amikor elmentek mellettem az utca végénél, már gondoltam is, hogy milyen lapos orrú furcsa emberkék. Inkább hasonlítanak egy majomra, mint emberre. Ezért is eredtem utánuk. Láttam, amint magára támadtak. Azt hiszem, fiatalember, megmentettem az életét.

– Egyetértünk – nyögte Peter a fájó nyakát tapogatva.

– Hogy futottak! Soha életemben nem láttam még ilyen gyorsan rohanni senkit, ahogy ezek menekültek – mondta a rendőr. – Összevitatkozott velük valamin?

– Nem én. Most láttam őket először – válaszolta Peter.

– Ühüm – a rendőr kétkedve bámulta. – Igazán kíváncsi volnék, hogy kik lehettek. Számomra érthetetlen nyelven gagyogtak. Mindössze egy-két szót tudtam belőle kivenni. Valami olyasmit zagyváltak, hogy orange pander vagy bander.

– Orang blanga? – kérdezte hirtelen Peter és füttyentett.

– Hát mégis ismeri őket?

– Ismerni nem ismerem. Csak sejtem, milyen nemzetiségűek lehetnek. Jávaiak.

A rendőr nem akarta magára hagyni.

– Egyébként hová tartott?

– Szállást kerestem.

Nagyon gyenge volt még. Olyannyira, hogy amikor előrelépett egyet, megszédült, és csak a rendőr segítőkész karjai mentették meg attól, hogy összeroskadjon.

– A végén még lecsukatja magát ittasságért – tréfálkozott a rendőr. – Szóval szállást keres. Hol is láttam az imént azt a hirdetést?

Felkattintotta a zseblámpáját, és lassan elindult az utcán, rávilágítva az ablakokra.

– Na itt van! – mondta.

Peter lassan, óvatosan odavánszorgott, ahol a rendőr állt. A lámpafény egy kis kártyát világított meg az ablakban.

SZÁLLÁS KIADÓ EGY RENDES FIATALEMBER SZÁMÁRA

– Nos, megfelel ez magának?

Peter bólintott, mire a rendőr halkan bezörgetett az ajtón. Némi várakozás után súlyos léptek hallatszottak az ajtó mögül, majd egy harsány női hang érdeklődött:

– Ki az?

– Minden rendben, asszonyom! – válaszolta a rendőr. – Rendőr vagyok, és itt van velem egy fiatalember, aki szállást szeretne.

Kattant a zár, aztán néhány centiméternyire kinyílt az ajtó.

– Éppenséggel volna egy kiadó szobám, de kissé késő van már hozzá, nemde?

A rendőr jól megjátszott csodálkozással kiáltott fel.

– Ejha! Akármi legyek, ha ez nem Mrs. Inglethorne!

– Úgy van, Mrs. Inglethorne vagyok – vágta rá az asszonyság dühösen. – Tudja azt maga nagyon jól, gondoljon csak arra a temérdek problémára, amit a rendőrség okozott nekem. A lakásunk meg olyan takaros, hogy ennek a fiatalembernek el fog állni tőle a lélegzete.

Az asszony a rendőr zseblámpájának fényénél alaposan megnézte magának Petert. Ő viszont egy puffadt pirospozsgás arcot, lefittyedt szájat, és szokatlanul apró szemeket látott. Alacsony, testes asszony állt előtte. Vörös flanelköntöst viselt, bár aligha szokott nagyon levetkőzni éjszakára.

– Néhányszor már megjártam az ilyen kései vendégekkel – jelentette ki a nő. – Ezért csak akkor engedem be, ha van pénze és tud fizetni.

Peter kihúzott egy bankjegyet a kötegből, és az asszony felé nyújtotta.

– Így már rendben van, kerüljön beljebb – egyezett bele nehézkesen.

Peter már csak addig időzött az utcán, míg megköszönte a rendőr segítségét, aztán becsukódott mögötte az ajtó, s ő egy szűkös, bűzös előtérben találta magát.

Furcsa tréfát űzött a sors Peter Dawlish-sal, amikor Mrs. Inglethorne visszataszító otthonába vezérelte.

Az asszony egy gyufaszállal meggyújtott egy kis büdös olajmécsest és a rövid, de annál meredekebb lépcsőn felvezette újdonsült vendégét az emeletre.

– Tessék a szoba – intett, és Peter követte szállásadóját a legjobbnak mondott homlokzati helyiségbe.

Peter nem kis meglepetésére a szoba valóban egész jól be volt bútorozva, új ággyal, frissen tapétázott fallal, meg egy-két olcsó metszettel – melyek a szoba művészi díszéül szolgáltak – egészen lakályosnak tűnt.

– Az előző bérlőm bútorozta be – magyarázta Mrs. Inglethorne sietve. – Olyan remek ember volt, hogy a lélegzete is elállna tőle. – Ez utóbbit úgy hadarta el, hogy szinte egyetlen szónak tűnt az egész mondat.

– De hát miért költözött el? – kérdezte Peter.

A nő gyanakodva méregette, mintha arra gondolna, hogy Petert alkalmasint már felvilágosíthatták a korábbi bérlője sorsát illetően.

– Öt évet sóztak rá, mert kirámolt egy házat Blackheath-ben. Az öregem viszont hetet kapott, pedig sosem élt nála becsületesebb ember.

A sors furcsa fintora, gondolta Peter Dawlish, hogy neki, aki most szabadult Dartmoor szürke, félelmetes börtönéből, éppen egy olyan ember megüresedett hálószobáját kínálják fel, aki talán pont az ő helyére került, esetleg ugyanabba a cellába, ahol ő raboskodott.

– A szoba ára nyolc shilling és előre kell fizetni. Az aprót majd visszaadom holnap. – Azzal Mrs. Inglethorne a kezét nyújtotta. Így a mécses gyér fényénél még visszataszítóbbnak tűnt Peter számára, mint eddig.

Az egyértelmű jelek arra utaltak, hogy az ellenkezése nem találna heves támogatásra az asszony részéről, így Mrs. Inglethorne megkapta a pénzét. Letette a mécsest egy sötét sarokba, és egy ládából elővett két új lepedőt. Miközben Peter az ágyazási előkészületeket figyelte, a vászonlepedőről arra következtetett, hogy a betörő igencsak adott a szobája kényelmére.

Hamarosan felfedezte, hogy a fekhelyen pehelypárnák vannak. Maga az ágy is luxuscikknek számító darab volt, amit csak borsos áron vásárolhattak a Tottenham Court Roadon.

– Ő mindenből a legjobbat szerette – közölte Mrs. Inglethorne, arra használva a munkája közben tartott pár pillanatnyi szusszanást, hogy távol lévő bérlőjét dicsérje.

Később távozott, és enyhe pálinkaszagot hagyott maga után. Peter lassan levetkőzött az otthagyott mécses fényénél, felkészülve az egy hét óta első, nyugodt éjszakai alvásra.

Az ágy kényelmesnek és már-már túl puhának bizonyult. Noha hullafáradt volt, mégiscsak forgolódott, dobálta magát, és nem tudott elaludni. Legalább két órába telt, míg nagy nehezen elszunnyadt, aztán hirtelen felriadt.

Valami éles, vékony hangú kiáltás ébresztette fel. Felült az ágyban és hallgatózott. A kiáltás valahonnan lentről újra felhangzott. Talán egy macska lehet, gondolta, mert emberi torok aligha képes ilyen hangot kiadni.

Amikor a sikoly újra megismétlődött, felkelt az ágyból, az ajtóhoz osont, kinyitotta, kidugta a fejét és hallgatózott. Aztán minden hajszála az égnek állt. Gyermeksírást hallott, egy vékonyka panaszos hanggal vegyülve.

– Az apukámat akarom! Apukámat akarom!

A sikoltozásra Mrs. Inglethorne rekedtes hangja válaszolt, mintha csak most ébredt volna fel álmából.

– Fogd már. be a szádat, a mindenségit! Ha felkeltesz, kitekerem a nyakadat!

A fenyegetés valószínűleg hatott, mert csend lett, és Peter visszafeküdt az ágyába. Nagy nehezen éppen akkor nyomta el az álom, amikor az utcai kapunyitások és csukódások zaja a korán kelő munkások indulásáról árulkodott. Zavaros álmai voltak, melyek egy gyermek körül kavarogtak, aki egész idő alatt sóhajtozott és sikoltozott: „Az apukámat akarom! Apukámat akarom!”

ÖTÖDIK FEJEZET

104 Severall Street,

Kedves Miss Maughan,

Közlöm Önnel, hogy a fenti címen béreltem egy szobát, mely a rossz hírű környék dacára meglehetősen kényelmes. Bár a háziasszonyomra bajosan lehet ráfogni, hogy vonzó nő lenne, hat gyerek is van a házban, a pár hónapostól a nyolcéves kislányig. Ezért aztán lehet bármennyi hibája Mrs. Inglethorne-nek (aki mellesleg gint vedel és olyan ádáz ábrázata van, akár egy hárpiának), mégiscsak eredményesen szolgálja a hazáját. Veszek néhány új ruhát, és erősen remélem, hogy néhány napon belül jelenthetem, miszerint meglovagoltam a jólét hullámait.

Peter Dawlish

Leslie Maughan másnap délután kapta meg a levelet, amikor bement az irodájába.

A lány gondolatait – akár aludt, akár ébren volt – teljességgel lefoglalta a Mr. Coldwell által egyszerűen Dawlish-ügynek nevezett eset. Ő viszont egészen más névvel illette magában. Ha úgy vesszük, ez volt az első igazi nagy ügye, mivel ezt megelőzően még sohasem nyomozott önállóan, annak ellenére, hogy számos látványos esettel került már kapcsolatba. Segített például Coldwellnek a Kent Tunnel-gyilkosság megoldásában. Sőt mi több, gyors észjárásával éppen ő fedezte fel azt a tényt, miszerint a rendőrség legfontosabb informátora túlságosan tájékozott a tragédiáról ahhoz képest, hogy ne vett volna részt maga is a bűntett elkövetésében. Ugyancsak ő volt az, aki átkutatta egy letartóztatott személy zsebeit, és rátalált a lemoshatatlan festékfoltra egy ezüstérmén. Erre a gyengécske bizonyítékra építették fel azt az elméletet, ami aztán elvezetett a Flack-banda letartóztatásához és a nyomda felszámolásához, ahonnan hamis 1000 frankos bankjegyekkel árasztották el Európát.

A legbonyolultabb ügyekben is olyan csalhatatlan ösztönnel és éles női logikával végezte a rendőri munkát, hogy egyik ámulatból a másikba ejtette a feletteseit.

Most is egy új háló szövögetésével volt elfoglalva. Bár maga is jól tudta, milyen vékonyka szálakból áll még ez a háló. Egy karcsú versesköteten alapult, amit a Cumberland házban találtak.

Levette a könyvespolcáról az Elizabeth Browning költeményeit tartalmazó vékony kötetet. A belső borítóra egy nyolcsoros verset írt valaki gondos kézírással. Írója aligha lehetett költő, mert számos kívánnivalót hagyott maga után ez a rövid vers. Leslie már vagy tizenötödször olvasta el.

Emlékszel még talán, Egy júniusi sötét éjszakán Ott a Harrlow Ligeten túl Hogy szerettük egymást szívem? Mámoros volt az ajkad Az Istennek nektárját kínáltad A mindenség rejlett egy lány csókjában Öröm s bánat vegyületében.

Leslie letette a könyvet és visszament az íróasztalához, ahol jó félórán át üldögélt a tenyerébe támasztott fejjel, a szemközti falra függesztve üres tekintetét.

Peter Dawlish-ért személy szerint nem volt felelős, mégis szüntelenül körülötte forogtak a gondolatai, persze nem hivatalból.

Kivett a fiókból egy doboz olyan cigarettát, amivel az előző este kínálta meg a fiatalembert, és töprengve nézegette. Egész Londont átkutatta ezért az egyiptomi cigarettamárkáért, és végül ott bukkant rá, ahol a legkevésbé gondolta volna: a Scotland Yardon. A főparancsnok, egy koros egyiptomi tiszt hozatta be a saját részére.

Becsukta a dobozt, elővett egy borítékot, megcímezte „Peter Dawlish, London, Severall Street 104”, és belecsúsztatta a cigarettát. Már csaknem teljesen besötétedett, amikor Lucretia behozta a teáját.

– Ugye, ma éjszaka nem szándékozik elmenni, kisasszony? – érdeklődött, majd amikor Leslie közölte, hogy igenis elmegy, megkérdezte: – Mi lenne, ha kivételesen engem is magával vinne, kisasszony?

Leslie elfojtotta feltörni akaró kacagását.

– Az az igazság, hogy nehezen tudnálak elképzelni egy éjszakai mulatóhelyen, Lucretia – válaszolta.

– Akár kint is maradhatnék – makacskodott félszegen a lány. – Ami azt illeti, valóban nem jutott volna eszembe, hogy night clubokba járjak, főként azok után, amit az újságok írnak róluk. Egyik éjjel láttam, amint egy ilyen társaság kiszáll a kocsiból… Nahát, azok a hölgyikék! Egyetlen kis táskában el tudtam volna vinni az összes ruhájukat, kisasszony! Az a véleményem, hogy ez nem valami dicséretes dolog!

Leslie halkan nevetett.

– Be kellene látnod, Lucretia – mondta –, hogy vannak nők, akik nem érzik jól magukat a vacsoránál, ha nincsenek megfelelő kényelemmel pucérra öltözve vagy vetkőzve. Na, na nehogy elájulj itt nekem!

– Manapság már a nők sem azok, mint régebben – állapította meg Lucretia komoran.

– A sátán keze van a dologban, Lucretia… bizony az! – felelte Leslie tréfásan.

Igazából nem döntötte még el, hogy merre induljon. Mr. Coldwell ugyan gyakorta emlegette a mázliját, ám ez a „mázli” inkább valamiféle természetellenes megérzés volt. Ösztönösen megérezte a tragédiák közelségét.

Mi lenne, ha újra felkeresné Lady Raytham-et, ám ezúttal nem rébuszokban, hanem világosan beszélne vele? Mindez nem kívánt volna különösebb erőfeszítést Leslie-től, mivel nem volt gyáva. Aznap reggel érdeklődött, hogy Lady Raytham beváltotta-e a fenyegetését és megírta-e a történteket a főparancsnoknak. Őladysége azonban nyilván meggondolta magát. Ha Peter Dawlish beszámolt volna a levelében arról, hogy miféle támadás érte – ami aztán érdekes módon elvezette őt Mrs. Inglethorne-höz –, elsősorban a Berkeley Square-re látogatott volna el. Peter azonban elhallgatta az esetet, így Leslie csak másnap értesült róla.

Bement a hálószobába ruhát váltani, este ugyanis az Ambassadorba készült vacsorázni Mr. Coldwellel. Ezt a helyet sokszor éjszakai lokálnak titulálták az avatatlanok, pedig igazából London szellemi életének volt a központja. Áttetsző ruhájára – melyre Lucretia képtelen volt úgy rápillantani, hogy felháborodva el ne fordítsa a fejét – vastag szőrmebundát vett, cipőjére gumicsizmát húzott, aztán elküldte Lucretiát egy taxiért. Háromnegyed nyolckor megnyomta a csengőt a Berkeley Square 377 számú ház kapuján. Az inas szinte azonnal ajtót nyitott neki.

– Őladysége tud a látogatásáról? – tudakolta az inas, miközben elfordította a zárban a kulcsot.

– Ellenkezőleg, Őladységének nincs tudomása a hölgy érkezéséről!

Leslie meglepődve fordult a durva, erőteljes hang felé. Druze szólt közbe, aki a lépcső alatti ajtón át lépett a hallba. Fehér arcán most vörös foltok éktelenkedtek, a haja kócos, fehér ingmelle szennyes. Amikor odament a lányhoz, bizonytalannak tűntek a lépései. Igazából meglehetősen felöntött a garatra, és a részeg Mr. Druze egészen más emberré vált, mint a józan Mr. Druze.

Mintha teljesen megváltozott volna a férfi jelleme. A máskor visszahúzódó, kifejezetten gyáva szolgalélekből nagyszájú, hangoskodó, erőszakos vadember lett.

– Már kotródhat is kifelé! Menjen már! Semmi szükségünk magára!

Bár fenyegető módon közeledett a lányhoz, ő bátran kitartott, és nem mozdult. Az inas, tisztes távolba visszavonulva, dermedt ámulattal figyelte a komornyikot, és várta a fejleményeket.

– Nem hallotta, amit mondtam? Takarodjon! Semmi szükségünk kémkedő rendőrnőkre!

Már felemelte a kezét, hogy erőszakkal penderítse ki Leslie-t, amikor az halkan súgott neki valamit. A nagy, fehér kezek lehanyatlottak. A vér kifutott a komornyik arcából, és úgy pislogott a lányra, mintha egy jókora, lenyelhetetlen gombóc akadt volna meg a torkán. Aztán amikor végre sikerült felemelnie a fejét, Leslie-vel szinte egy időben egy lenyűgöző alakot pillantott meg a lépcső tetején állva. Lady Raytham volt az.

– Jöjjön fel, kérem! – szólt oda Miss Maughannak a lady.

Erős, fémes csengésű hangon beszélt. Sem vendégszeretet, sem üdvözlés nem érződött belőle, bár Leslie nem is számított ilyesmire. Elindult a lépcsőn felfelé, Lady Raytham azonban nem várta be, hanem megfordult, és bevonult előtte a fogadószobába. Amint Leslie belépett, nyomban látta, hogy a ház tartózkodó úrnője nincs egyedül. A kandallónál egy ismerős alak állt, egy szegletes Eton-frizurás nő, cvikkerrel a szemén, és éles, átható pillantásokkal méregette a lányt.

Megdöbbentő különbség volt a két nő között. Lady Raytham sosem látszott szebbnek, törékenyebbnek, mint e pillanatban, állapította meg magában Leslie. Láthatóan ő is vacsorázni készült. Óarany színű ruhát viselt, a nyaka körül pedig egy csodálatos smaragd nyakláncot, mely egy négyszögletes smaragdfüggőben végződött, ami minden bizonnyal egy egész vagyont érhetett.

Anita Bellini viszont skarlátszínű ruhában volt. Olyan rikítóan vad színűben, amit egyetlen nőnek sem lenne szabad viselni, neki azonban valamilyen megmagyarázhatatlan módon mégis jól állt.

A godet-ja ezüstszálakból készült, amit jókora zöld és vörös ékkövek díszítettek. Vastag jade karperec, valamint rubin nyakéke barbár előkelőséget kölcsönzött neki.

– Sajnálom, hogy idefáradt, Miss Maughan. Kétszeresen is szerencsétlen ötlet volt magától. Biztosra veheti, ha Druze józan, elküldöm magát anélkül, hogy fogadom. De ami azt illeti, úgy érzem, megérdemel egy bocsánatkérést a komornyikom illetlen viselkedése miatt.

Leslie kissé lehajtotta a fejét. Nem mondhatta el, amit akart ez előtt az acélos tekintetű asszony előtt, aki elmaradhatatlan cigarettájával a szájában állt a kandallónál, csillogó cvikkerével a látogatóra meredve.

– Ha lehetséges, négyszemközt szeretnék beszélni önnel, Lady Raytham.

Lady Raytham a fejét rázta.

– Semmi olyat nem tud nekem mondani, amit Bellini hercegnő ne hallhatna – jelentette ki.

Anita anélkül, hogy elfordította volna a fejét, a kandallóba pöckölte cigarettája hamuját.

– Érthető, ha Miss Maughan nem kíván tanú előtt beszélni – mondta erőteljes, mély hangján. – Ha én lettem volna Lady Raytham helyében tegnap este, nem haboztam volna feljelenteni a feletteseinél, hogy kirúgassam a Scotland Yardról.

Leslie alig észrevehetően elmosolyodott.

– Elhiszem, hogy sok mindent megtenne Lady Raytham helyében, hercegnő – mondta –, ám ezek között számos értelmetlen cselekedet lenne.

Anitának a szeme sem rebbent.

– Mint például? – érdeklődött.

Ha arra számított, hogy ráijeszthet a fiatalabb nőre, ki kellett ábrándulnia, mert Leslie ajka sejtelmes mosolyra görbült.

– Nos, ezzel el is értünk a lényeghez – közölte vidáman. – Pillanatnyilag nem beszélhetek tanúk előtt. Ám eljön majd az a nap, amikor több tanú jelenlétében fogok beszélni, mint ahányat egy kétszer ekkora terembe be lehetne zsúfolni. Akkor akár tolonghatnak is a hercegnők az Old Bailey 1. számú Törvényszékén.

Olyan nyugodtan beszélt, hogy még a hangját sem emelte fel közben. Most fordult elő első ízben, hogy Anita Bellini valami jelét adta az érzéseinek. Cvikkere lehullt, de ügyesen elkapta, és túlzott gondossággal visszahelyezte a szemére. Határozott ajkai kissé szétnyíltak, de gyorsan erőt vett magán.

– Ez már-már nyílt fenyegetésnek tűnik – kiáltotta hangosan. – Ifjú hölgyem, eddig reménykedhetett, hogy nem fogja elveszíteni az állását, de ez mostantól kezdve már hiú ábránd.

A válasz villámgyorsan megérkezett.

– Mire én elveszíteném az állásomat, ön, hercegnő, egy nagyon is jövedelmező bevételi forrását fogja elveszítenie

Azzal válaszra sem várva Lady Raythamhez fordult.

– Tehát hajlandó négyszemközt beszélni velem, Lady Raytham?

Jane Raythamen riadt zavartság vett erőt, a hangja is megremegett egy kissé.

– Csak azért engedtem be magát, hogy elnézést kérjek Druze miatt – mondta pihegve –, ön viszont arra használja fel ezt az alkalmat, hogy sértegesse a barátnőmet, aki…

A hangja elakadt, és abbahagyta a mondatot, mintha már nem tudna beszélni a felháborodástól.

Leslie-nek nem maradt választása, ha csak rá nem szánja magát, hogy a másik nő előtt tegye fel a kérdéseit, akit viszont mindenképpen távol kívánt tartani attól, amiről tudomást szerzett. Leslie felfelé jövet a lépcsőn kigombolta a bundáját, s a barna szőrme mögött Lady Raytham most megpillantotta kivillanó rózsaszín selyemruháját. Anita hercegnő is elmosolyodott. Kedvelte a párizsi divatmodelleket.

– Milyen jól fizethetik ezt az ifjú hölgyet a rendőrségnél – jegyezte meg gúnyolódva. – Vajon ki az a szerencsés úriember, aki rendezi a ruhaszámláit?

– Az ügyvédem, amíg be nem töltöm a huszonötödik életévemet – válaszolta Leslie.

– Szerencsés ügyvéd. Hogy hívják? – kérdezte a hercegnő.

Leslie elmosolyodott.

– Ismerheti jól, mivel magát is ő képviselte, amikor anyagi csődbe jutott.

Ezzel az elegáns visszavágással távozott a helyiségből. Tudta, hogy macskaszerepre volt kárhoztatva, ám azzal is tisztában volt, hogy a tigris bőrében is csak egy macskaféle rejtőzik.

Fél órával később Mr. Coldwell társaságában hajtogatta szét a szalvétáját az Ambassadorban. A férfi kellő komolysággal csóválta a fejét.

– Egyetértek vele, hogy macskaszerepet játszott, de maga egy okos kismacska. És mikor jött rá Tabitha, hogy őfelsége csődbe jutott? Mert őszintén szólva ez még számomra is újdonság.

A lány szomorkásan felnevetett.

– Újságolvasó lélek vagyok – válaszolta. – Talán perverz dolog tőlem, de sokkalta érdekesebbnek találom, mint a legjobb szexregényt, amit egy iskoláslány valaha is papírra vetett. Tíz évvel ezelőtt folytatták le a csődeljárást, mégpedig a legnagyobb csendben. Akkoriban a hercegnő leköltözött egy vidéki városkába, és onnan írta meg a kérelmét. Így nem volt nehéz távol tartani a londoni lapokat egy vidéki eseménytől. Ez alkalommal Mrs. Belliniként mutatkozott be, és nem létezik olyan törvény, amely alapján elítélhetnének valakit, amiért idegen címet használ.

– Cicuska, cicuska – dünnyögte Mr. Coldwell. – Nagyon megkarmolta őket?

– Hát vonaglottak egy kissé – felelte Leslie könnyedén. – Druze viszont alaposan kikészült. Eléggé nyugtalanít is a dolog.

– Nemigen értem, hogy miért – mondta Coldwell, miközben intett a pincérnek. Csak azután folytatta, amikor már leadta a rendelését. – Tudja, csaknem sikerült meggyőznie arról, hogy valami nagy dolog rejlik e mögött a Dawlish-ügy mögött. Persze nem olyan valószínűtlen szenzációra gondolok, hogy Druze lett volna a hamisító.